D R.  P E T H Ő   Á R M I N                                        8 évvel ezelőtt, április 20.

Jelen pillanatban csakis egy, valami spanyol bikaviadalon a mocskos utcán futtatott, felbőszült bikaként tudtam magamat elképzelni, amint végigtrappoltam a kórház folyosóján.
És hogy ki vagy mi volt az én torreádorom? Ó, egy pillanat, odaérek Nyugtat-lakba, és akkor minden kiderül.
Gondolkodás nélkül rontottam be az ajtón, és ahogy megpillantottam, szemeim szikrákat hánytak a királyként, az íróasztalra feltett lábakkal terpeszkedő alakra.
A torreádor.
No és a vörös zászlócska, amivel a fújtató bikát ingereli?
Egy valódi, kézműves, csillogó marhabőr fotel. Ez a fotel egyszerre volt gyönyörű, hatalmas, keresztapás, Chesterfield, antik, stílusos és úgy nagyjából- na jó, pontosan 298 450 forint.
Behunytam a szemem, kifújtam a levegőt.
Csak nyugalom Ármin, öreg fiú, csak nyugalom...

-Honnan szerzett telefont? - kérdeztem szépen, lassan, fenyegetően ám, ha bár az idegtől a hajamat téptem volna, hangom meglepően nyugodtnak hatott. Igaz, inkább fojtottnak, de végső soron mégiscsak nyugodtnak.
Bánffy Levente, ez a szélhámos, ez gazember, ez a fejtörést okozó, ez a hihetetlenül magasan funkcionáló skizofrén a marhabőr fotelben hamiskásan elmosolyodott.
-Sehonnan.
Mélyen szívtam be a levegőt. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy valamelyest lenyugodjak.
-Rendben. -mondtam, majd óvatosan becsuktam Nyugtat-lak ajtaját. Helyet foglaltam az egyik ütött-kopott fotelben, ugyanabba, amelyikben pár nappal ezelőtt Márton Hedviggel diskuráltam meg az érzéseit. -Tegeződjünk, jó?
Bánffy vállat vont, majd felvett egy papírcetlit az asztalról és érdeklődve hajtogatni kezdte.
-Szóval, azt mondod, sehonnan sem szereztél telefont.
Bánffy válaszképp rám sandított.
-Mégis vettél egy méregdrága bőrfotelt a kórház számlaszámáról...
-Ja.
-Majd idehozattad valahonnan, mit tudom én, Tolnából-Baranyából...
-Ja.
-Plusz, fel is hozattad ide. - mutattam egyik mutatóujjammal a padlóra. - Pontosan ide.
Utóbbit a kelleténél kicsit feszültebben mondtam, mint kellett volna, plusz a helyzet abszurditása miatt kénytelen "ezt-kurvára-nem-hiszem-el" vigyorra húzódott a szám, így kissé talán jobban hasonlítottam most ahhoz, akivel szót próbáltam érteni, mint az Országos Pszichiátriai, Addiktológiai és Toxikológiai Intézet osztályvezető főorvosára.
-Ja.
-Áh. Érdekelne, hogyan megy ez telefon- és internetelérés nélkül. Ilyen tudás birtokában én is sokat spórolnék a net- illetve telefonszámlámon.
Gyanakvóan végigmért, miközben az összehajtogatott papírlapot tépdesni kezdte.
Válasz? Nulla. Negatív.
Felsóhajtottam, megdörzsöltem az orrnyergemet.
-Nézd, Levente, - megint kezdtem a türelmemet elveszíteni, ami sosem szerencsés, ha az ember beteggel kommunikál. - nem kapsz megrovást, ez nem az általános suli. Csak szeretném tudni, hogyan tudtad megrendelni és ideszállíttatni azt a bútort.
-Az agyhullámokkal. - motyogta sértődötten. Mindig felhúzza az orrát és sznob sértődöttséggel beszél, ha az agy- és egyéb hullámairól szól a fáma. Meggyőződése, hogy nem hiszek neki. Ez természetesen igaz is, ám sosem adtam jelét hitetlenségemnek, mindig és mindenkor érdeklődve hallgattam az eszmefuttatásait. És mivel emiatt sértődésre oka nem volt, nála ez a sértődöttség pusztán az egoból eredt és töltekezett.
-És nem használtál semmi segédeszközt? - bár az imént említettem, hogy ez nem általános iskola, most mégis én voltam a tanítóbácsi, Levente meg a rosszalkodáson rajtakapott csínytevő nebuló.
Rühelltem ezt a fajta kommunikációt. Én nem ezt akartam. Nem akartam úgy beszélni egy pácienssel, mint egy kisgyerekkel. Nem álltam fölöttük semmilyen értelemben sem, nem azért lettem orvos, hogy hatalmaskodjak. Segíteni akartam. És akarok. De ez, ez a közeg megfojt,magába szippant, önmaga képére formál... Itt a beteg nem partner, rosszabb esetekben még csak nem is ember, hanem vizsgálati anyag. A saját egodat és nárcizmusodat kiszolgáló, tápláló valami, alanyok egy olyan orvosok közötti versenynek, amit tudományos kutatásnak, rosszabb esetben gyógyításnak neveztek el. Valami, aminél megszerzett tudásod által magasabbrendűnek érezhetetd magad, és vele is éreztetheted ezt, mindenféle következmény nélkül. Orvosként nemcsak tanítóbácsi, de BKV-ellenőr, etikett tanár, oligarcha, az a bizonyos biztos úr, urambátyám-kéremalássan, vagy akár okmányirodai alkalmazott is vagy egyben. Nem lehetsz. Vagy. Minden egyben: korrupt, az orrát fennhordó, olyan, aki megnevel, kioktat, és olyan akinek a seggét kell nyalni. Észre lehetett venni, hogy a gyógyítás, a segítségnyújtás még véletlenül sem szerepel ezek között? Nem direkt hagytam kint. Miért beszéljünk olyanról, ami szinte nem létezik? Kinek hazudjak?
Az egészségügy a kicsinyesség, a külsőségek, az embertelenség és a hatalom kaszinója, ahol a szerencsejátékosok a betegek, az orvosok és a nővérek meg a nyerőgépek és a rulett-kerekek. Peregnek a milliárdok és ropognak a fehér borítékok.
És én főorvosként gyűlöltem ennek a kaszinóláncnak ez egyik vezetője lenni.
-Min gondolkodik olyan nagyon, doktor?- elsötétülő gondolataimból Bánffy rekedt hangja repített vissza újra az elmélet világából a gyakorlatéba.
Elmosolyodtam, fáradtan hajtottam hátra a fejem.
-Ezt a kérdést általában én szoktam feltenni másoknak.
Bánffy tovább tépdeste a papírokat.
-Tudod, sok fejtörést okozol nekem. - folytattam. - lassan tíz éve vagyok a pályán, de őszinte leszek. Soha, egyetlen betegem sem, akit skizofréniával diagnosztizáltunk, volt ennyire... ennyire aktív a gyógyszeres kezelés során. Tudod, mi a módi náluk?
A kérdésnél kinyitottam a szemem és Leventére néztem. A papírokat tépdeste.
-Nem.
-Általában alszanak, társasoznak, mufurcak, komorak... Bámulnak maguk elé, vagy beszélnek... huh, az igaz, rengeteget tudnak beszélni... De egyszerűen le vannak szedálva. Sosem pörögnek, te meg...
"Alig vagy itt egy hónapja, és állandóan ezt kell csinálnod, azt kell csinálnod,úgy pattogsz össze-vissza, mint egy bolha"- mondtam volna, ha Bánffy nem nézett volna ekkor rám összeszűkült, már-már gonosz tekintettel.
-Mert nekik nincsen dolguk.
Egy pillanatra megállt a levegő is, mintha ennek a mondatnak igenis súlya, szerepe lett volna a világkerék forgásában, és nem csak egy megbomlott elme hebegése-habogása szállt volna el a semmibe, a megnemtörténtség és az elfeledettség homályába.
Mérhetetlenül baljós előérzetem támadt.
Bánffy visszatért a papírokhoz, immár, ha jól láttam abból a távolságból, egymáshoz rendezgette a darabokat. Talán valami ábrát akart kirakni?
-És neked van?
-Hm? - nézett rám kérdőn.
-Dolgod.
Összeráncolta a homlokát.
-Mégis miről beszélsz? - állt fel dühödten, mire reflexből én is. Hiába, a készenlét sokszor reflexszé válik.
- Folyton a nyakamon lógsz! Hagyj engem lógva! -csattant fel. - Nem értitek, basszus, egyikőtök sem, hogy együtt akarok lógni a többiekkel? Mi rosszat akarnék? Én... Én csak ki akarok! Ki akarok menni! Teljesen megfojtotok, legszívesebben felakasztanám magam! Ott lógnék fent a plafonon és akkor senki nem zavarna végre! Senki!
Idegesen meglóbálta a felém szegezett mutatóujját, ám nem voltam egészen biztos benne, hogy a kirohanás teljes egészében nekem szól. Végül is ezt támasztotta alá a többes szám használata is...
Bánffy remegve túrt bele a hajába, majd immár megkérdőjelezhetetlenül az én szemembe nézett.
-Én... Én most megyek. És ne merjen követni! - majd, szokása szerint, felhúzta a az orrát és fejedelmi léptekkel megindult az ajtó felé. Két lépés után azonban megtorpant,visszafordult,miközben szúrós szemekkel végig engem nézett.
-Ez pedig... -mutatott a bőrfotelre. - Engem illet.
Majd, ahogy visszaért a fotelhez, leguggolt és próbálta megemelni. Láttam az arcán az igyekezetet és az erőlködést. Kész fejtörés ez a csávó. Valahol komikus is. Elhessegettem a gondolatot. Tudtam, mit jelent a skizofrénia. A betegségek betegsége. Orvosként tudom. Lehetsz szívbeteg, rákos, megtámadhat az aids, a meningitis, az MRSA, a HIV, nekrotizáló fasciitis, a sclerosis multiplex, az Alzheimer, élhetsz át akármilyen földöntúli kínokat, sose leszel olyan kiszolgáltatott, elcseszett, reménytelen helyzetben, mint egy skizofréniával küzdő embertársad. Itt a kín nem földöntúli, hanem valóságontúli. És egy percig sem szabad hinni, hogy ez a kín fizikai. Ó, az túl könnyű lenne és az emberi psziché, a tudat, a lélek nem az egyszerűségéről híres.
A betegséget, legyen az szívizomgyulladás, gégerák, vagy tüdőbaj, mindig együtt, másokkal is át lehet élni. Hadd tegyem érthetőbbé: meg tudod osztani az élmenyedet mással. Ott van az élmény, hogy nem vagy egyedül, mert melletted van még egy ember a kórházi ágyon, aki ugyanazt éli át, mint te, pontosan ugyanazt a fájdalmat érzi, ugyanazt a harcot harcolja. Nem vagy egyedül, betegtársad egy kicsit a részeddé vált, együtt sírtok-örültök, így működtetitek az élményt, megosztva, egybe fonódva. Így nincs ott az az émelyítő, torokszorító érzés, ami ellen minden beteg ember a legmélyebbről jövő erejével küzdeni akar: egyedül vagy a kórral szemben.
Ez a skizofréniánál nincs így. A betegségélmény individuális, személyre szabott, az utolsó százalékig szubjektív. Végtelen térben és időben működsz, egyes-egyedül. A valóság határai addig mosódnak el, amíg valami egészen más át nem veszi a helyét: a saját valóságod, a saját univerzumod. Saját törvényekkel, saját szabályokkal, saját normával, saját erkölccsel, saját rosszfiúkkal, és a mi általunk ismerttől különálló, egészen új történetekkel, történésekkel, logikával.
Valóság a valóságban.
Az alma, ami túl messze gurult a fájától.
Ha létezik pokol, hát nem kell ahhoz feltétlen halottnak lenni, hogy megízlelhesd a lobogó lángnyelvét.
És mindezt nem tudod megosztani. Nincs más, aki értené. Nincs más, aki átélné. Egyedül, egyedül vagy ebben nagyvilágban. Mi több, az univerzumban, a valóságban, az időben és a térben. Végtelenül magányos. És ezen, akármilyen kényelmes és stílusos is, még egy bőrfotel sem segíthet, hiába akarnád társadul választani és megkapaszkodni benne a végtelen zuhanásban.
Ahogy végiggondoltam ezeket, elszorult a torkom. Ha csak valamivel jobbá tehetném... Pszichiáter vagyok, az isten szerelmére, mégis olyan... olyan tehetetlennek érzem magam. Évek munkája, és nulla előrehaladás. Nulla, nincs megoldás, nincs feloldozás, nincs katarzis, nincs kiút.
Mégis hogyan... Hogyan lehetne... Nem, a gyógyszerezés sosem volt jó megoldás. Hallottunk rémsztorikat az elmúlt század pszichiátriájáról, és nem állítom, hogy mindet átverésnek, clickbaitnek tartanám... De ha nem a gyógyszer, hát akkor mi a megoldás... Legalább csak kísérletezni lehetne a megoldásokkal... Ismerjük Laingot, ismerjük Jungot, ismerjük Szászt... Még sincs, még sincs megoldás, évtizedek óta széttárt karok, ennyi telt csak tőlünk. És ők még  mindig a világ kirekesztettjei... Magányos, végtelenül magányos... magányos... Mit tudnék tenni? Mit?
-Segíts már, ne nézz, mint egy marha! - kiáltott rám az erőlködéstől vörös képű Bánffy Levente. Felkaptam a fejem.- Egyedül nem bírom el!
Egyedül nem bírja el? Egyedül nem... Hát persze... Hát persze...
-Hát persze! - csaptam a homlokomra csillogó szemekkel. Olyan örömhévvel ugrottam Bánffyhoz, hogy egy pillanatra hátrahőkölt és bizalmatlanul méregetett, ám nem sok ideje volt a méregetésre: hangos nevetéssel öleltem át, mint egy rég nem látott barátot szokás. Bánffy megmerevedett, mint egy jégcsap.
-Hát persze, hogy nem megy! Istenem, persze, hogy nem megy! - elengedtem, majd gyorsan, örömittasan az ajtó felé siettem. Megvan! Megvan, mi kell ide! Már csak el kell intézni ezt, fel kell hívni azt, meg kell szervezni azt, ezt meg átszervezni, engedélyt kérni amarra, pénzt kunyerálni amattól...
-Hé! Mi lesz a fotellel?
-Ööö,  szólok egy ápolónak, jó? - azzal száguldottam is a folyosón, a helyetteseimet keresve. Rendkívüli értekezletet akartam összehívni. Futtomban a zsebeimet kutattam, hogy elővegyem a noteszomat, amibe, nem éppen tehetséges emlékezőtehetségem miatt nemcsak a betegekről, de az osztály legfontosabb ügyeiről is nyilvántartást vezettem, illetve, ahogy most is szándékozni kívántam, a legjobb és legfontosabb, el nem felejtendő ötleteimet jegyzeteltem le. Ám a notesz nem volt a köpenyem zsebében. Megtorpantam. Sem a nadrágoméban. Lehetetlen lett volna, hiszen nem fér volna be, de az ingem zsebét is ellenőrizem. Semmi.
Nyugtat-lakban hagytam volna? Hiszen mindig magamnál tartom! Igaz, a mai nap káosz volt, nem lenne csoda, ha napközben elkevertem volna valahol az orvosi szobában.
Nyugtat-lakba visszatérve meglepetten vettem tudomásul, hogy Bánffy ott hagyta a bőrfotelét, ahol eddig is volt, ám neki se híre-se hamva nem volt.
Még a papírcetlik is szőrén-szálán eltűntek.
Ahogyan a noteszem is.