B Á N F F Y   LE V E N T E                                           8 évvel ezelőtt, április 17.

A fekete doboz, amit még valamikor az ókorban katódsugárcsöves televíziónak neveztek, vibrálva sugározta a kereskedelmi csatorna legújabb vetélkedő és/vagy kvíz műsorát. A készülék legalább olyan álmos és a statikus zajtól zavaros volt, mint az előtte kuporgó alakok.
Halálosan unalmas.
Mi több, végtelenül unalmas. És a végtelenség mindig rosszabb, mint a halál.
-Rákóczi! Rákóczi, te vén hülye! - kiabált a vetélkedő játékosának egy túlságosan is izgatott... Beteg? Páciens? Itt-tartott? Fogva tartott? Lakó?
Nem, nem, a balfasz jó lesz.
A balfasz, aki mályvaszínű párnáját szorongatja és kidülledt szemmel mered a képernyőre, a szerinte helyes megoldást kiabálva. Látásból ismertem, a 205-ös kórterem ágyfoglalója volt, ami csak kettővel volt arrébb attól a teremtől, ahol én szoktam az időmet pazarolni. A nagy párna, amiről az előbb szó esett, mindig a kezében volt. Az a hír járta, hogy marihuánát tart benne, amivel a takarodó után, az éj leple alatt, a sápadt holdfényben sefteljen egy, a 209-es szobából átszökött skizofrén sráccal, aki aztán továbbadta egy ápolónak. Az meg egy másiknak, míg ki tudja, mennyi és milyen kétes ügylet árán került a végső megrendelő kezébe.
De persze, senki sem tudta, mi az igazság. Rossz nyelvek, mint minden rendes társadalomban és világban, mindig csacsognak és forognak. És a pszichiátria egy különálló világ és egy nem egészen olajozottan, de önállóan szerveződő társadalom volt. Saját szabályokkal, saját etikettel, saját normával, saját erkölccsel, saját vezetőkkel, saját rosszfiúkkal, saját babonákkal és saját hiedelmekkel. Társadalom a társadalomban. Mint a Vatikán Rómában. Mikro-makroközösség.
Egy halálosan, végtelenül unalmas közösség.
Mélyen szívtam be az áporodott levegőt.
Gyűlöllek. Két és fél deci bort ittam, kellemes volt. Te nem kérsz?  Az anyád. Kérlek, ne tedd ezt velem! Szerettem volna, ha...Ha rám eresztesz egy zsiráfot. Az jó lett volna. Jobb kedvem lenne, ha élne még az anyád. Az anyád. Szerettem. Az anyád. Jajajajajaj. Jaj.
-Ne bámulj már! Süket vagy? - a balfasz egyenesen a képembe fröcsögött. Nyivákolása inkább hasonlított egy vágáson lévő marháéra, mint emberére. - Valaki!
A többiek pisszegi kezdtek. A balfasz láthatóan megzavarta egyetlen szórakozásukat, ami a műsor nézését jelentette. Ez a szabad két óra szent volt mindenki számára, s délután kettő és négy között a zártosztály lakói egy emberként kuporodott le a tv készülék elé, hogy megnézze a kereskedelmi csatorna átkozott új vetélkedő és/vagy kvízműsorát. Mint a hívek az Oltáriszentség előtt.
Halálosan, végtelenül unalmas.
A balfasz vészricsajára egy zömök ápoló tűnt fel a kis közös helység ajtajában. Amint a balfasz elsírta panaszait, az ápoló hozzám fordult.
- Levente, kérlek. Ne szórakozz már vele.
Hallani ugyan hallottam a kérést, de magasról szartam le.
- Szóljon már rá! - a balfasz szája sírásra görbült, arca lassan lilulni kezdett az idegességtől.
-Levente!
-Jaj, maradjatok már csöndben!
-Úristen, már megint! Nem unjátok még?
-Más próbálná nézni a műsort!
-Levente! Nem mondom még egyszer!
Halálosan, végtelenül, elképesztően, gyötrően unalmas. Az jó lett volna, ha gyűlölnélek. Az anyádat. Az anyád egy zsiráf, jó lett volna, ha megiszik két deci bort Rákóczival. Azt szerette.
A balfasz eddig bírta. Mint egy szeszélyes primadonna, felállt, dobbantott egyet, kijelentette, hogy nem hajlandó velem egy légtérben lenni, majd sértődötten és bíborszínű fejjel távozott a közös helyiségből.
A jelenlévők fellélegeztek, az ápoló pedig szemforgatva eredt a balfasz primadonna nyomába.
És újra unalom. Halálos és végtelen.
Törökülésbe helyezkedtem, majd elkezdtem számolni a neon lámpacső körül szálldosó és kamikaze repüléseket végrehajtó muslincákat.
Szerettem, ha bor voltál, mert megihattalak. Megittalak a zsiráffal. Megzsiráfoztalak, anyáddal. Anyád, anyám. Gyűlöllek. Kevéssé. Decimális. Dam-da-dam-da-dam-da-da-dam. Két deci bor, apád. Ő nem. Szerettett fiunk, Zsiráf. Bort ivott a verandán. Hullámzott a Balaton a zsiráffal. Négyszáz, ötszáz neonlámpa. Tetű, a muslinca tetű. Tudod. Tudod. Ezek mind bolondok. Ezek hazudnak. Unalmas. Mind az, mind bor. Zsiráfos bor. Tokaji muslincák a Badacsonyból. Bort ivott a verandát és látta a Badacsonyt. Három, négy, hat, ezer, négyezer-hétszázegy. Kémek. Kamikaze kémek, mint a háborúban. Az ellenségeid. Mindenki. Vigyáznod kell velük. Mit kell tenned? Ötvenhat, hetvenkettő, hétezerhét. Ugye tudod. Tudod, tudod, tudod, tudod. Ide zártak, hogy ne tudj ellenük tenni semmit. Azt akarják hogy beledögölj az unalomba. Holtan akarnak látni. De ő már tudja. Hedvig. Nyolcvanezer, egyezerháromszázöt, mínusz négy, harminchárom. Már tudja, rájött, máskülönben nem jött volna el ide. Nem hazudott volna. Akar valamit. Valami szörnyűt. Öt, hat , kilenc, kétszázezer, egy, nulla. Mindvégig ezért volt velem. Ezért játszotta a sorsot. A sorsomat alakította és formálta. Befolyásolta.Hedvig. De már tudja... Hedvig. Hedvig. Hedvig. Az információk nála vannak... Egy, kettő, három, hetvenhét, hetvennyolc, ötezerkettő, kilencezer-háromszáznegyvenhat...
- Ezermilliárd! Az ezermilliárdos kérdés, Hölgyeim és Uraim!
Hirtelen a tv képernyőre szegeztem a tekintetem. Csodálkozva vettem tudomásul, hogy a műsorvezető egyenesen rám  mutat. Csakis rám. Egyedül én rám.
Elkerekedett szemmel néztem körül, hátha a többiek is felfigyeltek-e erre, de mintha ott se lennék, vagy mintha nem is történnének ilyen rendkívüli események körünkben, mindenki ugyanúgy, ahogy eddig ült, nyálcsorgatva, áhítattal várta az utolsó, mindent eldöntő, vissza nem fordítható, életbe vágó, végleges és megváltozhatatlan kérdést.
Térdre emelkedem és kíváncsian füleltem.
- Vajon mit kell tennie Bánffy Leventének ahhoz, hogy biztonságban tudhassa a szupertitkos információkat? Ez ám a nehéz döntés, Hölgyeim és Uraim! A közönség már tűkön ülve várja a válaszlehetőségeket! Hát Ön? Ön is felkészült?
A fickó megint rám nézett a képernyőn keresztül, hogy megbizonyosodjon, valóban készen állok-e. Nem voltam felkészültségemben biztos, de a showman arca olyan biztatóan ragyogott a reflektorfényben, hogy nem dobhattam csak úgy oda neki egy nemleges választ.
-Igen... - feleltem bátortalanul.
-Psszt! Csönd!
-Hát akkor , Hölgyeim és Uraim, nincs más hátra... - a hang meg-megakadt a tv-antenna és így  az adás rendezetlen állapotából adódóan, egészen furcsa hangtónusokat kölcsönözve az amúgy is pojáca-külsejű műsorvezetőnek.
A szívem a torkomban dobogott. Gyerünk már!
- ...mint felfedni az opciókat!
-Igen! -bólogattam izgatottan.
- Következzen az A válasz! Megfutamodni és átadni az információkat az ellenségnek!
Micsoda? Soha! Mi a B, mi a B?
- B! Zsiráfokat borral kínálni!
-Nem! Nem!- kiáltottam mérgesen.
-Hé, nyugodjál már le! Nem halljuk a következő választ!
- C! Számolni a muslincákat, amíg halálosan meg nem halsz, miközben az ellenségeid tovább forralják a Tervet!
- Nem! - immár kétségbeestem. Átmásztam az előttem ülőkön, levágtam magam a televízió elé, majd homlokomat a képernyőnek nyomtam. Tettemet hangos morgás és dühödt kiáltások kísérték.
- Mondd a D-t! Mondd a D-t! - könyörögtem.
- És a mai est utolsó válasz lehetősége,  szépséges Hölgyeim és igen tisztelt Uraim, a D, nem más, mint...
-Mint? Mi az?
A műsorvezető  eldobta a mikrofont, a kamerához hajolt, hogy a homlokuk összeérjen. Mélyen, komolyan fúrta tekintetét az enyémbe és úgy suttogott:
-Megölni Hedviget!