M Á R T O N   H E D V I G                             8 évvel ezelőtt, március 17.                               

És a doktor úr talált is megoldást.

Kristálytisztán jelenik meg előttem az arca és hangja, ahogyan magyarázkodni próbál.

-Sajnálom, Hedvig, tudom, hogy nem szabadna ilyet csinálnom, ellentmond minden protokollnak, nincsen jogom hozzá, de a jelen körülményeket - Dr. Pethő Ármin ugyanis mentőkkel érkezett, hogy a mit-tudom-én-milyen klinikai vagy nem klinikai pszichiátriára szállítsa el Bánffyt, de természetesen őgrófságának esze (vagyis, ami abból maradt) ágában sem volt holmi kórházakba fáradni, mivel neki az átjárót kell őriznie. Úgyhogy távozás helyett inkább elegánsan összetört egy lámpát az alacsonyabbik mentőtiszt koponyáján. - figyelembe véve, a főorvos úrral és a rendőrséggel való konzultálás után sem találtam más, szoba jöhető megoldást. Muszáj itt maradnia, legalább arra a kis időre, amíg nem enyhül az állapota.

Úgyhogy, Bánffy Levente hatósági és orvosi felügyelet mellett az én albérletemben tölti betegsége kellemetlenebbik epizódját, mindenki nagy örömére, ugyebár.

Hogy ez mennyire volt jogos vagy jogtalan, az jóformán senkit sem érdekelt. A hatalmat jelképező két férfi, Pethő, a főorvos és a Bánffy ügyében nyomozó rendőrezredes egyszer vsak elém állt, fölém magasodva egy papírt lengettek meg, mondván, itt és itt írjam alá, ez bírósági, hatósági és tudom is én milyen végzés, mától Bánffy ideiglenesen itt tartózkodik. Ennyi volt az egész. Hogy kikérték-e Sári vagy az én véleményemet? Pff...

Bánffy Máté lakáscserét ajánlott fel, amibe én szívesen belementem volna, inkább, minthogy egy levegőt szívjak ezzel az őrülttel, de Sári hajthatatlan volt. Persze ez teljes mértékben érthető, fogalmazott Pethő, de aztán széttárta a karját, és mint egy simliskedő kisfiú, elmagyarázta, hogy nem tud mit tenni. Természetesen ő is azt szerette volna, ha más megoldás születik, de hát -ismételte meg- ez van. Sajnálja.

Aha persze...

A ku...kurtizán rokonodat!

Sári felbőszült, összecsomagolt és Kristóf (illetve annak szüleihez) cuccolt át. Pert és bíróságokat emlegetett nagy hévvel és gesztikulálással, és azt hiszem, részéről ez nem puszta üres fenyegetőzés volt, ami aztán lógva marad a levegőben. Sári az a fajta kutya volt, aki harapott is, nem csak ugatott.

S hogy én? Mit tehettem mást, belementem Máté felkínálkozásába, ideiglenesen átköltöztem hozzá, egy tágas, napfényes belvárosi lakásba. Máté naponta járt át Leventéhez, aki számomra meglepő módon egy hajszálat nem pakolt arrébb a lakásban léte alatt. Máté és Dr. Pethő elmondása szerint naphosszat az ágyamon ül, "őrzi" az átjárót és vár. Hogy mire, azt nem hajlandó elmondani senkinek sem. Talán a megfelelő időre. Talán egy jelre. Talán arra, hogy kinyíljon az átjáró. Talán a pszichiáternővel folytatott képzeletbeli macska-egér játéka következő lépesére. Pethő arra is gondolt, hogy talán rám vár, hiszen olyan vagyok számára, legalábbis saját szavai szerint, mint ólom a radioaktív sugárzásnak. Egy alibi. Egy maszk.

Hogy bizarr-e az egész helyzet?

Ku... Szóval meglehetősen az.

Nem volt mit tenni, el kellett mennem az albérletbe, és Levente előtt tetszelegnem, mint egy vásári majom, hogy minél előbb valami előrelépést idézzünk élő az ügyében. Úgy voltam vele, hogy ha esetleg eljátszom én is a bolondot és átmegyek vele a kapun, akkor végre elszállítják, és visszakaphatom az otthonomat. Ellenben Bánffy csak nézett, mint az a bizonyos borjú az új kapura, s éreztem, hogy az emberi agy minden elképzelhető, elemi erejével próbálja összerakni, hogy akkor én most miért is vagyok ott. De igazából, nem tudhattam mi ment a fejében, bármit gondolhatott.

Egy csütörtök este történt, mikor mar közel négy napja voltam kizárva a saját lakásomból, hogy rájöttem, otthon hagytam azt a kismamáknak való vitamint, amit még Máté nyomott a kezembe. Muszáj volt hazamennem, és tudtam hogy az idősebb Bánffy rohadtul le fog cseszni, amiért megzavarom, összezavarom a fiát a... miben is? Várakozásban? Hát istenem. Azért is lecseszne, ha nem szednem a vitamint és egy egészségtelen unokát szülnék neki. Bár sok kérdés megfogalmazódott bennem a babával kapcsolatban, de most, hogy Levente előkerült, úgy gondoltam jónak, ha az izgalmak elülte után beszélem meg a dolgokat Mátéval.

A hasam már pont annyira látszott, hogy el akarjam takarni egy nagyon vastag pulcsival. Így állítottam be csütörtök este a Benczúr utca negyvenkilencbe, a saját kulcsommal. Máté a kanapén aludt, enyhen vacogott álmában, ami meglehetősen furcsa hatást keltett. Úgy nézett ki mint egy, éppen a bábjából kiszabadulni akaró lepke a nagy takaró alatt. A lakásban csönd volt, egy pisszenés sem hallatszott. Nyeltem egyet, óvatosan becsuktam az ajtót, és a fürdő felé vettem az irányt. Felkapcsoltam a villanyt, remélve, hogy nem ébresztem fel egyik Bánffyt sem.

-Hedvig?

Ah, ez nem jött össze...

A hatam mögött Bánffy Levente kíváncsi kobakja tűnt fel az ajtóban.

-Te...Te mit csinálsz itt?

-Itt lakom. -mormogtam bosszúsan.

-De én nem vagyok erre hajlandó.

-Mi? -fordultam meg felvont szemöldökkel. A férfi némán bámult rám, kék szeme meredten figyelte az enyémet.

-oké... nézd, nekem erre nincs időm, csak ezeket akartam...- mondtam, miközben megkerestem egy kis szekrényben a vitaminos dobozokat. Megfogtam őket, újra az ajtó felé fordultam, amikor Bánffy egy lépéssel előttem termett. Határozottan, már -már robotszerű mozdulattal megragadta a csuklómat, a másik kezével pedig, arcán érdektelen és semmis kifejezéssel kísérve, kicsavarta a kezemből a dobozokat. Nem a fájdalomtól, mivel nem szorított olyan erősen, hanem a meglepettségtől sikkantottam fel.

Bánffy gyorsan megvizsgálta a dobozt, majd a földre dobta őket. Rám nézett, közelebb lépett, és minden védekezésem ellenére egy könnyed rántással húzta feljebb a pulcsimat.

-Késő. -állapította meg gömbölyödő hasamat látva egy szakorvoshoz méltó arckifejezéssel. - Már túl késő.

-Mi? Mi van?

Leengedte a pulcsimat, arcát olyan közel nyomta az enyémhez, hogy az orrunk szinte összenyomódott.

-Azok a pirulák, Hedvig... - suttogta jelentőségteljesen. - azokban lehallgatókészülékek vannak. Beveszed őket és ... és ez történik, Hedvig!

A hasamra mutatott.

-Me-mennyit szedtél be?

-Levente, figyelj, én nem...

-De, de, hiszen már késő... késő, már áldozatul estél... belülről fognak felfalni... lehallgatni... igen... a forradalom felfalja gyermekeit... megtaláltak, Hedvig! Mindent hallanak, és az adó-vevő készülék mar szerelődik össze benned! Azonnal véget kell vetnünk ennek, ez nem a mi akaratunk! Ezt ők tervezték így! Ennek véget kell vetnünk, ki kell szednünk belőled!
Eltökélten ragadta meg a felkaromat. Felszisszentem a fájdalomtól. Hogyan lehet, hogy az egykor még hatalmasnak tűnő, görög márványszobor-izomzatú Levente, még a mostani kb. 20 kilójával is -mert olyannyira lefogyott kis, mostanáig homályba borult kalandjai alatt, hogy én azt vészesnek nevezném- ennyire erős?  Bárhogy próbáltam lehúzni a markát a karomról, sehogy sem sikerült, teljesen elszoritott. Maga elé pörditett, mintha swinget táncolnánk, és a tenyerét a szám elé fogta, belém szoritva egy hangos sikoltást.
Majd, Így, ahogy voltunk, Bánffy Levente maga előtt lökdösve a konyha felé vezetett.