M Á R T O N   H E D V I G                    8 évvel ezelőtt, március 12.

Kocc! Kocc!
Az ajkamba haraptam, s úgy próbáltam megoldást keresni a helyzetre. Kétségtelen, hogy fel kell hívnom Bánffy Mátét. De addig is, valahogy meg is kell védenem magam.
Vettem egy nagy levegőt, és odaszóltam a falhoz simult Leventének:
-Oké, maradj ott, ne mozdulj egy tapodtat se! - a hívatlan vendég rám nézett, pislogott egyet. Hiába vártam, hogy mondjon is valamit, például nyugtázza, leokézza vagy esetleg ellenszegüljön a kérésemnek, csak nézett és pislogott.
Oké... Jól van. Csak nem fog messzire menni...
Átfutottam Sári szobájába, a kis kacatos fiókjából előkotortam a paprikaspray-t, amivel a félbehagyott kick-box illetve a különféle közelharc órákat kívánta helyettesíteni, és a markomban vele visszasiettem a fürdőhöz.
Ami... üresen állt.

Nem hiszem el. Komolyan nem hiszem el. Magamhoz szorítottam a paprikaspray dobozát, elnéztem balra, majd elnéztem jobbra.
Sehol. Senki.
-Levente? Itt vagy valahol? - fordultam meg.
-Aham! - Egyértelműen a szobám felől jött a mormogás. Kifújtam a levegőt, ellenőriztem a spray szórófejét-nehogy már az én szemembe fújjon- és két ingatag lépést tettem az ajtóm felé. Bekukkantottam. Bánffy most a földön hasalt, félig az ágyam alatt, és... és fogalmam sincs, mit csinált.
-Levente?
Nem jött válasz, így beljebb merészkedtem és még egyszer érdeklődtem a tevékenysége felől. Válasz: zéró.
-Hát jó... én... én mindenesetre itt leszek, ha kellenék. - törődtem bele, és óvatosan felültem az ágyamra, a spray-t szigorúan kéznél tartva. Lehet, hogy nem is hívni kéne Mátét, hanem sms-t írni neki. Igen, végtére is ki tudja, Levente hogyan reagálna, ha egyszer csak azt hallaná, hogy "rászabadítok valakit". Úgyhogy fogtam a telefonomat, bepötyögtem egy rövid, lényegre törő üzenetet Máténak, amiben benne foglaltatott az is, hogy ne hívjon, csak jöjjön. De gyorsan.
-Jól van. - ijedten kaptam fel a fejem. Bánffy Levi világoskék szemeivel találtam szemben magam. Felmászott az ágyamra és most előttem térdelt, kíváncsian méregetett. Egy kisfiú nézhet ki hasonlóan, mikor azon tűnődik, beengedje-e anyukáját a hiperszupertitkos bunkerébe vagy ne.
Hátrébb húzódtam, biztos, ami biztos, elvégre.
-Megtaláltam.- jentette ki.
-Meg-megtaláltad?
-Igen.- bólintott eltökélten.
-Áh. - tekintetem a kezére tévedt, amiben még mindig ott volt a borotvám. Csücsörítve vizsgáltam a pengéket, s közben minden erőmmel imádkoztam, hogy Máté mihamarabb érjen ide. -És mégis micsodát találtál meg?
-Az átjárót.
-Az átjárót?
-Itt van az ágyad alatt, Hedvig.
-Oh. -szent ég...- És... hova vezet ez az átjáró?
-Az életembe, Hedvig. - mondta jelentőségteljesen. - Engem... engem átvertek, Hedvig. Kiszakítottak a saját életemből. Mert most... most tudod hol vagyunk? Tisztában vagy vele? - közelebb csúszott, gyanakodva körbekémlelt, majd egy kicsit hallgatózott, mintha azt hinné, valaki(k) kihallgathat(nak) minket.
Nyeltem egyet.
-Az órában vagyunk. -suttogta.- A... a pszichiáternő órájában. Amivel hipnotizál embereket, köztük engem is. A-azért hallani folyamatosan ezt a tik-takolást, Hedvig.
-Micsoda? De hát... Én nem hallok semmit, képze...
-Még nem jöttem rá, hogy miért zárt ide be minket... Arra még nem... De már... Már rajta vagyok, csak könnyebb lesz gondolkodni, ha kijutok innen... itt... itt olyan homályos minden...
-Levente...
-Mondom, rajta vagyok! - kiáltotta el magát, de ekkor már korántsem rám nézett, hanem fejét oldalra fordította és egyértelműen a falnak szólt az előbbi kifakadás, lényegében.
Mi a fa... fene?
-Összeraktam! - fordult vissza hozzám. -Végre megértettem. Itt ragadtunk. Mi-mi-mindannyian, az igazi életünk pedig o-ott kint vár minket. Érted? Csak... csak meg kellett találnom az átjárót, ami odavezet minket, egy kis rést... most már megvan, Hedvig, megvan. Már csak rád van szükségem.
-Rám? - kérdeztem döbbenten. Szentséges ég, ha most fel akar áldozni engem valami általa kreált kamu-istenségnek, hogy kijusson az "órából", én tökön szúrom magam. Mikor jön már Máté?
-Igen, mert... mert engem most üldöznek. Olyan... olyan vagyok, mint Neo... A Mátrixból, Hedvig. Az én feladatom az, hogy kiszabadítsalak titeket az órából. Az egész emberiséget... minden teher az én vállamon nyugszik, Hedvig. Te... te nem érezhetsz ilyet... Neo. Igen, mint Neo. Én... é-én tudom, hogy bezárt ide minket, mindenkit, akit hipnotizált. És csak én tudom ezt, a többiek azt hiszik, ez az ő igazi életük. De nem Hedvig... nem. Ez itt mind hamis. Egy... egy kollektív hallucináció. Az egész. Az egész!
Ekkor lemászott az ágyról, és kissé remegve folytatta. Aggódva figyeltem. Ez a srác teljesen megbolondult...
-Ha-ha-ha például - mutatott a falra - most át akarnék futni a falon, nem tehetném meg, mert...
Térdeplő helyzetbe pattantam, félve attól, hogy most tényleg a falnak fog rohanni.
-Oké, oké, nem is kell megtenned! Inkább ülj ide vissza, elhiszem, nem kell bemutatni!
Levente kissé meglepetten bámult vissza rám, de végülis engedelmeskedett, és helyet foglalt az ágy szélén.
-Szóval mert akkor az óra egy kis része átszakadna, megsérülne és az egész leállna. Szünet. És minden szünet után egyre rövidebbé lesz az idő, mert már nem lehet úgy megjavítani a sérülést, hogy az olyan legyen, mint...mint a sérülés bekövetkezte előtt volt. Olyankor pedig... pedig rövidül az életünk, Hedvig. Rövidül a nekünk szánt idő. Eggyel közelebb a halálhoz, kifogyunk belőle, Hedvig! Nincs olyan órás, aki képes lenne teljesen megjavítani. Nincs.
Szünetet tartott, várakozó pillantást vetett felém, ám csak félszegen bólintottam egyet. Most mit tudok erre mondani?
-Próbáltam már. -folytatta egy vállrándítás után.- A falnak kellett futnom, hogy megnézzem, ott van-e az átjáró, de csak sötétségbe estem. Teljes sötétségbe. Ekkor történt az, hogy az én testem becsapódása kárt okozott az óra műszereiben, mivel ez az egésze maga az óra műszereinek az anyaga, és leállt a működés. A pszichiáternő óráshoz vitte javíttatni. Ezért volt sötétség, kikapcs, nulla érzékelés, telefonok voltunk, amikben lemerült az akksi. Miután pedig újra beindult... Keresni kezdte, hogy ki okozott hibát a működésben. Így bujkálnom kellett... Az...az agyhullámaimat nyomozza le - bökött vörös loboncához.- E-ez a taktikája, és azáltal be tudja kérni a-a pozíciómat. Ezért keresnem kellett egy alacsonyabb amplitúdójú agyhullámot... a-amíg átmegyek az átjárón. Addig kell nekem... És ez vagy te, Hedvig. Melletted elrejtőzhetek.
-Hogy micsoda? - Miért megint én? Várj, hiszen én vagyok a hülye, miért keresek logikát benne? Bizonyosan a pszozis... pszichogikus... szóval a pszichésen nem okés állapotában van, nem is kéne odafigyelnem rá!
Ahh!
-A te agyhullámaid kiegyenlítik az enyémeimet, mintha konvex és konkáv lenne, amik egymásba olvadván egy vonallá képződnek, a-amit nem tudnak lenyomozni. Nem fogjak fel a dektekrotaik, a radarjaik, a szenzoraik... ez túl fejlett... Egy élő... élő safe place vagy, Hedvig. Egy... egy konkáv vagy, Hedvig!