B Á N F F Y   L E V E N T E                             8 évvel ezelőtt, szeptember 3.

A lány a fülembe sikított, miközben elélvezett. Basszus, majdnem megsiketültem. Ciccegve fordultam le róla.

- Még egy ilyen, és többet nem látjuk egymást! - morogtam. A lány kaján vigyorral kapta be a felé kinyújtott mutatóujjamat, és szopogatni kezdte. Nem, egyáltalán nem volt izgató, inkább közönséges. Miért nem lehet gusztusosan kezelni az erotikát?

Kirántottam az ujjamat a szájából, kimásztam az ágyból és elkezdtem öltözni. Az ébenfekete leányzó az értelem legcsekélyebb jelenlétét is mellőző arccal ült fel az ágyban. Nem volt egy okos teremtés, ez az éjszaka folyamán világossá vált számomra. De nem is azért hoztam haza, hogy alkotmánytanról és jogfilozófiáról csevegjünk. Apró kebleit szemérmesen a takaró redői közé rejtette. Jön az "én csak egy ártatlan leányka vagyok, eléggé tapasztalatlan, kérlek, mondd, hogy mit rontottam el!"

három...kettő...egy!

- E-elrontottam valamit? - szólalt meg remegő hangon. Bingo.

- Nem, kedvesem, egyáltalán nem. - állapítottam meg teljes apátiával. Nem volt energiám még a lányka érzelmeire is koncentrálni, miközben az ingem egyik gombjával szórakoztam: csak azért sem akart a helyére bújni. A lány lehajtotta a fejét, beletörődve abba, hogy tényleg elrontott valamit. Halkan szipogni kezdett. Jó ég, ez most komoly?

- Hány éves is vagy pontosan?

- Tizennyolc.- nézett rám.

Basszus. Legalább huszonkettőre tippeltem.
Amikor megláttam a pártelnök irodájában a pasztell rózsaszín kardigánjában és nyakig begombolt fehér blúzában, a legártatlanabb mosollyal a képén, valahogy idősebbnek tűnt. Különleges küllemű lány volt, olyan, aki után egy férfi sem fordulna meg az utcán, csupán az igazi ínyencek. Egy művészfilm rendező ujjongva tapsikolna, ha látná sajátos arcberendezését és halvány, alig látható ajkait: "Megvan a megfelelő színésznő a Kanadában forgó filmemhez!". Igen. Seszínű szépség. Ködös és rejtelmes, mint a fakó tajga. Semmi érdekesség, semmi bujaság, semmi forma, semmi vonzó nincs benne. Éppen ezért mozgatta meg a fantáziámat. De ennyiért még nem dugtam volna meg. Aztán kiderült, hogy ez a színehagyott tömény szűziesség a Progresszív Akció pártelnökének legkisebb gyermeke. Jackpot.
Sajnáltam szegényt. Ha tudná, hogy csak azért hoztam fel a lakásomra, mert az apja a pártelnök... A pártelnök, aki köztiszteletnek örvend, aki felkarolja a nyugdíjasokat, segíti a szegényeket, változást hoz a jelenbe és a jövőbe... A pártkasszát kisemmizi, adót csal, félrekúr, megalázza a párttagokat és ott szidja a szavazóit, ahol csak tudja. De a legmegbocsáthatatlanabb bűne az volt, hogy lehúzta a pártot, ami nem csak, hogy nem progresszív, de evolúciós szakadékok keletkeztek közte és a többi ellenzéki párt között. Igen, evolúciós szakadékok, amiket édesapámmal -a pártelnök-helyettessel- minél hamarabb átugorni készültünk. Ez pedig csak akkor volt lehetséges, ha eltávolítjuk a pártelnöki karosszékből Rácz Szilvesztert...

Igen, egy pöppet sajnáltam Rácz Orsolyát, ezt a hamvas, fekete hajú angyalt. Ha tudná, hogy csak azért csináltam képeket a csókunkról meg a - a prűd látszat ellenére igen vadítóan pózoló - meztelen testéről, hogy az apját tönkretegyem... Azt hitte, hogy ez valami perverz fétisem. Egy hete fűztem a csajt, elvittem vacsorázni, vettem neki rózsát, úgy tettem, mintha igazi álompasi lennék, a tökéletes, akire a barátnői irigykedhetnek. De amikor a ruha levételére került sor, ráébredtem, hogy feleslegesen kínlódtam végig a nyálas romantikus balfaszságokat, mert a lány így is engedelmesen megcsinált mindent, amit csak kértem tőle. Sőt, még többet is "szívesen megtett volna". A legbizarrabb az volt, hogy tetszett neki, ahogy fotózgatom. Ez, őszintén mondom, meglepett.

De most, hogy már megvoltak a kompromittáló, mindenki számára kellemetlen képek, több meglepetést nem okozhatott nekem, ugyanis 10 percen belül kidobni készültem.

Megfogtam a földön heverő ruháit, hozzávágtam.

-Öltözz!- parancsoltam rá. A lány megszeppenten bogozta ki melltartója összegubancolódott pántjait. Hmm. Semmi ellenállás? Semmi kérdés? Semmi felháborodás? Áh, még az a szőke ribanc az amerikai bárból is belevalóbb volt, mint ez a fekete szűz.

A szőke a borvörös ruhában...

Mi is volt a neve?

Rácz Orsolya jelezte, hogy készen van, felöltözött. Megkérdeztem, hogy szüksége van-e valamire.

- Nem viszel haza?

- Talán a sofőröd vagyok? - húztam fel a szemöldökömet.

A lány zavartan lehajtotta a fejét. - Nem, dehogyis... Csak gondoltam...

- Ne gondolkodj, abban nem vagy túl jó.- emeltem fel két ujjammal az állát. A megvetetlen ágyra irányítottam a fejét. - Ahogyan másban sem nagyon...- suttogtam.

Orsolya nagy, barna szemeivel úgy nézett rám, mint egy lány, akinek maradék önbecsülését éppen most cincálták szét. Hupsz.

- Micso...? - kezdett bele a kérdésbe elcsukló hangon, de gyorsan megpördítettem, az ajtó felé taszigáltam, átvezettem a konyhán, majd rásegítettem a döbbent és csalódott kamaszleányra a kabátját.

Megveregettem a vállát.

- Ne aggódj, kislány, jönnek még rosszabbak is, mint én. - mondtam egy megnyugtatónak szánt félmosollyal (nem jött be), majd kinyitottam a bejárati ajtót.

Orsolya kilépett rajta, de még visszafordult. Na, mégis van benned valami dög, valami támadókészség? Mondd, hogy "Bazdmeg, Bánffy Levente!", karmold össze az arcomat vagy valami ilyesmi. Hajrá, kislány.

Könnyek gyűltek a szemébe.

- Levi, én azt hittem, hogy...- rávágtam az ajtót.

Legalább a szőkében volt annyi, hogy felpofozzon. Mi volt a neve? Itt pusztuljak meg, de nem jut eszembe.

Elmosolyodtam. Ő volt az első nő, akivel nem azért szórakoztam, mert hátsó szándékom volt vele, hanem mert élveztem is. Nem, egyébként nem vagyok ennyire rossz ember, csak egyszerűen rühellem az effajta bombázó, de nyomulós és túl magas önbizalommal rendelkező nőket. Idegesítenek. Azt hiszik, hogy minden férfi a lábuk előtt hever; elég csak egyet kacsintaniuk  és máris mindent megkapnak... Hát nem. Én nem az a férfi vagyok, aki szívesen száll be a játékukba, lesve, hogy mikor kapja meg a jutalmát, amiért végig hűséges kiskutyaként csaholt. Az effajta nő megjátssza a szende szüzet, aki nem adja magát oda egykönnyen vagy a vadmacskát, aki bármikor kikaparhatja a szemed. Az effajta nő elhiteti veled, hogy az irányítás, a gyeplő, vagy hívjuk akárminek is,a te kezedben van, te hordod a nadrágot, de közben végig ő mozgatja ravasz kis agyával a szálakat. És te verheted a melledet, hogy mekkora férfi vagy, ha ez a fajta nő ott áll a hátad mögött,és csitítva a karodra teszi a kezét, hogy "most már elég lesz, kedvesem." És te, az erős és rendíthetetlen férfi ahelyett, hogy rendre intenéd - jó, persze nem kell agyonverni, azt én is elítélem. Tényleg. -, füledet, farkadat (haha) behúzva visszahúzódsz az asszony árnyékába.

Nos, én igencsak kedvemet lelem az effajta nő rendre intésében. Mindezt persze nevelő szándékkal, hiszen hosszútávon se neki, se a közelében lévő férfiaknak nem lesz előnyös a viselkedése és egymás folyamatos fúrása. Az effajta nőt igenis le kell törni a mögötte rejlő igazi, értékes nő javára, mint ahogy rózsáról a töviseket. Ha megtanulja, hogy milyen a porban lenni, milyen senkinek lenni, akkor talán felfedezi azt is, hogy nem éri meg elnyomásban tartani az ostoba férfiakat.

A telefonom rezgett a konyhapulton. Odamentem, megnéztem az üzenetet. Apa írt, hogy vár engem tizenegy órára az irodában. Ellenőriztem a kijelzőn az időt. 10 óra 32 perc. Visszaírtam neki, majd zsebre vágtam a telefont. A mandzsettámat igazítottam, miközben a nyakamat nyújtogattam: hova tettem azt az átkozott aktatáskát?

Egy fekete bogár cikázott az orrom előtt. Elhessegettem.  Az utóbbi időben megszaporodni látszottak a kis szörnyetegek, valószínűleg valami invázió lehetett, mert folyton a fejem körül legyeskedtek, ha otthon voltam. A rovarirtó, akit múlt héten hívtam házhoz, összekulcsolt kézzel bizonygatta, hogy "nincs itt semmiféle bogár, sem rovar, amit ki kellene irtani".

Úgyhogy a bogarakat itt hagyta nekem, de a pénzét természetesen elkérte. Szaki...

Közben megtaláltam a táskát, belenéztem, átpörgettem a lapokat. Propaganda anyagok, költségvetés, közvélemény-kutatások eredményei és statisztikái.

Tehát, az effajta nőből olyan nőt kell csinálni, aki azon aggódik, hogy vajon tetszik-e a kiszemelt pasinak, nincsenek-e szarkalábak a szeme körül, van-e narancsbőr a combján: akinek a gondolkozása a már sokat emlegetett női lapok szintjére süllyed.

Ha az effajta nőt könyörtelen és kemény visszautasítás éri, olyan nővé változik. Tünetek:

- Átsírja az éjszakát. (Könnyfoltos párna riadó!)

- Aztán el akarja felejteni az esetet.

- Kimegy a tükörhöz és keresi, mi olyan csúnya rajta.

- Szörnyű revansot akar venni a férfin, aki megalázta per visszautasította őt. Ostromot hirdet, amit akár már másnap megkezd. Nézzük, ehhez mik a tervek:

1. Telefonon zaklatja az "alávaló szemetet" (a szőke nem tudta a számomat, ezért ez az elmélet bukott)

2. Még több pasival fekszik le, és lehetőleg úgy intézi, hogy erről a "bunkó féreg" is tudjon (nem tudtam a szőke semmilyen friss "kapcsolatáról", tehát nem ezt tervezte). Erre egyébként azért van szükség, mert meg kell mutatnia, hogy igenis van még, akinek ő kell.

3. Miután elég bátorságot gyűjtött (4-5 nap), személyesen jön el a "tapló seggfejhez", hogy felpofozza és megmondja neki a magáét: elküldi a jó édes... szóval, melegebb éghajlatra. (igen, több, mint valószínű, hogy ez lesz az. Hány nap is telt el? Kettő?)

Csöngettek. Csaknem Rácz Orsika? Felhúztam a fekete zakómat, fogtam az aktatáskát, körülnéztem, nem hagyott-e itt valamit a kiscsaj (nem), majd a bejárathoz léptem és kinyitottam.

Hatalmas pofon csattant az arcomon.

Ekkor beugrott a neve. Az ecetes bor, Márton Hedvig.

Bingo.