B Á N F F Y   L E V E N T E                  8 évvel ezelőtt, november 9.

Elmeorvoshoz küldené volt menyasszonya a korábban választási csalás gyanújába keveredett képviselőt

Asszonyverő, mániákus, alkoholista? Ismerjék meg új képviselőjüket, Bánffy Leventét!

Alkohol problémákon át a lelki terrorig és a skizofréniáig- kicsoda Bánffy Levente?

Lefizette az orvost, hogy azt mondja, a küszöbben botlottam el- Bánffy ötödik kerületi mandátumába kerülhet menyasszonya vallomása

Úgy hiszem, skizofrén hajlama van - megdöbbentő interjú a Progresszív Akció fiatal képviselőjének élettársával

Megragadtam az egyszerű, A4-es fénymásolópapírt, rajta a gondosan kivágott, majd sebtiben felragasztott újságcikkek címeivel és feldobtam lábamat az íróasztalra. Hátradőltem a székben, majd a vállammal az arcomhoz tartottam a telefonkagylót.  Már-már teátrális mozdulattal, lassan tépni kezdtem a papírt. Úgy látszik, a napok óta tomboló dühömre gyógyírt jelentett a szakadás sercegése, mert megmagyarázhatatlan melegség öntötte el bensőmet. A Szilágyi Ágota nevű fecni darabokra tépdelésének szimbóluma. Három kis galacsinná gyűrtem a papírdarabokat. Három lépés.  Az egyikkel, miután ujjaimmal játszadoztam vele egy kicsit, megcéloztam a szemetest.
Első lépés: megtalálom. Ostoba ötlet volt hetekre eltűnnie, ostoba ötlet volt hazugságokat terjesztenie rólam a közepesen nagy, de tömegesnek még nem mondható olvasótáborral rendelkező, megkérdőjelezett hitelességű és egyáltalán nem mérvadó, mi több, nyomoronc harmadrangú újságok firkászainak. És még hülyébb ötlet volt mindet elküldeni nekem egy névtelen borítékban, kivagdosva, mint egyfajta "fenyegető" levelet. Mégis, a zárópoén a Márton Hedviggel való szánalmas kis "szövetsége". Kár, hogy a fuldokló, harsogó nevetés ezúttal elmarad, mivel senki sem találta viccesnek a rejtőzzünk-el-a-Márton-kiscsajnál-ott-úgysem-keresne című komédiát.
A galacsin, mintha csak légtornásznak készülne, szép, szabályos ívet leírva repült egyenesen a szemetes kosárba.
- Mondd meg neki, Hedvig, akkor is, ha ezt most hallja: előttem nincsen titok, sem  cselszövés, sem ügyeskedés. Mindent tudok és még azelőtt homokszem kerül a gépezetbe, mielőtt beindulna. Ezt jól jegyezzétek meg!
A vonal másik végén csend. Vártam egy kicsit, hátha valami szellemes választ kapok, vagy esetleg meghallom a háttérben Ágota fojtott hangerejű szitkozódását.  Mindig is olyan mondatokat használt, ami méltón nyerte volna el a B-kategóriás akciófilmek irigykedését. "Azt majd meglátjuk!", "Győzzön a jobbik!","Nem tudod, kivel kezdesz ki!", "Állok elébe, Levente!", "Ha harc, hát legyen harc!" és hasonló baromságok. De, mivel ezek közül egyik sem hangzott el, megfogtam a második galacsint- második lépés.
Mit használ ellenem Ágota? Alkoholizmus, erőszak, skizofrénia?
Ugyan már!
Rögtön itt van az állítólagos alkoholfüggőségem. Hogyan lehetnék alkoholista, mikor itt szorongatom az üres Jim Beam-es üveget? Üres!
- Tartsd egy kicsit. - szóltam a telefonba, majd a mellkasomhoz szorítottam a kagylót.
- Mancika!- kiáltottam.
Az irodám előtti kis helyiségből egy középkorú, elegánsan öltözött nő bukkant fel egy hatalmas sóhajtás kíséretében. Kezében egy mappát szorongatott.
- Mondtam már, Bánffy úr, a nevem Krisztina.
- Nem érdekel a neve. A titkárnőket mindig Magdikának, Katikának, Julikának vagy Mancikának hívják és...
- Akkor nem lehetnék inkább Katika? - szakított félbe unott mormogással, miközben belekukkantott a mappába, jelezve, hogy csak fél füllel méltóztat a mondandómra összpontosítani.
- És, a Mancika név mutatja a legjobban az ilyen fajta titkárnők miben létét: zsírpárnák, bíborra vagy vérvörösre festett haj, ocsmány stílusérzés, amatőr smink, mézes-mázos hanghordozás és...- itt mérgesen húztam össze a szemöldökömet - Bánffy urazás.
A nő újra felsóhajtott, felpillantott a mappából.
- Miben segíthetek?
Visszatettem a galacsint az asztalra, megmarkoltam a whiskeys üveg nyakát és meglóbáltam a levegőben. A titkárnőm vette a lapot.
- Ez ma már a második üvege, és még csak... - pillantott a karórájára, de megelőztem.
- Negyed tíz! Éjjel negyed tíz, Mancika!
- Krisztina. - ismételte el a nevét, mintha engem tényleg annyira érdekelt volna.
Meglóbáltam még egyszer az alkoholos üveget, szemöldököm sürgetésképpen a homlokomra szökött.
- Képviselő úr, ez az Országház, nem holmi kocsma. - mondta ingerülten, majd sietős és hangos  léptekkel távozott.
- Éppen ezért nem lehetek alkoholista, Mancika, mert ebben a rohadt épületben senki sem képes még egy üveg etanolt idehozni nekem! - kiabáltam utána.
A titkárnőm dolgozószobájának számító apró kis helyiségből nem érkezett válasz.
- Tudja, mi az az etanol, Mancika?
Néma csönd.
- Alkohol! - kiáltottam. - Alkohol, bassza meg!
- Öhm, mondd, te ittál? - recsegett a telefonban Hedvig hangja. Ezek szerint hallotta az egészet.
A fülemhez tapasztottam a kagylót.
- Talán az anyám vagy?
- Öhm. Nem.
- A nejem?
- Levente...
- Valami prevenciós szakember? "Csak mértékkel, barátaim!"
- Levente!
- Esetleg az Anonim alkoholisták klubjának valami hülye csoportvezetője?
- Levente, komolyan mondom, leteszem!
Felnevettem.
- Tedd, mit érdekel engem? Nem én számolom begerjedve az eltelt napokat, amit távol töltöttem álmaim pasijától.
Pillanatnyi meghökkent süketség a vonal másik végén.
- Oké. Nem tudom, miről és kiről beszélsz. Nem tudom, mi bajod. Nem tudom, mit akarsz, de már nem is érdekel. Se te, se a...
Elgondolkozott, és mivel a gondolkodási idő kicsit hosszúra nyúlt, így kénytelen voltam megzavarni.
- A?
- A... Az ügyeid.
- Az ügyeim?
- Igen, az ügyes-bajos... Ügyeid.
Most rajtam volt az elnémulás sora. Hát, ez nem éppen volt frappáns, és ezt Hedvig is érezte, mert meg sem mert mukkanni. Ujjaimat kinyújtogatva kezdtem el számolni a kínos másodperceket. Micsoda élvezet ezzel a nővel beszélgetni!
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenke...
- Ne hívj többet! - sikkantotta magas, nőiesen idegesítő hangon, majd lecsapta a telefont.
Szóval...
Ágota ellenem indított rágalomhadjárata az előbb említett három pillérre épül: alkoholizmus, erőszak, skizofrénia.
Alkoholizmus kipipálva. Nincsenek elvonási tüneteim, nem érzem létszükségletemnek a piát. Annak ellenére, hogy sokat iszok, nem vagyok folyamatosan részeg, -hála szervezetem kiváló alkohol-tűrőképességének-, és ami az egyik legfontosabb, nem bűzlök alkoholtól. Így, ha az eltökélt és túlzottan is lelkes újságíróhad bizonyíték és használható pletyka reményében felkeresnék a környezetemben élőket, azok megmondani se tudnák, hogy az aznap reggelem vodkával vagy rostos narancslével kezdődött-e. (Megjegyzem, mindkettővel, keverve.)
Erőszak. Az asszonyverés humbug, a lelki terror hazugság, a küszöbös sztori meg egyenesen nevetséges. Azt hittem, többre futja az én meseszép és agyafúrt Tatjana Larinámtól. Elolvastam az interjút, az illető lap még fényképeket is közölt mellé, amin Ágota karikás szemekkel, kissé megroggyant vállal ült a kávézó székén. Elképzeltem, ahogy a kávéjában lévő kanálkáért nyúl, de ügyetlenül leejti a földre. A vele szembe ülő firkász persze rögtön érte nyúl, ahogyan Ágota is, ujjaik egy másodpercre összeérnek, a nő rémülten kapja el a kezét, majd szégyenlősen, lesütött szemmel kér... Mit kér, esedezik a bocsánatért! Ekkor jut eszébe, hogy egy ilyen helyzetben lévő nőnél nem lenne csoda, hogyha ezek után mondjuk pityereg egy kicsit. De aztán meggondolja magát, hiszen a sírás talán már mégiscsak túlzás lenne. A párkapcsolati erőszakban megtört, elveszett nőt kell eljátszania, aki kitört a bántalmazója hatalmából, és, bár még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznia a tragédiákat, amiket át kellett élnie, azért erős marad, és bosszút forral. Vagy legalábbis figyelmeztet, nehogy más is így járjon. Ja, meg bátorít: jöjjetek elő az árnyékból, testvéreim, pardon, -ahogy kitűnő francia kiejtéssel mondogatni szokta -, nővéreim, bántalmazott nők!
Mosolyogva csóváltam meg a fejemet. Zseniális, elbűvölő színésznő, nem véletlenül szerettem bele első pillantásra Puskin Anyeginjának premier díszelőadásán.
Talán egy könnyes szempár még hatásosabb -fut át a volt menyasszonyom agyán, és a színjáték folytatódik tovább. Az újságírónak elszorul a szíve (ha férfi, kétszeresen, és nyilván férfi, hiszen Ágota úgy intézte, hogy az legyen) a sajnálattól: ó, szegény, meggyötört asszony, hát fél minden testi kontaktustól, annyira tönkretette az a szemét állat, mégis milyen bátran és hősiesen viseli, nézzenek oda! Ez ám a nő! Bezzeg én a tenyeremen hordoznám, elkényeztetném, gondoskodnék róla, mellettem igazi hercegnőnek érezné magát! És a többi, és a többi...
Elképesztő, milyen rinyáló és gügyögő kiskutyák tudnak lenni a férfiak egy megszeppent és láthatólag segítségre szoruló nő láttán. Szánalom.
De megvan a sztori. Nem is értem, Ágota miért éli magát bele annyira a szerepbe, hiszen egy alkoholista és bántalmazó parlamenti képviselő amúgy is hatalmasat tud ütni, veszélyes terep a képviselőnek és a pártjának is, egy újságíró meg túlságosan kezdő és meglehetősen alkalmatlan a pályára, ha nem kap rá a dologra. Amit tényleg meg kell győzni, az a közvélemény, ami természetesen felháborítónak találja, ha az emberi jogokra épülő világunkban egy ilyen iszákos, asszonyt nem tisztelő ember kap némi szerepet mások és az ország életének irányításában. Persze, arról nem szól semmi, hogy amíg a közvélemény háborog és az emberek ki kérnek maguknak dolgokat, a közvéleményt megalkotók fele a nagy-nagy felháborodás után a bemocskolt, mandátumától megfosztott képviselőhöz hasonlóan  hazamegy meginni a szokásos napi sörét, és a kelleténél egy kicsit határozottabban szól rá a feleségére, amiért odaégette a vacsoráját. Szánalom? Szerintem az.
És ha már a szánalomnál tartunk, itt jön a harmadik alappillér.
Skizofrénia.
Skizofrénia?!
- Skizofrénia, skizofrénia, skizofrénia. - suttogtam gondolataim között kutakodva, miközben hátrahajtottam a fejem, hogy a plafont bámuljam.
Kellene valami gumilabda vagy valami hasonló, hogy a mennyezetnek tudjam dobálgatni. A ritmusa biztosan beélesíteni az agytekervényeimet, meg az ember amúgy is könnyebben gondolkodik, ha közben matat valamivel, nem? Vajon Ágota is egy gumilabdát vágott a falhoz, mikor megcsillant elméjében ez a szó? Skizofrénia.
Mégis, hogyan juthatott ekkora marhaság az eszébe?
Behunytam a szemem és elmosolyodtam. Mosolyom fokozatosan nevetéssé változott.
Mégis mi olyan vicces, megkérdezhetem?
- Elkezdtél pszichológiai könyveket olvasni, vagy mi? - kérdeztem nevetve.
Igen hasznos, ha az ember több mindenhez ért, Levi. Neked sem ártana az olvasás.
- Én már felhalmoztam minden tudást, amire szükségem lehet, Ágó.
Jó pap holtig tanul. - kuncogott.
- Pap-féle lennék?
- Maga kihez beszél, képviselő úr?
Kinyitottam a szemem. Mancika állt az ajtóban, kezében egy zöld üveg abszinttel. Komótosan visszahelyezkedtem ülő pozícióba, de egy pillanatra sem szem elől tévesztve a nőt.
Tud rólad! Bántani fog!
Megráztam a fejem, majd homlok ráncolva járattam körbe tekintetemet az irodában. Nem igazán voltam tisztában vele, hogy mit keresek, de tudtam, hogy az irodában kell lennie. Rövid idő után lemondóan fogtam meg a második kis galacsint. Ha nincs meg, amit kerestem, jó lesz ez is. Eldobtam. Ezúttal a szemetes mellé esett.
Skizofrénia, skizofrénia, skizofrénia, skizofrénia, skizofrénia.
- Bánffy úr? - a titkárnő bizonytalan hangja zökkentett ki a kutatásból. Dühös pillantást vetettem rá.
- Mondtam, hogy whiskyt hozzon!
A nő ránézett az abszintra, majd rám, majd megint az abszintra és vállat vont.
- Csak ez volt. - mondta, mikor közelebb lépett, hogy lezseren elém helyezze az üveget. Megfogtam, kinyitottam és alaposan meghúztam. Az alkohol kesernyésen folyt le torkomon, leérve a gyomromba pedig megborzongatta minden porcikámat. Azt hiszem, erre most szükségem volt.
Mancika csípőre tett kézzel vizslatott.
- Most mit bámul? - vetettem oda gorombán.
Megcsóválta a fejét.
- Nem lesz ez így jó. Képviselőként elsősorban felelőssége van, feladata, munkája, ami nem a büfé italkészletének megdézsmálásából áll! Átírta már a vázlatpontokat a holnapi  felszólalásához?
- Magának nincs valami sürgős aktatologatási, e-mailválaszolós, rendszerezős vagy másolási teendője?
Sértődött grimaszt kaptam és egy látványos kiviharzást. Csak úgy megindult a légmozgás  a nő nyomán. Biztos voltam benne, hogy a parfüm, amit magára fújt, egy kisebb vagyonba kerül, mégis olyan intenzíven büdös volt, hogy a hányinger kerülgetett.
Tehát, jön a harmadik lépés. A magam javára fordítani a helyzetet.
Megelőzöm a sajtót, ami pár napon belül hiénaként fog rám akaszkodni és nyáladzva várja, hogy szétcincálja a húsomat, és én magam keresem fel őket. Kell egy megbízható, akár lefizethető újságíró, aki hajlandó együttműködni velem és kizárólag az én feltételeim szerint játszik. Nőnek kell lennie, azt könnyebben meggyőzi a jóképű, furcsán vörös hajú fiatal férfi, aki nem mellesleg kimutatja, hogy nagyon is vonzónak találja ezt az újságírónőt. A lábaim előtt fog heverni. Ja, és nem mindegy melyik lapnak ír. Nívósnak kell lennie, komolyabbnak, olyan lapnak, amit az utca embere, ha megkérik, hogy mondjon újságcímeket, a top háromban megemlít.
Nem fogom tagadni, sem cáfolni a vádakat, nem fogok mentegetőzni. Az a képviselő leszek, aki régen valóban alkohol problémákkal küzdött, erre rá is ment a párkapcsolata, de nem beteg és nem erőszakos. Minden csak az alkohol miatt volt. De ez a képviselő jó útra tért: belátta, hogy segítségre van szüksége, elment rehabilitációra és sikeresen leszokott az ivásról. Nyilvánosan bocsánatot kért a menyasszonyától, és minden jóérzésű embertől, akiket esetleg zavart volna, hogy egy ilyen senkiházi ül a képviselői székben, az Ország Házában. És! Egy ilyen ember az élő példa arra, hogy nem szabad feladni, nem szabad elsüllyedni a függőségekben. Küzdeni kell a céljaidért, követni az álmaidat, kilábalni a nehézségekből, és mindehhez akarat kell, stabil akarat és elszántság, még ha az út rögös és ijesztő is!
Vagy valami hasonló önámító, motiváló és érzelgős maszlagot lenyomok az újságírók meg a tv előtt. Egy alkoholistákat segítő alapítványt is létrehozhatok (az úgyis rendesen fialna nekem, így mindenki nyer), és ígéreteket tehetek felszólalásokról, amik a súlyos, az országban tömegesen előforduló alkoholizmus megállításáról szólnak, hogy még hihetőbb legyen ez az egész. Így a figyelem énrám fog szegeződni, mert végre egy politikus, aki nem tagad, nem hazudik, nem cáfol, hanem őszintén felvállal mindent. Ágota meg szép lassan meghúzódik az árnyékomban, a közvélemény elfelejti, úgyis annyi bántalmazott nő van mostanában, az emberek meg nem a szörnyű sorsokra, hanem a sikertörténetekre mozdulnak, hiszen az inspirálja őket. Mint amilyen a képviselőé, a hétköznapi hősé, aki megszabadult rabláncaitól és sikeres, jó emberként működik tovább. Jó ember. Ez a kulcsszó, és ezt kell bizonyítani a nyilvánosságnak. Az embereknek, a szavazóknak és a közvéleménynek el kell hinni, hogy ez a fickó megváltozott, és ha a saját életében ilyen drasztikus sikereket ért el, mi mindent érhet majd el a közjó érdekében?
Mi ez, ha nem címlapsztori?
És amíg Ágota főni fog a saját levében,amiért ezt a kört is  én nyertem, addig én élvezem az önmentő koktélt, amit kevertem és kényelmesen elnyúlok a - reményeim szerint csinos és manipulálóan fogalmazó - újságírónővel az ágyamban. Na jó, inkább a kanapén.
Ittam egy kortyot az abszintből, kezembe vettem az utolsó galacsint, fél szemmel céloztam a szemeteskosárba és...
Ekkor vettem észre, hogy a titkárnőm az ajtóban állt, kabátban és sálban, hatalmas szemei végigkövették a papírdarab útját a szemetesig. Mikor az halk zörejt kiadva a társa mellett landolt, Mancika elismerő vigyort villantott. Nem tudtam nem észrevenni a gúnyt arcán.
- Szép találat. - mondta.- Örülök, hogy máris hozzákezdett a vázlat átfogalmazásához!
- Úgy tudom, lejárt a munkaideje, Mancika. - dörmögtem rosszindulattal. - További szép estét.
- Krisztina. Még annyit, hogy a Zöldek törvényjavaslatát az asztalomon hagytam, mindenképpen vigye haza és olvassa el! -mutatott a háta mögé.- Jó éjszakát!
Megpördült a tengelye körül, felkapta a táskáját az asztaláról. Összeráncolt homlokkal, fejemet tenyeremmel támasztva néztem utána. Előttem annak képviselőnek dolgozott közel tizenhét éven keresztül, akit most a kormánypárt frakcióvezetővé léptetett elő. Mancika, vagy Krisztina, ahogy tetszik, vagány volt, rugalmas, pontos és nem mellesleg kiterjedt kapcsolati hálózattal rendelkezett. Jóval több dologról tudott, mint amiről egy egyszerű titkárnőnek általában tudnia kell. Értékes volt, és nehezen pótolható, ha hatalmat vagy befolyást akartál szerezni a politika kőkemény, férfias világában.
A félkegyelmű frakcióvezető meg lecserélte egy huszonéves politológushallgatóra, akivel "titokban" dughat a könyvtár raktárban meg az ógyé irodaházban.
Nos, ki járt jobban?
Mancika már nyitotta az ajtót, csizmáját átlendítette a küszöbön. Mennyire siet! Mennyire hazakívánkozott már!
- Amúgy... - szóltam a titkárnő után.
Láttam, ahogy kékre festett körmei feszülten az ajtófélfába mélyednek. Tudtam, hogy a képzeletében most megfordul, tökön rúg, majd hazamegy, kinyit egy üveg bort és elégedetten gondol a fájdalomtól a földön vergődő főnökére.
- Igen, képviselő úr? - fordult meg egy, a megjátszást még csak eltakarni sem akaró rohadj-már-meg-mit-akarsz-még mosoly kíséretében.
- A Mancika minek a becézése?