M Á R T O N   H E D V I G                8 évvel ezelőtt, január 1.

-Tíz!
A kékszemű elkapta a fejét és a hatalmas kivetítőre szegeződött tekintete, amin egy fehér tizes jelent meg, egyszerű, de nagyszerű betűtípussal, konfettivel körülvéve, számolva a hátralevő másodperceket . Az emberek fokozatosan körénk gyűltek, egymásnak nyomtak minket, levegőt is csak nehézkesen kaptam. Mindenfelé magasba emelt karok, pohár pezsgővel (egy nőre még rá is löttyintettek egy kicsit), kiáltozás hol részegen, hol izgatottan, csillogó szemek, amik reménytelen néznek az új esztendő elé: vajon mit hoz majd? Örömet? Bánatot? Gazdagságot? Szerencsét? Szerelmet? Lehetőséget?
-Kilenc!-harsogta a sokaság egy emberként. Amennyire a félhomályban látni lehetett, körülkémleltem, Pivárcsi Erik után kutatva. Valahol elakadhatott a tömegben, de egye fene, elvégre van társaságom! Ezt megerősítve, átöleltem újdonsült partnerem derekát és mikor feje újra felem fordult, ránevettem. Ahogy az árnyékok félrehúzódtak az arcán, úgy véltem, elmosolyodhatott.
-Nyolc. -suttogta és meghúzta a pezsgőt, a maradékot meg átnyújtotta nekem. Amint a buborékos nedű a nyelvem hegyéhez ért, mintha villám csapott volna belem és én, az eddig élettelen Frankestein, életre keltem. Vagy legalábbis úgy éreztem.

-Hédi! Hédi, ébredj!
A kórteremre immár némaság szállt. Álomtól elnehezült szempilláim madárszárny verdeséseként nyíltak ki. A fehér fény újból elvakított, ám ezúttal nagyobb színes foltok keveredtek beléje. Pislogtam még egyet, s lassan összeállni látszott a kép. Egy sötétbarna kóchalmaz rajzolódott ki előttem, a kissé beesett, de szelíd arc egyre inkább élesedett.
-Ho-hol vagyok?
-Kórházban, kedvesem. - szorította meg valaki a vállamat. Jól ismert, mély hangja végtelenül megnyugtatóan dörmögött a fülembe.
-Megint elájultál. Már hívtam a doktor urat, de ezek itt semmire sem...- édesanyám hangja már izgatottabb volt, mint apámé.
-Kata, kérlek! Már így is rengeteget köszönhetünk nekik!
Anya egy halk szitkozódás után közölte, hogy elmegy és szerez egy pohár vizet nekem. Kettesben maradtunk édesapámmal, aki aggódva szorította meg a kezemet.
-Alaposan ránk ijesztettél.
Amennyire képes voltam, ráhunyorogtam. Levette szemüvegét markáns orráról, majd megdörzsölte az orrnyergét. Még mielőtt bármit is kérdezhettem volna (és kérdésem akadt bőven), hagytam, hogy megnyugodjon, ezzel magamnak is időt nyertem, hogy jobban észhez térjek.
Ritkán láttam apát ilyen zaklatottnak. A hajába vegyült ősz hajszálak most még inkább szürkének látszottak, barna szeme fölött, mely az enyémhez oly hasonló volt, szemöldöke fásultan húzódott össze. Ritkás bajsza alatta a keskeny, mindig mosolyra görbülő, aranyos  gödröcskék által keretezett szájat most mély, gondterhelt sóhaj hagyta el.
Nem bírtam tovább.
-Apa, mi történt?

-Nyolc!
-Hét! -kiáltottam a tömeggel. Visszaadtam a férfinak a poharat. Ő, mint aki köszönteni akar valakit, megemelte, majd újból kortyolt egyet. Hihetetlne, hogy még mindig nem fogyott ki!
-Hat. -mondta. Hasamon éreztem lélegzetvételét. Hú, ennyire közel álltunk volna egymáshoz? Megbizseregtem. A férfi, még mindig kacér félmosollyal, kihúzta magát, így fölém tornyosult teljes, még a sötétben is gyönyörűnek ígérkező testével, homlokát az enyémhez nyomta és onnan nézett le rám. Szívverésem felgyorsult, lélegzetem újfent elakadt és ezer meg százezer százalék, hogy ki is pirultam.
A fenébe az Erik gyerekkel!
Tekintetem lesiklott az ismeretlen férfi szájára- már amennyit látni véltem belőle. Úgy tippeltem, ő is ugyanígy tesz, pillantása birtokba vette szétnyíló ajkaimat. Önkéntelenül, vagy ösztönösen, fene se tudja már, elkezdtem mocorogni, mintha egy kiscica volnék, hozzádörgölőztem, és ekkor szakadt el nála is a cérna. Elkapta az ajkamat.
Csókja heves volt, izgató, az alkoholtól keserű, mégis úgy éreztem, egyszerre zuhanok és repülök a magasba. A vérkeringésem felpörgött, ugrálni akartam, ordítani, szeretkezni, ujjongani, visítani, táncolni, megbolondulni! Nem, nem ez soha sem érhet véget! O micsoda szerencse, hogy eljöttem, micsoda hatalmasan óriásian őrült mázli, hogy itt van ez a fickó!
A fenébe Erikkel meg egyszer!
Beletúrtam az ismeretlen dús és puha hajába, mire ő felmordult és az ajkamba harapott.
-Öt!
Szinte kitéptem magam a csókból.
Zihálva és magamból kikelve, állatias, félelmetes vadsággal szúrtam át a tekintetet. A vakítóan kékszempár, mintha a tükörképem lenne, összehúzódtak, vállai megemelkedtek, ahogy levegőért kapkodott. Felemelte a kezét, amiben azt a fantasztikus pezsgőt szorongatta és az orrom alá nyomta.
-Igyál! - szinte megerőszakolta a számat a pohárral. Ó, mennyire akartam azt a pezsgőt, mennyre, akartam ezt a férfit! Miután kikönyörögtem az utolsó cseppet is a pohár aljáról, a világ forogni kezdett velem. Mellkasomban a szívem fel akart robbanni, szemeimbe könnyek szöktek, mégis kacagni akartam, végtagjaim elnehezültek, de minden felerősödött hang lüktetni hívta a dobhártyámat és táncolni és szórakozni és lebegni hívott.
Hédi, Hédi, Hédi, Hédi, Hédi!
A színek elmosódtak, az arcok kiélesedtek, és mind úgy bámult rám, mintha nagyítóval vizslatnám őket. Nevetni kezdtem rajtuk, és akkor tudatosult bennem, hogy ez a buli eddig csak gyerekcipőben járt.
Most fog csak igazán elkezdődni!
Kikaptam a férfi kezéből a poharat, majd minden beleadva a földhöz vágtam. Az üveg elegáns csilingeléssel tört darabjaira, csak úgy, mint én, mikor a kékszemű a negyedik másodpercben újra nekem esett, nyelvét lenyomta a torkomon és teste egész tömegével kifelé taszigált az embertömegből.

Apa a szemembe nézett, azzal a nézéssel, amit csak akkor vett elő a repertoárjából, ha megbeszélnivalója volt velem. Azaz most is valami hatalmas marhaságot csináltam, akárcsak tinédzser koromban. Már belekezdett volna mondatába, mikor nagy robajjal csalódott ki a kórterem ajtaja.
-Hédi!-sikított fel Sára és gyors léptekkel megindult az ágyam felé.
-Óvatosan, csak most tért magához! - figyelmeztette az utána betérő, műanyagpohárkával egyensúlyozó anyukám.
Sári leült az egyik, ágy mellé állított székre. Mielőtt bármit is mondhattam volna, a nyakamba borult, majd arcon csókolt.
-Annyira aggódtam érted! Azt hittem, meg fogsz halni!
-Közel járt hozzá. - az ajtóban Kristóf jelent meg. Sárihoz lépett. rátette tenyerét a vállára.
-Jobban vagy? -pillantott rám. Nem csak amolyan udvariasságból kérdezte meg. Ebben az egy kérdésben benne volt minden rémület, ami egy másodpercre, amíg a válaszomra várt, megrángatta orrcimpáját.
-Széthasad a fejem. - válaszoltam. Egy pillanatra összerezzentem a saját, mákdaráló módjára rekedtté vált hangomtól.
-Itt van a víz, idd meg! - anya megvárta, amíg (Sári segítségével, aki nagy odaadással igazgatta meg a párnámat) ülő helyzetbe tornászom magam, majd a kezembe nyomta a vizet. Lassan kiittam, közben a többiek aggódó homlokráncokkal figyeltek engem.
Apa közelebb hajolt.
-Hédi, biztos, hogy jól vagy?
-Olyan, mintha másnapos lennék. De...
-De? - szólt közbe anya türelmetlenül. - Ha valami baj van, vagy rosszul érzed magad, akkor mondd, és rohanok az orvosért! Ne szégyelld magad!
-Szégyellni? Miért kéne szégyellni magam?
-Semmire sem emlékszel? - suttogott apa.
-Apa! Mi ez az egész? Mi történt?
- Hédi drágám, nyugodj meg, most már... minden rendben lesz! - szólt anya.
-Kérlek, mondjátok már, mi van! Miért vagyok kórházban?
A szüleim egyszerre pillantottak fel Sárira. A lány, mint egy szégyenlős kisdiák, zavartan hajtotta le a fejét.
-Hédi...