M Á R T O N    H E D V I G                              8 évvel ezelőtt, szeptember 1.

Ez a férfi lett volna a titokzatos szerető, akitől minden nő olvadozik? Ő lett volna a regénybeli gazdag rosszfiú, aki sötét titkokat rejteget? Aki egyszerre megijeszt és megbabonáz?

Ahogy ott ült, szemben velem, ujjait az asztalon doboltatva, kezdett világossá válni számomra, hogy igen. A szemem sarkából láttam, hogy Sára felém fordult és szája szavakat formált. De én csak vörös Leventére tudtam koncentrálni.

Mi járhatott a fejében? Mit akarhatott?

-Nincs kedved táncolni? – bökött oldalba Török.

- Nincs. – válaszoltam, közben le sem véve tekintetemet Leventéről.

Török rá nézett, majd rám, összeráncolta homlokát, felállt és elment táncolni. Valami electric funk hallatszódott a háttérből. Ki nem állhatom, ha egy alapvetően élvezhető, klasszikusabb stílust ilyen módon dolgoznak fel. A funkhoz zenekar kell, hangszerek, vokálosok, nem pár billentyű meg egy monitor. Sára más véleményen volt. Török után futott, -„ez a kedvenc számom!", sikkantotta, holott lefogadom, életében nem hallotta még - nyomában Kristóffal.

Ketten maradtunk... Jó, akkor most vesd be a dögös csajt, Hédi!

Állj, állj, állj. Miért beszéltem magamban?

Megőrjített ezzel az üres ábrázattal. Azon töprengtem, hogy hogyan kezdeményezzek beszélgetést. Mi az, ami érdekelheti? Napi politika? Sport? High-tech? Filmek? Borászat? Gazdaság? Egyik sem olyan téma, ami miatt ágyba hurcolna.

Érdekelheti egyáltalán valami, vagy mindent silány vacakként könyvel el, mint ahogy azt velem tette? Nem. Nem alkothatott ilyen gyorsan véleményt, csak két mondatot beszéltünk! Van esélyem nála, éreztem. Melyik az a tigris, aki nem veti rá magát egy vérző és haldokló őzgidára?

- Mondja, min gondolkozik olyan nagyon? – szólalt meg. Kérdésében nem bujkált valódi kíváncsiság. A homlokára bökött. – Szinte hallom, ahogy nyikorognak a fogaskerekek.

Tíz másodpercre teljesen ledöbbentem. (Számoltam, bizony. Elég nevetséges, így visszagondolva...) Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan megszán.

- Öömm, csak...- hebegtem – csak azon, hogy miért nem tegeződünk. Úgy saccolok, hogy nem igazán nagy a korkülönbség közöttünk, szerintem simán tegeződhetnénk. De szóljon, ha tévedek...

Tényleg, Hédi, tényleg? Ennyi telik tőled, a szexis, mindig flörtre kész vadmacskától?

Egy pillanatra elgondolkozott. Hátradőlt, egy kicsit elfordult, felemelte a whiskys poharat az asztalról. Még volt benne egy nyeletnyi a szeszből. Úgy szemlélte, mint egy frissen végzett művészettörténész Raffaello Az athéni iskola című freskóját: csodálattal kevert szakértelem, meg akarta fejteni, kereste a részleteket, emlékezetébe véste a színeket.

- Tudja, whisky akkor kerül az asztalra, ha Don Corleone-t játszunk, ha szivarozni támad kedvünk, vagy ha James Bondot nézünk. – mondta összehúzott szemöldökkel. Egészen haragosnak tetszett, mikor felém fordította a fejét.- Ezért iszok mindig whiskyt, mert vörösborral ezeket nem lehet megcsinálni.

Hatalommániás? Meglehet. Irányításmániás? Több, mint valószínű. Nagyképű szemétláda? Kilencvenkilenc egész kilenc százalék.Sorozatgyilkos, aki játszik áldozatával, mielőtt végezne vele? Egészen biztos.

Máskülönben miért alázott meg már az első pillanatban? Diáknyelven szólva, miért "bunkózott"? Mit vétettem ellene, de komolyan? Minden nővel ezt csinálja? Próbára teszi őket és aki méltó rá, azt megtiszteli egy éjszakával? Mit képzelt, ki ő? A sárba fogom döngölni ennek a férfinak a büszkeségét. Csúszva-mászva fog könyörögni, hogy hadd dughasson meg.

- Maga esetleg borász, hogy ilyen jól ismeri a borokat? – dobtam fel a labdát.

- Ki nem állhatom a borokat. – sziszegte.

- Akkor miért kóstolgatja?

- Mert kóstoltatja magát.

Micsoda? Mit tettél velem, vörös Levente?

- Milyen íze van? Írja körül! – még elvihettem volna izgalmasabb irányba is ezt a beszélgetést.

- Reszeli a torkomat az ecetes aroma. Romlott. Legszívesebben kiköpném. – mondta és figyelte a reakciómat.

Felszökött a pulzusom. Úgy képen töröltem volna. Erőből, hogy még három nap múlva is látszódott volna. Mi ez az arrogancia?

Elszámoltam háromig.

- Maga is fogorvosnak tanul? – Mondhatnám azt, hogy valóban érdekelt, de akkor hazudnék. Egyszerűen csak ez jutott eszembe. Kezdtem kijönni a formámból...

Vigyorgott. Tudta, hogy ezt a kört ő nyerte.

- Talán lyukas egy foga? – látva képtelenségemet a válaszadásra, folytatta – Nem, apámnak segítek politikai stratégiákat felállítani, emellett egyetemi hallgatóknak tartok előadásokat marketingből, de ez nem olyan gyakori.

Stratégia? Vajon miért is nem lepődtem meg?

- Meg sem kérdezi, hogy én mivel foglalkozom? - kérdeztem.

Felcsillant a szeme.

- Hadd találjam ki!

- Csak tessék. - Remek, még önként fel is adtam magam. Gratulálok. A temetésem holnap délelőtt 11 órakor lesz, szeretettel várok mindenkit! (A jácint volt a kedvenc virágom, ha esetleg valaki hozna a síromra valami szépet.)

- Nincs diplomája, ahhoz nem feküdt le elég emberrel. Színésznő kilőve, mert rosszul játszik. Jó, ég, milyen rosszul. Nem lehet nagy neve, sem sikeres karriere, pénze végképp nem, mert akkor nem járna ilyen helyekre, ahol a hölgyeknek ingyen pia jár. Egyedülálló. Máskülönben nem lenne ilyen közönségesen mély dekoltázsa. De persze, ezeket felróhatja nekem, hiszen ki az, aki húszévesen irigylendő karriert futott be vagy esetleg már az esküvőt szervezi? Valahol viszont dolgoznia kell, hogy a társadalom nélkülözhetetlen tagjának érezze magát, meg hogy ne dilizzen be a négy fal közé zárva... Magassarkúban biztosan megy, majdnem elegánsan, ami azt jelenti, hogy a munkahelyén biztosan van dress code. Kiskosztüm, tűsarkú, szolid smink meg ilyesmik.  - itt csücsörített, hunyorgott, miközben ötletelt. - Iroda. Magától kérik ki a kávét, ugráltatják a fénymásolóhoz, adminisztrál, fogadja az ügyfeleket. A többi kollegina féltékeny magára, mert viszonylag jól néz ki, emiatt nincsen is ott  jóban senkivel. Az állásra sok csinos fiatal nő jelentkezett, köztük egyetemisták, esetleg egyedülálló édesanyák, vagy olyan, akinek tapasztalata meg végzettsége is van, de mégis maga kapta meg. Miért? Mert hajlandó volt széttenni a lábát a főnöknek. Azóta is csinálja, persze erről senki sem tud. Édes kis titok, hogy úgy mondjam. Szerintem van magában egy kis nimfománia, amit kezeltetnie kéne, de persze nem vagyok orvos, nem tudhatom, mennyire súlyos a dolog.

Nyeltem egyet. Ténylegesen félni kezdtem tőle. Ki ez az ember? Ki ez?

- Biztos azon gondolkodik, hogy honnan tudom ezeket. Vagyis igazam van. Maga a cuki, fogvillantós mosolyú szöszi recepciós per titkárnő egy... szerkesztőségnél? Informatikai cégnél? Ügyvédi irodában?

Innom kellett valamit. Átnyúltam az asztalon, kikaptam kezéből a whisky-t és felhörpintettem. Bánffy Levente csak vigyorgott.

Letettem az üres poharat az asztalra. Elég ebből.

- Hagyjuk a bájcsevejt. Le akarsz feküdni velem vagy nem?

- Nahát. Nem tudtam, hogy nők is lehetnek ilyen nyersek. Szerintem nem áll jól nektek.

- Válaszolj! - jó, vegyük akkor "nyersre" a formát.

- Mi hasznom lenne belőle?

Mellécsúsztam. Tenyeremet az ágyékára tettem. Suttogva biztosítottam arról, hogy nem fogja megbánni. Csak gúnyt tudtam leolvasni arcáról.

- Győzz meg! - mondta.

Megfogtam a kezét. Kellemesen hűvös volt. Enyhén remegtem. Bár többször is könnyűszerrel lefegyverzett, még élt bennem a halvány remény, hogy szánalomból még beadhatja a derekát.

- Gyere!

Felálltam, kivezettem a bárból. Átmanővereztünk a szórakozó gólyák között. Behúztam egy félreeső kapualjba. Kezem lecsúszott a nadrágjához, azonnal elkezdtem kioldani az övét.

- Mit is csinálsz pontosan? - kérdezte. Felnéztem rá. Komolyan kérdezed?

Nyoma sem volt vágyakozásnak, sem szenvedélynek, sem semmi olyasminek, amit egy férfi szokott érezni ilyen helyzetben. Ki ez az ember? Mintha forró acélt dobtak volna a kezembe, úgy engedtem el az övét.

- Hát...- biccentettem a "hát, tudod!" pillantással.

- Itt akartál...? - hitetlenkedett, közben visszacsatolta az övet. Végre valami érzelem-gyanús dolog a gúnyolódáson kívül, amit én hoztam ki belőle az este folyamán. - Wow, te aztán tényleg nagy kurva vagy. És még igénytelen is.

Megpofoztam. Hirtelen történt. Csak én mondhatom magamra azt, hogy ku... kurtizán. A szám elé kaptam a kezem, bocsánatot kértem. Mi van, ha most ezt rosszul csináltam? Basszus, idehoztam egy sorozatgyilkost egy eldugott helyre és lekevertem neki egyet! Nevezhetjük öngyilkosságnak?

A kapunak lökött. A szívem kihagyott egy ütemet.

Keze a derekamra csúszott, közelebb húzott a csípőjéhez. Belehajolt a nyakamba, nem csókolta meg, csak a leheletével csiklandozta bőrömet. Lassan, érzékien.

Mi? Akkor most mégis... Akkor ő "durván" szereti?

Élveznem kellett volna a pillanatot, de csak arra tudtam gondolni, hogy sikerült. Igen, hadd ízlelgessem a szavakat: sikerült elcsábítanom. Győzelem! Inkább ez a tény hozott lázba, nem a közelsége. Bánffy Levente, a vörös borzongás, a bevehetetlen erőd magához ölelt és megcsókolni készült!

Felemelte a fejét. Szemhéja lecsukódva, szája a számat kereste. Behunytam a szemem, a vállába kapaszkodtam, vártam a csókot. Azt akartam elhitetni vele, hogy az irányítás az ő kezében van, ezért nem csókoltam meg, pedig már kimondhatatlanul vágytam rá. Az orrunk összeért, ajkamon éreztem, ahogy levegőt vesz. Menta és alkohol.

Csináld már! Csókolj meg végre!

Csípőm ösztönösen apró köröket kezdett leírni, minél közelebb akartam kerülni hozzá.

Rettenetesen vágytam rá.

Szívverésem felgyorsult, légzésem egyenletlenné vált.

Hahó! Mi lesz már?

Kinyitottam a szememet.

Bánffy öntelt félmosollyal meredt vissza rám. A fülemhez hajolt.

-Ostoba, ostoba kislány! – suttogta.