M Á R T O N    H E D V I G                   8 évvel ezelőtt, április 24.

- Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget...- Levente a hátán feküdt, s behunyt szemekkel, halkan énekelni kezdett. Ujjaival a hasán és a mellkasán dobolta a ritmust. -S már feleselget, fenn a magasban, fenn a magasban dörgedelem vad, dörgedelem vad, dörgedelemmel,  dörgedelemmel, s kékje lehervad...
Oldalra fordultam, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Immár másodjára kötöttünk ki ugyanott, nem sok idő elteltével az előzőhöz képest. Nem mondom, hogy nem furcsálltam a helyzetet. És Levente dalra fakadása nem segített abban, hogy kevésbé találjam furcsának. Mindenesetre kissé megdöbbentett, milyen varázslatos hangja van, ugyanis a beszédhangja egyáltalán nem olyan, amiből az ember arra következtetne, hogy jól énekel.
De Bánffy Levente elképesztően jól énekelt, és ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, ott helyben kirázott volna a hideg ,hogy aztán azt mondjam, gyere du...szeretkezzünk és énekelj közben, utána, és előtte is.
De nem abban a helyzetben voltunk.
Ez a hang...
Volt benne még valami... Igen, valami fiatalság, lazaság. Már-már bájnak nevezném. Talán nem is illett ahhoz a Leventéhez, akit ismertem.
- S kékje lehervad, lenn a tavaknak, lenn a tavaknak, s tükre megárad... -ekkor hatodik érzéke észlelte, hogy valaki figyeli és azonnal riasztott: Bánffy elnémult, majd kék tekintete rám szegeződött.
-Te mióta tudsz énekelni? - kérdeztem csodálkozva és csodálatom valóban őszinte volt.
Bánffy egy gúnyos mosoly kíséretében fordította vissza a fejét.
-Úgy kérdezed, mintha olyan régóta ismernél. -ezeket már lehunyt szemmel, de még mindig mosolyogva mondta.
Válasz helyett inkább összesen négy másodpercig még némán bámultam rá. Megfigyeltem az orrát, ami... Eltört volna? Nem úgy emlékeztem rá, mint ami ilyen ferdén állt volna. Majd a sebhelyeket az arcán és az oldalán. Az egyik - a homlokán éktelenkedő forrást- eredetét ismertem, a többi viszont olyan volt, mit sok kicsi nyom, vagy kérdőjel, amik összegabalyodva, összekapcsolódva egy nagy rejtéllyé állnak össze. Térképet alkottak a Bánffy Levente nevű felderítetlen tájhoz.
És én, ha nem is lelki, de testi értelemben, fel akartam fedezni magamnak ezt a tájat. Hiába barangoltam be ma már kétszer is, egyszerűen úgy éreztem, nem ismerem, és még mindig egy érintetlen, járatlan területtel volt dolgom.
Felemelkedtem hát kissé, hogy útnak induljak az expedícióra: tenyeremet végigsimítottam a mellkasán, megkapaszkodtam  a vállában, majd már bújtam is volna a vállgödrébe, hogy megcsókoljam és kiszívjam és megízleljem a bőrt, ám Levente megfogta a karom. Egy pillanatra elhittem, hogy magához akar húzni, de éppen az ellenkezőjét tette. Legurított magáról, mint egy zsák krumplit, majd sóhajtva ült fel, hogy az ágy széléről lelógathassa a lábait. Karjaival oldalt támaszkodott és lehajtotta a fejét, mintha ideges lenne, de tudtam, hogy egyáltalán nem volt az.
Legalábbis reméltem, hogy nem az.
-Ez nem normális dolog, Hedvig. - suttogta.  
Kecsesen négykézlábra emelkedtem, mint egy macska, és közvetlenül mögé helyezkedtem. Mutatóujjamat a gerince vonalára helyeztem és lassan felfelé húztam rajta.
- Ez nem érzelmekről szól. - mondtam. -Tudjuk jól, hogy egyikőnk se kedveli a másikat.
A "kedveli" szónál éppen az egyik felső csigolyájánál jártam. Mélyen vájtam bele a körmön a selymes bőrébe, ott, ahol a csont a legjobban kiállt, hogy még nagyobb fájdalmat okozzak. Mindezt pusztán azért, hogy így is nyomatékosítsam a mondanivalómat.
Levente mély hangon morgott egyet, miközben átnézett a válla felett, egy utálatos tekintetet megeresztve felém.
-Nem, valóban nem. - morogta alattomosan. Ilyenkor olyan volt, mint egy kígyó, aminek a fejét az ember a sarkával zúzná szét. Még jobban a bőrébe fúrtam a körmömet.
-Nem fáj?
-De, bazdmeg fáj.
-Fel sem szisszentél.
-Idegesítesz.
A bőrébe mélyesztett körmömmel elindultam lefelé. Ekkor már felszisszent, majd megrázta a vállát, hogy megszabaduljon tőlem.
-Hagyd már abba! -gyorsan megfordult és dühösen a szemembe nézett. - Normális vagy?
Szúrós szemeim élve falták fel. És nem a jó értelemben. Nem tudom, miért, egyszerűen így volt kedvem ránézni, akármilyen lélegzetelállítóan is feszültek meg az izmai, ahogyan az ágyon támaszkodott.
Bánffy állta a tekintetem egy ideig, majd hirtelen kinyújtotta a kezét és a mellkasomnál fogva hátralökött. Nagyot huppantam a takaró és a lepedőrengetegbe, ám mielőtt harciasan visszahelyezkedhettem volna, hogy visszavágjak valami kegyetlenséggel, Bánffy már a csuklómnál fogva szorított a matrachoz.
Fölém helyezkedett, szemei rosszindulatúan szűkültek össze. Újra elöntött az a lefagyós, baljós merevség, amit az a hihetlenül hideg tekintet okozott.
Milyen ismerős volt.
Bánffy Levente szemei nem szikrákat, hanem jégcsapokat szórtak. Éleseket, olyanokat, amik képesek átdöfni a bőrödön és a belsődön is. Olyan volt, mint a szárazjég: már messziről számítasz rá, hogy fagyos, az egész aurája ezt sugározza, de csak akkor érzed igazán az agyzsibbasztó hideget, ha meg is fogod, vagy ha hozzád ér.
-Tudod, mi ez, Hedvig? - tette fel a dollármilliárdos kérdést, utalva az épp felvett pozíciónkra, illetve az előző éjszaka történt... Dolgokra.
- Az, hogy megdugtál? Újra? Nem is tudom. Talán a sok feszültség csillapítása? Ilyen módon fojtjuk el őket?
-Nem, bébi, ez egy játszma. - jelentette ki.
-Játszma?
-Igen. Ez nem a feszültség lefojtása, ez a feszültség része. Újra és újra végigjátsszuk, nem veszed észre?
Nem válaszoltam. Nem tudtam mit felelni. Hiszen igaza lehetett. Ahogyan nekem is.
-Abba kell hagynunk. Rohadt fárasztó. És az egyikőnk előbb-utóbb el fog veszni benne.
-Nem dramatizálod túl egy kicsit?
- Azok után, hogy megszöktem a kórházból, hogy megkeresselek és megöljelek? Nem, azt hiszem, nem dramatizálom túl. Hülyeség az egész. Abba kell hagynunk.
Megint nem feleltem, csak csöndben figyeltem az arcát.
-Vagy te élvezed? - nézett rám kérdőn.
-Nem tudom.
Levente gúnyosan felhorkant, majd becsmérlően nézett végig az alatta elterülő meztelen testemen. Ha más szituban lettünk volna, azt kívántam volna, bár perzselne fel a tekintete és vetné rám megint magát. De nem voltunk más szituban, a pillantása pedig, magam sem tudom miért, szabályosan fájt.
A kék szemek közben újra az enyéimre tévedtek.
- Én nem úgy látom. Még ha nem is tudatosul benned, de hidd el, legbelül élvezed.
- Én nem vagyok olyan, mint te. Nem élvezem, ha másoknak szenvedést okozok.
Ekkor éreztem, ahogy a csuklómra jobban ráfeszül a tenyere. Most rajtam volt a felszisszenés sora. Bánffy Levente közelebb hajolt, szemei most még félelmetesebben csillogtak.
- Ha olyan lennék, mint amilyennek gondolsz, már régen nem élnél. - fogta megint suttogóra, majd egy gondolkodásnyi idő után visszaváltott normál hangerőre. A szorításán is engedett. - Megkaptad, amit akartál. Több, mint elégszer. Most már hagyj békén, kérlek.
Mindezt úgy jelentette ki, mint egy üzletember a több órás tárgyalás után. Határozottan, mogorván, kicsit belefáradtan, amolyan annyira-elegem-van-ebből-az-egészből stílusban, de véglegesen és végérvényesen.
Ezt követően leszállt rólam, és az ágyról is, összeszedte a ruháit a földről, majd öltözni kezdett.
-Írtál apámnak, igaz? - kérdezte, miközben már a mandzsettáját igazgatta.
Bólintottam.
-Helyes. -mondta, anélkül, hogy  felém pillantott volna.  Éppen a nadrágja utolsó gombját gombolta, mikor odakint megszólalt a telefonom.
-Akkor ez ő lesz!
Még egy utolsó, gyors ing-igazgatás után azt a kis dallamot dúdolgatva kisétált a háló félig behajtott ajtaján.
-Rebbenő szemmel ülök a fényben...
Véglegesen és végérvényesen.