M Á R T O N   H E D V I G                             8 évvel ezelőtt, április 24.

a három ápoló, a három ügyeletes orvos és a pszichológus rendkívüli értekezletével egyidőben

A csengő csivitelése riasztott fel álmomból.
Igen, Bánffy Máté lakásában a csengő nem csengett, hanem mint a madarak,  énekelt. Madárhangon.
Nem hiszem el, hány óra? Elaludtam volna?
Az órára néztem. Nem.
Háromnegyed négy volt. Hajnali, basszus!

Hangosakat nyögve, hogy az ajtó előtt várakozó is értesüljön nyomoromról, kikászálódtam az ágyból, majd belegyömöszöltem lábaimat a pihe-puha szőrmepapucsomba,- amit nem mellesleg Mátétól kaptam- és fáradtan kicsoszogtam az előtérbe.
Nagyon reméltem, sőt ajánlottam, hogy Máté álljon az ajtó előtt, valami finomsággal a kezében. Akármilyen késő is van az édességhez. Vagy korán.
Mondjuk egy gesztenyekrémes tortát hozhatna. Igen, az most feldobná a kedvem.
Bizony Máté, hallod? Végül is az unokádat hordom a szívem alatt, akit nem is akartam! Igaz? Plusz, a drága kicsi fiad, aki ennek a gyereknek ráadásul az édes tulajdon biológiai apja, folyamatosan az életemre tört az elmúlt hmmm... hány hónapban is Máté? Na, meg itt zaklatsz hajnalok hajnalán, éjnek éjjelén, mindegy, de akármelyik szögből is nézzük, egyik sem igazán kedvező időpont az én állapotomban.  Nem igaz, Máté?
Azt hiszem, igazán megérdemlem azt a gesztenyekrémes tortát. Na, nem olyan nagy kérés ez... Nem igaz, Máté?
Na, jó, lehet, kezdtem kicsit túlzásba esni az áldozat-szerep játszásában és az azzal járó előnyök kihasználásában, de hát végül is mi másnak lehet nevezni, ha nem áldozatnak?
Mindenesetre, most valóban örültem volna Bánffynak, mert mindig hoz magával valami kis meglepetést a kismamának. Amolyan vigaszajándékokat. És most duplán megérdemeltem. A lehetetlen időpont miatt is, meg amúgy is.
Megragadtam a kilincset, unottan téptem fel az ajtót.
Akármilyen hülyén is hangzik ez a vigaszajándék dolog, azért valóban örültem volna Bánffynak. Legalább nem érezném magam olyan végtelenül egyedül....
Amint a szemeim felfogták és elküldték agyamba annak a képét, aki előttem állt, elkerekedett a szemem és ajkaim szétnyíltak a döbbenettől.
De nem ennek a Bánffynak...
A légzésem felgyorsult, éreztem, ahogy a szívem egyre szaporábban kalimpál a mellkasomban az előttem álló férfi láttán.
Nem, ő nem lehet itt...
De, ott volt. Abban a királykék öltöny, barna cipő és fehér ing párosításban feszített az ajtó előtt, amiben először láttam, és ami annyira , de annyira kiemelte a szemszínét, hogy az ember azt hiszi, ugyanabból az anyagból varrták, mint a ruházatát. És bár sokat fogyott azóta, a zakó rész ugyanolyan kifogástalanul és szorosan, szűken állt rajta, mint azon az estén.
Nem... Ez nem lehet igaz...
Mégsem ugyanaz a Bánffy Levente állt előttem.
Kezeit a háta mögé rejtette, úgy vigyorgott rám, csalafintán. Már nem az ellenállhatatlan szexuális vonzerejétől ugrott össze a gyomrom, hanem valami egészen mástól...
- Hello, Hedvig! - túlságosan is vidám volt. Már-már félelmetesen vidám.
Valami... valami nem stimmelt.
És én tudtam, mi az.
Azonnal becsaptam az ajtót, ám Levente a lábfejét a csukódó ajtó és az ajtófélfa közötti résbe helyezte, majd egész testével befelé kezdte nyomni.
Felsikoltottam, és mivel az ajtót nem bírtam Levente ellenében tartani, zihálva szökkentem hátra. Bánffy így bejutott a lakásba, és hosszú idő  -na jó, csak kb. egy hét- után újra farkasszemet néztünk egymással. Nem tudtam elhinni, hogy újra itt van, nem bírtam elviselni, hogy újra látom, mikor azt gondoltam, többé már nem kell találkoznom vele szemtől szembe.
Pethő doktor ugyanis segédkezett egy távoltartási végzés elindításában, ami sok stressztől kímélte volna meg az életem. Sok-sok stressztől.
De itt van, előttem áll és vigyorog, mint a fába szorult féreg, mint egy vadkörte, mint... mint egy eszelős.
Újra, újra és újra.
És elölről kezdődhet az egész.
Én hülye, bevettem, hogy majd a végzés és vele együtt a törvények majd megvédenek tőle! Távoltartási végzés? Tessék itt van, mekkora távolság is ez? Három méter? Megfelel, kisasszony?
Én hülye! Hülye! Hülye! Hülye!
-Mit akarsz? Egyáltalán mit keresel itt? Megszöktél? -dobáltam felé a kérdéseket, ám Bánffy fintorogva felemelte egyik kezét, hogy csendre intsen.
-Hát ilyen gorombán kell fogadni egy régi ismerőst?
Hebegtem valamit, miközben próbáltam egyre közelebb és közelebb somfordálni ahhoz a szekrénykéhez, amin Máté a vezetékes telefont tartja. Levente a homlokát ráncolva, egy kissé oldalazva nézett fel a plafonra, úgy, ahogyan azokon a stock fotókon szoktak, amiken a modell éppen töri a fejét valamin.
-Na jó, ez egy pöppet klisés volt. - mondta, majd rám nézett. Mélyeket szívtam a levegőből, hogy valamelyest megnyugtassam magam. Mit keres itt? Mit akar? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Engem keresett egyáltalán?
-Tudok itt inni valamit? - mutatott a konyhára, ami pont mögöttem volt, majd elindult felé. Ahogy közeledett, megfagyott ereimben a vér, és nemcsak a vér, hanem én magam is, ott együltő helyemben. Visszatartottam a levegőt, amíg Bánffy elhaladt mellettem.
Tudja, hogy félek tőle. És a kezemet rá (bár jelen helyzetben ez inkább hangzik ijesztőnek, mint szellemes elszólásnak), hogy élvezi is ez a... ez a kibaszott vörös dög. Olyan, mint egy démon. Egy fúria. Ó, biztos vagyok benne, hogy élvezi. Ezért mosolyog most rám azzal a nem sok jót sejtető, gonosz félmosollyal, miközben mellém ér. Jó ég, mennyire gyűlölöm!
Már készülök, hogy védekezzek, de nincs szükségem rá. Bánffy Levente csak elsétált mellettem és valóban a konyhába ment, hogy keressen magának valami innivalót. Gyorsan átgaloppoltam a kanapéhoz, ahol a mobilomat hagytam... Mi? De hát itt hagytam! Vagy nem? Jó ég, hova tettem a mobilom? Ennek is pont most kell eltűnnie... Nem hiszem el!
- Nem igaz, nem igaz, nem igaz... -mantráztam magam elé idegesen, miközben feltúrtam a párnákat és a takarót. Ahogy felemeltem az egyiket, a telefonom nagy zajt csapva repült és landolt a padlón. Mint a villám, utánakaptam, és csak reméltem, hogy Levente nem találta túl gyanúsnak az előbbi csattanást. Gyorsan bepötyögtem egy üzenetet Máténak (mennyi esély volt rá, hogy ébren legyen?), mikor csörömpölést hallottam konyhából. Még elküldtem az üzenetet, majd a telefonnal a markomban beléptem a konyhába.
Levente két nagy zacskó almachipset, egy féltálnyi aszalt gyümölcsös camembert salátát és egy rendelős mediterrán vegaburger maradékát pakolta a  a konyhaszigetre - a tegnapi ebédemet és vacsorámat, már ami maradt belőle. Máté ragaszkodott az egészségesebb étrendhez, hiszen az állapotom indokolja azt, ahogy fogalmazott.
Most komolyan?
Levente elegánsan visszafordult a hűtőhöz és kivett egy doboz narancslevet, ami már így is félig volt. A szájához emelte és egy húzásra felhajtotta az egészet. Elégedetten tette vissza az üres dobozt a hűtőbe, bevágta az ajtót, majd visszaindult a konyhaszigethez, hogy...
Hogy mit is csináljon? Jóízűen belakmározzon?
Na, nem!
Pedig de. Bánffy Levente otthonosan elhelyezkedett az egyik bárszéken, majd szó szerint falni kezdett, mint aki már hetek óta nem evett egy falatot sem.
-Ha apám így tart téged, - nézett rám teli szájjal - akkor esküszöm, én is teherbe esek!
Remegő térdekkel támaszkodtam az ajtónak.
-Mit keresel itt?
Bánffy lebiggyesztette a száját, ingatta a fejét.
-Valójában ez a lakás félig az enyém, egészben meg az örökségem, úgyhogy ugyanezt kérdezhetném tőled is.
Összeszűkölt szemekkel néztem rá.
-Apád megengedte, hogy maradjak, amíg... amíg... - nem tudtam folytatni, pedig a mondat vége az lett volna, hogy amíg meg nem születik a kisbaba.
Levente gyanakodva mért végig a vegaburger mögül, szkennelő tekintete egy ideig elidőzött a hasam tájékán.
-Biztos, hogy van ott egy gyerek? -bökött a hasamra.
-Mi?! Szerinted itt lennék, ha nem? Szerinted tényleg mindenáron azt akarnám, hogy közöm legyen hozzád? Az egész életem romokban hever miattad! Én ezt rohadtul nem akartam! - fakadtam ki dühösen.
- Na igen, a roppant izgalmas életed... - mormogta Bánffy az orra alatt, majd, hogy kevésbé halljam a szavait, nagyot harapott a burgerből és vett a salátából is.
-Tessék?
-Vékony vagy. - nyelt le egy falatot. - Mármint ahhoz képest, hogy állítólag terhes vagy.
Értetlenül, félig-meddig tátott szájjal és ökölbe szorult kézzel meredtem rá.
-Kérlek... Kérlek, nagyon kérlek, menj el innen! - mondtam. Bánffy letette a burgert, felállt és fenyegetően közelebb lépett. Ezzel egyidőben hátráltam egy nagy lépést.
-Az átjáró miatt van. - nézett rám sötéten. - Amiatt jöttem ide.
-Mi?
-Miért játszod a hülyét? Tudom, hogy tudsz mindenről.
-Miről? Miről tudok? Levente, kérlek... Menj innen! Hagyj végre békén!
-Azért laksz itt, mert tudod, hol az átjáró. Persze, hogy tudod, hiszen én mutattam meg neked. Voltam olyan hülye, igen. Hiba volt.
-Levente...
-Igen, hibáztam, felfogtam! Nem kell ezért folyton gyötörni! -kiáltotta el magát, ám éreztem, hogy ez nem nekem, hanem sokkal inkább a hangoknak szólt a fejében.
Folyamatosan lassú, óvatos lépéseket tettem hátrafelé, és ő minden lépésemet követte. Istenem, mikor lesz vége? Mikor megy már el innen?
- Hiba volt elmondanom neked. Beszerveztek téged. - folytatta a "szembesítést". Kimértem, lassan. Furcsa volt, hiszen úgy hangzott, mintha a két Levente, akit ismertem, egyszerre beszélne hozzám. Az őrült Levente és a komoly-öltönyös Levente. De hiszen úgy is nézett ki, mintha e kettőből gyúrták volna össze, mert hiába a királykék zakó és az elegáns cipő, az arcán ott marakodott egymással a téboly és a indulat. Ökölbe szorult kezei remegtek. - Elmondtad nekik, hol van az átjáró, és ők most őrzik a lakásodat... E-ezért nem tudsz ott lenni... Rám várnak...
-Levente, kérlek... Felhívjuk apukádat, csak kérlek... Kérlek, menj el innen! Neked, neked segítségre van szükséged!
Bánffy felkacagott ennek hallatán.
-Segítség? - arca, ha lehet, még jobban elsötétült, állát pedig lehajtotta, úgy sziszegett, mint egy alattomos kígyó: - Egyedül szöktem meg az elmegyógyintézetből, ahová zártatok, egyedül szöktem meg a sötét szobából, egyedül úsztam át a Balatonon! Egy egész kibaszott faluban riodalmat keltettem, egyedül én, érted? Egyedül fedeztem fel az átjárót, egyedül jöttem rá mindenre és egyedül találtam meg a megoldást! Teljesen egyedül! És egyedül jutottam haza Pestre, sőt, még az orvos kibaszott kis hülye noteszét is egyedül loptam el! - sorolta idegesen, majd amikor a noteszt említette, kivett zakója belső zsebéből egy réginek tűnő, összeszigszalagolt füzetet, amit levágott a lábam elé a földre.
Ez... Ez Pethő doktor notesze?
-Egyedül csináltam mindent, világéletemben. Nincs szükségem segítségre.
Nagyot nyeltem. A félelem a torkomat szorította, nem tudtam, nem mertem levenni a tekintetem a dühös Leventéről, bármennyire messze is akartam most futni. Éreztem, hogy pár pillanaton belül könnyek fognak végigcsorogni az arcomon.
-Kérlek... - hirtelen nekiütköztem a kanapé mellett lévő kis szekrénynek. Nem, nem! Ez a szekrény a kanapé és egy fal között van... Innen nem lesz egykönnyű a menekvés. Nem, nem nem! Én hülye, én irtózatos nagy hülye! Miért erre kellett jönnöm, miért pont erre??
-Hibáztam, igen. Soha nem kellett volna elmondanom neked. Az egész a te hibád.
-Kérlek, miről beszélsz? - immár tényleg folytak a könnyek az arcomról. Kiabálni kezdtem. - Miről beszélsz?
-Hibáztam, hibáztam, hibáztam... Igen! Felfogtam!
-Levente!
-Hibáztam...
-Kérlek, kérlek, menj innen! Hívom a rendőrséget!
-Hatalmas hibát követtem el... - ismételte meg. Ekkor lettem figyelmes egy zöld késre, amit a markában szorított. Kidülledő szemekkel szorítottam rá a szekrényke szélére, úgy, hogy az ujjbegyeim elfehéredtek. Egész testem megfeszült, minden izmom vad remegésbe kezdett és gondoltaim csak egy dolog körül kezdtek el forogni.
Menekülj, menekülj, menekülj!
Bánffy Levente megbabonázva, szinte már rituálisan közeledett. Nem ezen a világon járt, valami, valami elnyelte őt, valami mély és sötét. Mellkasa fel-le emelkedett , ahogy feszülten szívta be és fújta ki a levegőt, ajkai résnyire szétnyíltak, szemeiben csillogás és valami... Valami megmagyarázhatatlan... Valóban meg volt babonázva, mint akit hipnotizáltak, nincs erre jobb kifejezés. Már csak egy lépés választott el minket.
-Hatalmas hibát követtem el - suttogta, majd megfeszítette az a karját, amiben a kést tartotta. - Ám ezúttal nem fogok.