M Á R T O N   H E D V I G                 8 évvel ezelőtt, szeptember 8.

- "Örülök, hogy meg tudtunk egyezni, kedves Szilveszter! "
A Falk Miksa utca 9. alatt működő pártirodában ültem, kezemet tördelve a kényelmetlen, rozoga székben, szemben a homlokát ráncoló Bánffy Mátéval. Öreg Leventeként jelent meg a képzeletemben, egy szép emberként, de amint megláttam, keserű csalódás biggyesztette le ajkaimat. Kövérkés, ötvenes éveinek derekán járó férfi volt, arca egy bús labradoréhoz hasonló. Kicsit mintha szomorú lett volna, és ezt a benyomásomat puhány, erőtlen kézfogása és mormoló, elhadart bemutatkozása csak nyomatékosította. Határozott, udvarias távolságtartással fogadott, mégis, mikor belenéztem a szemébe, azt hittem, menten elpityergi magát.Fekete hajába ősz hajszálak vegyültek, és furcsán a feje tetejéről indult ki, hogy aztán a tarkójánál egy éles ívben véget is érjen. Az egyetlen dolog, amiben külsőre hasonlított a fiára, az az értelem gőgös csillogása volt a mélybarna szemekben.
Vékony, alig látható, cserepes ajkainak nyomta mutatóujját, állát tömzsi hüvelykujjával támasztotta meg, ugyanazzal az elegáns mozdulattal, ami Levente jóvoltából már ismerős volt számomra.
- A fiam egy idióta. - sóhajtott fel, miután véget ért a felvétel. A laptophoz hajolt, ujját a touchpadra helyezte.- Nem is értem, hogy hagyhatta Rácznak felvenni ezt az egészet... Nagy szerencse, hogy pont ön Levi szeretője, különben Rácz meg ez az ügyvéd hosszú, álmatlan éjszakákat okozott volna nekünk.
- Tessék?
Bánffy felpillantott.
- Álmatlan éjszakákat. - ismételte meg.
Éreztem, ahogy a pír gúnyosan megbizsergeti arcomon a bőrt.
- Igen, értem, de én.. vagyis, mi Leventével, mi nem... - hebegtem zavartan. - Én nem vagyok a szeretője.
A férfi végigmért, már amennyit az íróasztal láttatni engedett belőlem. Egy csapzott, szétkenődött sminkű, kicsit ideges és zavarban lévő lányt láthatott maga előtt. És bár, kétség sem fér hozzá, hogy a haspóló nem a legideálisabb viselet egy ilyen hideg napon, azért elég dögösnek gondolhatta benne.
De azért az ő kitűnő ízlésű kisfia valóban nem járhatott egy ilyen rangon aluli lánnyal, már ami a pénzt és a nemességet illeti. Az ő fia a szellemileg érett, különleges külsejű, klasszikus nőket szereti, nem a tapasztalatlan, szőke, más férfiak által csak "bombázónak" tartott lányokat.
- Á. - szaladt ki érzelemmentesen a száján. Visszafordult a laptophoz.
Beleharaptam alsó ajkamba. Szentséges ég, ez rettentően kínos volt!
Bánffy Máté komor hangulata átült az egész irodájára, ami meglehetősen nyomasztóvá tette az egyébként kellemes, világoszöld és bézs színekkel domináló helyiséget. Még egy kis kávéfőző is a fenyőből készült komódra volt állítva, mellette néhány üres ételszállító doboz hevert, műanyag evőeszközökkel, egy szépen kivasalt ing pedig az ablak fogantyújára volt akasztva. Elgondolkodtam, hogy vajon mennyi időt tölthet itt. A fentiekből ítélve nyilván többet, mint amennyit kellene.
Nem is érdeklődött a fia holléte felől. Bár, lehet, hogy Levente felhívta és tájékoztatta, hogy ő most nem lesz jelen.
Nem tudtam, mit gondoljak a téren történtekről. Ez túl ment a "furcsa" kategórián, ez már nyugtalanító volt.
Ráadásul Bánffy Levente csak úgy ott hagyott a Kossuth tér közepén, egyedül, egy utasítással, ezernyi kérdéssel a fejemben és egy rohadt esernyő nélkül a szakadó esőben. Odasietett a kínai férfihoz, ahogy le tudtam olvasni szájáról, angolul kért bocsánatot tőle. A kínai reakcióját sajnos már nem láthattam, mert egy újabb turistacsoport eltakarta őket. Nagy nehezen, egy dührohamot elnyomva megmozdítottam ólommá nehezült lábaimat, átkecmeregtem a tömegen, egyenesen afelé a pont felé, ahol Bánffy és a másik férfi álltak. De mire odaértem, Bánffy már eltűnt, mint a kámfor, csak - a már nyugodtabb - kínai hapsi állt ott, oldalán egy alacsony nővel, aki a hátát simogatta. Így hát le kellett mondanom arról, hogy még ma kapok valami magyarázatot arra, mégis mi a fészkes fene folyik itt. Nem volt mit tennem, muszáj volt megkeresnem a Progresszív Akció Falk Miksa utcai székházát. Legalább valami fedett, száraz hely.
- Azt hiszem, készen is vagyunk. - szólt nyugodt mosollyal az idősebb Bánffy. - Volt bizonyíték, nincs bizonyíték.
Szégyenlősen viszonoztam mosolyát.
Talán... Talán rákérdezhetnék. De nem, az olyan udvariatlan dolog, hiszen csak egy hete ismerem a fiát, mit kérdezősködnék itt a mentális állapo...
Várjunk. Bánffy Máté nem tudja, hogy csak egy hete ismerem a fiát. Az előbb is azt hitte, hogy mi ketten szeretők vagyunk, és nagy valószínűséggel nem sikerült meggyőznöm az ellenkezőjéről. Szeretők. Ó, bárcsak... Jesszusom, Hédi! Ennek most rohadtul nincs itt az ideje!
Rendben. Megkérdezem. Csak össze kell szednem minden bátorságomat...
Felállt, széke nem sok jót előre jelezve, megreccsent felemelkedő súlya alatt. Ahogy, a nagy elhatározásomtól fellelkesülve, türelmetlenül felpattantam a székről, a lendület magával sodorta az agyonhasznált ülőalkalmatosságot és nagyot koppanva a parkettán landolt. Hát persze, kivel is történne meg ez, ha nem velem?
- Ó, sajnálom! - makogtam vérvörös arccal és a szék után nyúltam, hogy felállítsam. Mikor újra felegyenesedtem, Bánffy már előttem állt, kezében a laptoppal. Olyan gyengédséggel mosolygott, ahogyan csak egy szülő tud a magát éppen porig alázó gyermekén, aki azt hiszi, hogy ez a legszörnyűbb dolog, ami vele történhet. "Ugyan, kedvesem, lesz még ennél rosszabb is!" - mondja ilyenkor ez a szülő, ami azért valljuk be, egy kicsit megnyugtatja a szégyenérzettől paradicsomfejűvé vált gyermeket.
A kezembe nyomta a gépet, amit gyorsan a táskámba süllyesztettem. Felkaptam a vállamra, Bánffy Máté pedig már tessékelt is kifelé az ajtón, a következő szavakat mondva:
- Köszönöm a segítségét, kisasszony, maga nélkül már rég a bíróságon ülnénk. Én most csak ennyit tudtam tenni, a fiam majd intézi a többi...
Gyerünk, Hédi, itt az idő! Muszáj megkérdeznem!
- Bánffy úr... - mondtam. - Elnézést, amiért félbeszakítom. A fiáról szerettem volna beszélni.
Szemöldöke meglepetten a homlokára kúszott.
- Igen?
- Igen. - kezdtem. - Öhm, nem tudom, hogy beszélt-e ma már Leventével...
- Ma még nem. De miért érdekli ez magát?
- Tudja, Levente... - megakadtam, mert hirtelen nem tudtam, hogyan folytassam. Ó, de. Ez jó lesz. Nem túl tolakodó, nem túl sértő, és talán arra készteti majd Bánffy Mátét, hogy magyarázatot adjon nekem, ha már a fia nem volt képes rá. - Furcsán viselkedett. Ezért nem jött el. Azt hittem, szólt magának.
A férfi arca elsötétült, szigorúvá vált. Mintha egy kis ideg undorodva rándult volna meg orrcimpáján.
- Furcsán?
Számoljak be neki? Minden apró részletről, hogy a fia konkrétan seperc alatt egy 360 fokos fordulatot vett, és ha nem is őrjöngeni, de furcsán kezdett viselkedni, a frászt hozva rám?
- Igen... - kezdtem volna  mesélni, amikor Bánffy hirtelen meggondolta magát és csak legyintett:
- Biztos megint részeg volt, ne foglalkozzon vele! Köszönöm még egyszer, Hedvig. Sokat segített.
A viszontlátásra! - hadarta el, közben kitaszigált az ajtón, és becsapta a hátam mögött.
Mi van?
Részeg?
Megint?