M Á R T O N   H E D V I G                      8 évvel ezelőtt, szeptember 12.

- Felismert, mikor beléptem az ajtón. - Szilágyi Ágota hagyta ,hogy a zsebkendő felszívja sápadt arccsontjáról az odafolyt könnycseppeket. - Mégsem dobta el a kettétört, csonka üveget, hanem elkezdett vicsorogni, mint valami felidegelt vadállat. Tiszta üvegszilánk volt minden, és a likőr meg a pálinka is ki volt folyva a padlóra. Közelebb léptem hozzá, ő meg előrántotta az üveget, és hadonászott vele. Úgy kellett... úgy kellett berohannom előle a hálóba.
Felsóhajtott, hangja megremegett, amire teste egy nem éppen kellemes hidegrázással reagált.
- Levi követett és közben kiabált. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy miért nem maradok csöndben, közben én.. - szipogott. - Egész végig meg sem mertem nyikkani, egy szót sem szóltam. Már emelte a karját, hogy... hogy lesújtson, amikor összeszedtem minden erőmet és nekilöktem a tükrös gardróbnak. A tükör... ripityára tört, Levi meg elejtette a likőrösüveget és beverte a fejét.
Összegyűrve a zsebkendőt, csontvázszerű kézfeje apró ökölbe szorult, majd velőt rázó zokogásban tört ki.
Magasságos ég, mennyire sajnáltam! Az első benyomásként ráragadt ellenszenvem egy csapásra szertefoszlott. Miért játszotta el az erős, könyörtelen nőt, ha valójában nem az? Mi oka volt rá? Mi ez az egész?
Magam sem tudom miért, felálltam, kölcsönvettem a szomszéd asztaltól egy széket, Ágota mellé állítottam, hogy közelebb legyek hozzá. Leültem, majd csitítva simítottam végig a hátán.
- Semmi baj. - vigasztaltam. Ágota eltakarta az arcát, mintha neki kéne szégyellni, amiért a vőlegénye rátámadt.
- Segíthetek valamiben, művésznő?- egy fiatal, kölyökképű pincér torpant meg mellette, és a füléhez hajolt.
- Kérem, hozzon egy pohár vizet! - szóltam kedvesen. A pincér bólintott, máris sarkon fordult és a konyha felé vette az irányt.
- Nem akartam bántani! Nem akartam... - tört ki a nő. - Ott vérzett, végig, a tarkóján... Nem akartam, hogy fájjon neki!
A pincér az asztalunknál termett, nem hazudok, ha azt állítom, hogy meglepődtem gyorsaságán. Egy kis, ezüstös tálcát tartott a kezében, rajta valami flancos ásványvíz, félliteres kiszerelésben és egy hosszú üvegpohár. Óvatosan elhelyezte az asztalon a tálcát, letekerte a kupakot  palackról, megtöltötte a poharat, és a hálálkodó Ágota felé nyújtotta.
- Kérem. Ha bármire szükségük van, csak szóljanak! - mondta, majd kötelességtudóan távozott.
Ágota kortyolt egyet a vízből, majd letette az asztalra.
- Nyugalom! - simogattam továbbra is a hátát. Aki látta ezt, valószínűleg jó barátnőknek gondolhatott minket. - Mi történt ezután?
Beszívta a levegőt, majd a nyugtalanságát csillapítva, kifújta.
- Kicsit elkábult. Elvezettem az ágyhoz és leültettem. Motyogott valamit, de nem értettem teljesen tisztán, hogy mit. Kiszaladtam a fürdőszobába, összeszedtem annyi nyugtatót meg altatót, ami egy lónak is elég lenne.
Miért tart Bánffy altatókat magánál?
- Ugye nem adtad be neki mindent? - kérdeztem aggódva.
- Nem, dehogyis! -felszipogott, és egy néma pillanat után magyarázkodva folytatta. - Csak pánikba voltam esve, és nem tudtam melyik tudja kiütni...
- Miért kellett kiütni?
Hatalmas, kidülledő zöld szemei rám meredtek.
- Ha elaszik, akkor utána nyugton van. Nem hallja a... -akadt meg.
- Micsodát, Ágota? - tudom, hogy már említett valami hangokat, de meg akartam bizonyosodni felőle. Egyszerűen hajlamos voltam kételkedni ebben. Hangok?
Mi a fene történik itt?
Habozott, majd zavartan félrenézett.
- Lényegtelen... Ellenkezett, amikor be akartam adni neki az altatót, felállt, hogy rám rontson, de visszaszédült az ágyba. Nem hezitáltam, azonnal fogtam és lenyomtam a torkán a tablettát. Ki akarta köpni, de a szájára tapasztottam a kezemet.
Megint szipogott egy hangosat, lehajtotta a fejét.
- Nem akartam ráerőszakolni semmit! Nem akartam fájdalmat okozni neki, de muszáj volt! Muszáj volt!
Ezúttal hagytam, hadd pityeregjen. Fogalmam sem volt, hogy hasonló helyzetben vajon én hogyan cselekedtem volna. Még szerencse, hogy ilyet nekem soha nem kell megtapasztalnom...
Bánffy Levente... Mit gondoljak most rólad?
Hirtelen elöntött a szégyenpír, amikor tudatosult bennem, hogy én azt a férfit kívántam meg visszavonhatatlanul és fájdalmasan, aki miatt ez a nő itt előttem most kétségbeesettül sírt.
Mégis, valahogy nem illett a képbe ez az egész. Leventének olyan határozott és elegáns habitusa volt. Kimért és halálosan nyugodt.
Nem, ez nem lehet igaz. Képzeletem bárhogy is erőlködött, hogy filmként vetítse le szemeim előtt a történteket, amiket Ágota elmesélt most, nem tudta Bánffy Leventét főszereplővé tenni.
Megfordult a fejemben, hogy Ágota valóban csak a féltékenysége miatt akart velem találkozni. Azt hitte, hogy én vagyok a szerető. Ezért elhordja Leventét mindenféle beteg embernek, hogy megrémítsen és elijesszen tőle. Elvégre a kíméletlen Bánffyt is jól alakította, akkor a félelemtől sírva fakadó menyasszony már egyáltalán nem lehet nem kihívás...
- Miután hatott az altató, kitisztítottam és lefertőtlenítettem a homlokán, meg a tarkóján a sebeket. Tizenhárom órát aludt, csak másnap ébredt fel. Alig emlékezett valamire, de amit tudott, azt mind elmondta.
Itt sokatmondóan rám pillantott. Tehát beszámolt neki a Kossuth téri incidensről.
- Most jól van, három napja teljesen... normális. Kérlelt, hogy maradjak vele, aludjak nála. De egyszerűen... Nem bírok a közelében lenni. - lebámult ölbe tett kezeire.- Felfordul a gyomrom. Mi lesz, ha megint...
Megakadt a szava, mintha agya megakarta volna akadályozni, hogy valami értékes információt kotyogjon ki nekem.
- Ha megint mi? - kérdeztem türelmetlenül.
Ágota nem felelt, kitartóan vizsgálgatta mozdulatlan ujjait. Ciccegve az álla alá nyúltam, majd arcát tenyereim közé vettem, magam felé fordítottam.
- Ágota, mi ez az egész? - néztem mélyen a szemébe, szótagolva ejtettem ki a mondatot.
Szétnyílt, remegő ajkakkal meredt vissza rám, pupillái egyszer ez egyik, másszor pedig a másik szememre fókuszáltak. Alig észrevehetően rázta meg a fejét.
- Ne-nem tudom. - válaszolt elcsukló hangon. Hogy hazugság volt-e vagy sem, nem tudtam eldönteni.
Állkapcsát összecsapta, kirántotta fejét a kezeim közül, majd felállt. Megigazította kabátját, közben tartása szép fokozatosan a Bánffy-féle szigorúságot vette fel. Újra Levente női alteregója magasodott fölém, nemcsak a valóságban, de képletesen értve is. 
- Nem tudom, miért mondtam neked el ezeket. - elvékonyodott hangja azonban leleplezte a rettegő, megtört Szilágyi Ágotát. - Nem akartam az idődet rabolni.
Megráztam a fejem.
- Ne viccelj... - levegőt vettem, hogy folytassam valami olyasmivel, hogy "ha bármiben tudok segíteni, akkor...", amit komolyan is gondoltam volna, de Ágota megelőzött.
- Nincs szükségem segítségre. - előkelően, büszkén emelte meg állát. - El tudok bánni vele. Csak annyit kérek, ne találkozz vele többet! Meg kell ígérned!
Tudni akartam, mi van Leventével. Tudni akartam, hogy Ágota miért játszott szerepet. Tudni akartam, hogy mire képes még Bánffy. Olyannyira a hatalmába kerített, hogy korántsem sem tudtam volna lemondani róla egykönnyen. Szerettem volna komolyan gondolni a szót, amit kimondani készültem, de éreztem, hogy az első adandó alkalommal meg fogom szegni.
- Ígérem.
Ágota egy hosszú másodpercig pihentette tekintetét az arcomon, majd már csak az elsuhanó  hátát és dús, fekete frizuráját láttam. Köszönés nélkül távozott.
Nyugtalanul ráncoltam a homlokomat. Azonban, mielőtt a gondolatsugarak mohó, válasz után kajtató tömege megvilágíthatta volna elmémet, a dzsekim zsebében felszisszent a mobilom.
Hosszas kutakodás után, -mert beleakadt egy kilógó cérnaszálba- előkaptam.

1 új üzenet,
Bánffy Levente