M Á R T O N    H E D V I G                              8 évvel ezelőtt, szeptember 8.

Szemhéjait gyanakvóan húzta össze. Réveteg, matt tekintete rám szegeződött, a fagy és a zavar mintha szivárgott volna kristálykék íriszéből. Szemét egy pislantás nélkül meresztette, úgy tetszett, a szemgolyó menten kipattan és elgurul a helyéről. A sarokba szorított, a veszélyforrástól elhúzódott, megsebzett vadállat bizalmatlanságával állt velem szemben, aki éles fogaival azonnal, a felé kinyújtott kéz felé kap, letépve és darabjaira szaggatva azt.
Mintha figyelt volna valakire. Vagy valamire. Mint amikor a metrón telefonál az ember, és közben elbambul, olyannyira összpontosít a beszédpartnere mondandójára.
Lassú, gépies mozdulatokkal, mintha parancsnak engedelmeskedne, elemelte fejünk fölül az esernyőt, majd összecsukta. A hideg esőcseppek könnyként futottak végig sápadt arcán és csillogó harmatként kapaszkodtak meg hagyományos, gentleman stílusban nyírt vörös, a felhőkről visszaverődő szürke homályban már-már rozsdabarna színben játszó haján.
Ebben a röpke másodpercben megfordult a fejemben, hogy csak megjátssza az egészet.
Két kézzel szorítottam vállamhoz a táskámat. De mi oka lett volna a színészkedésre?
- Levente? - szólítottam halk, elcsukló hangon. Igen, most én voltam a remegő térdű állatidomár, aki bemerészkedett a vadállat ketrecébe. Jobb lábamat a másik mögé csúsztattam, ösztönösen előkészítve magamat az esetleges menekülésre.
Felelet és szemrebbenés nélkül nézett rám. Felsejlett a gondolat, hogy valóban, tényleg elmebeteg. De ez valami más volt, nem az az őrület, amit Hollywood megannyi hátborzongató filmjében megmutatott nekem. Ez nem Hannibal Lecter. Nem Norman Bates. Rájuk nézve rögtön leesik az embernek, hogy valami nem stimmel velük. De ha Bánffyra néztem, összezavarodtam. Beteg? Nem beteg? Megjátssza?
Mélyen szívtam be a csípős, vízillatú levegőt.
A szeptemberi szél felkavarta az aszfalton tehetetlenül heverő avart, a levelek új életre kapva, csak úgy szálldostak az elsikló villamos után.
Ne állj itt így, szótlanul.
Az a néhány ember, aki leszállt, ciccegve került ki minket. Kinyitott esernyőjükön idegőrlő szimfóniával, mintha csak a másodperceket számolná, kopogott az eső.
Csinálj valamit, Bánffy. Mutasd meg, hogy beteg vagy-e!
Tüdőmbe fojtottam a levegőt, karomat összefontam magam előtt. A felerősödő, hűvös széltől vagy a Leventéből sugárzó tébolytól védtem magamat?
Mi történik itt? Mi történik veled?
Jeges cseppecske érkezett az orromra, végigfolyt szám és állam körvonalán. Zavart pislogásom fokozatosan rémületbe és undorba váltott át.
Megrémisztesz.