M Á R T O N   H E D V I G                 8 évvel ezelőtt, január 31.

A Bánffy-lakás még mindig feldúlva, az idősebb Bánffy még mindig a fiatalabbikat keresi, a trónörökös Bánffy pedig az én roha... szóval a méhemben növekszik. És hogy egy nem-Bánffy is legyen a sztoriban, itt voltam én, Márton Hedvig, tanácstalanul egyik lábamról a másikra ugrálva a nappali közepén, miközben azon törtem a fejemet, mégis hogy a pi... fenébe került ennyi Bánffy a közelembe. 
Bánffy Máté már jó tíz perce próbálta feltörni a fürdőszoba ajtaját, betörői szakértelem hiányában eddig kevés sikerrel. Fogalmam sincs, miért akart egyáltalán bemenni oda, hiszen abban a pillanatban a karomat adtam volna rá, hogy a fürdő teljesen üres. Leventének se híre, se hamva. 
Ahogy az idősödő férfit figyeltem a nagy zár babrálás közben, szám keserű grimaszra húzódott. Miért is állok még itt?
Tulajdonképpen...
Hát, ööö...
Mondjuk úgy, hogy...
Ja, igen, megvan!
Halvány lila gőzöm sincs!
Dühösen ráncoltam a homlokomat, s karba tett kézzel kívántam Bánffy Máténak a legrosszabbakat. Persze csak belső monológként, pontosan úgy, ahogyan anno a középkor sötét, rongyos boszorkái mormolhatták maguk elé feketébbnél feketébb átkaikat. 
A folyosóra beszűrődő fényben - mert amint, megérkeztünk, Bánffy, Leventét keresve szobáról szobára járt, s mindenhol kihúzta a függönyöket, felhúzta a redőnyöket - úgy tűnt, mintha szivárvány játszana a férfi izzadságtól gyöngyöző homlokán. Felszisszent, mikor utolsónak szánt próbálkozása a zár feltörésére is balul sült el, majd gondolkodás nélkül rángatni kezdte a kilincset, közben felemelt hangerővel szólított fel:
- Mit állsz ott?! Keress valami pótkulcsot!
- Ezt most komolyan gondolja? Nézzen már körül, ez a lakás üres!
Bánffy Máté hátrafordult, szemében valamiféle kétségbeesés, amit a "hátha, mégiscsak" halvány, de annál kitörölhetetlenebb reménye csillogtatott meg. Az a fajta remény, amit csak szülő tud igazán érezni.
- Ezt te... Ezt te nem érted... Máskor is csinálta már ezt, máskor is zárkózott már be a fürdőbe...
- Vagy húsz perce vagyunk itt, ha nem több. - győzködtem. - Ha a fia itt lenne, már rég kijött volna. Vagy legalábbis tudnánk, hogy itt van valahol.
A férfi hevesen megrázta a fejét, hangja elcsuklott miközben ezeket mondta:
- Nem, nem... Nem érted?! Meg akarja ölni magát...!

kevés, kevés, kevés

tudom, tudom, tudom :(

annyira sajnálom, elszállt az ihlet az utóbbi időben.

de nem örökre, ezt viszont garantálom.

--- folytatása következik ---

jókívánságok mindenkinek!