M Á R T O N   H E D V I G            8 évvel ezelőtt, március 11.

Elmentem Kristóffal. Légy jó, ne filmezz sokáig.
Későn jövök, addig is good night.
Sári voltam

Egy elnyújtott, már-már igazi kínt kifejező nyögés kíséretében húztam el a szám, amint újra olvastam Sári SMS-ét. Egy Bánffy Mátéval eltöltött nap után semmi kedvem sem volt egyedül gubbasztani a tv előtt. Kellett a normális társaság... egy, egy, egy kompánia, akivel normálisan lehet beszélgetni, akivel elkerülhető az a csönd, ami körülvett és idegesített egész nap. Valami kellett, hogy elterelje a gondolataimat önmagamról, a babátok es az egesz elbasz... béna helyzettől. És nem csak ma. Legszívesebben egész hátralévő életemet hangzavarban tölteném, vagy valamivel akinek soha, egy percre sem áll be a szája, egy vagy egy fülessel a fülemben kizárva a csöndet.

Esténként rádiót, zenét hallgatva aludtam el, még dúdoltam is, hogy az elmémet, a gondolataimat a zene, a dalszöveg és a ritmus hassa át, bódítsa el, mert nem akartam, hogy maga teremtsen gondolkoznivalót. Olyan rádióműsorokat kerestem, amik érdekelhetnek, amik ezer százalékosan lefoglaljak az agyamat, kizárólagos befogadó szerepbe kényszerítik. Ha családbarát tartalom következett, vagy ha a műsorvezető témát váltott és asztrofizikáról, kvantumelméletről meg etimológiáról kezdett el hablatyolni, azonnal tovakapcsoltam. Oka ennek egyszerű volt. Ha nem értem, miről beszél, elkalandozok, és ha elkalandozok, gondolkodni kezdek. Nyitott ajtónál és ablaknál aludtam véletlenül se erezzem azt, hogy magam vagyok. Hallgattam az utca lélegzését, elképzeltem, mit csinálhatnak hajnali egykor, este tizkor es fel nyolckor az emberek. Megfigyeltem, hogy alattunk lévő szomszéd, aki nem rég költözött ide, este háromnegyed tizenegy és tizenegy között kiül az ablakba, elszív egy vagy két szál cigit, s valakivel telefonon cseveg. Az egész életét ismerem már, oda-vissza, elölről-hátulról, kívül és belül, mivel a hangja beszűrődik a nyitott ablakon keresztül, kísérőként pedig vastag cigaretta füst száll fel. De nem zavar, mert legalább őt hallgatom, s nem a saját gondolataimat.

Könnyebb volt, mikor Sári itthon volt. Filmeztünk, majd Kristófot, Sári tanulmányait - egy tárgyból esélyes, hogy meghúzzák- es a látott filmet veséztük ki, órákon keresztül. Szolidan, szolidaritásból kerülte a terhesség témát, mindössze kicsit jobban figyelt rám és gyakrabban kérdezgette, hogy vagyok. Nem tudom, honnan vágta le az érzéseimet.

Bár, ismer engem, számára aligha meglepetés az érzelmi állapotom.

Anya és apa ott segít, ahol tud, s mondanom sem kell, igen erősen támogatják Bánffy Máté ötletét. Talán anyán érzem azt, hogy ugy gondolja, mégsem igazan helyes eldobni magamtól a kicsit, de megért. Hívnak magukhoz, vagy ok jönnek át, ösztökélve, hogy ne zárkózzak be es ne legyek olyan komor.

Nem tudom, hogy valóban az vagyok-e.

Csak lennénk már túl az egészen...

Felfelé haladtam a lépcsőn, hangosabban zihálva, mint a terhességem előtt, közben Bánffy Mátén járt az eszem. Sajnáltam szegény embert, nemcsak Levente eltűnése, hanem annak őrá gyakorolt hatása miatt. Olyan könnyen elfogadta ezt a helyzetet. Mármint azt, hogy én terhes vagyok az ő fiától, és még könnyebben vállalta át a születendő baba felnevelését. Túlságosan is könnyen. Nem tudom, mi járhat a fejében. Hogyan akarja egyáltalán megoldani, hiszen ő is túl van már az ötvenen, a gyereknek nemcsak egy férfi kell, hanem egy nő, egy anya... egyáltalán, hogyan lehetne ezt az egészet kivitelezni? Papíron az anyja lennék a kicsinek, amúgy meg nem? És mi lesz, ha Levente előkerül?

Ahj, már megint gondolkodsz, Hédi...
Nem, nem szabad.

Sálálálá-kezdtem el dúdolgatni, amíg el nem értem az utolsó lépcsőfokokat. Innen már látszott a lakásunk bejárati ajtaja, ami... nyitva volt.

Megtorpantam, s még egyszer ránéztem a telefonom kijelzőjére.

Elmentem Kristóffal. Légy jó, ne filmezz sokáig.
Későn jövök, addig is good night.

Sári voltam

19 óra 34-kor küldte, most pedig 20:20 van. Vissza is jött volna?
Halkan közeledtem az ajtóhoz. Mikor megálltam előtte, a szívem gyorsabb ütemre kapcsolt.
Ciccegve csuktam be a szemem, megráztam a fejem.
Elég már basszus! Sári biztosan rosszul csukta be az ajtót. Vagy amúgy elfelejtette becsukni. Mégis ki akarna betörni hozzánk? Es melyik az az óvatlan betörő, aki nyitva hagyná az ajtót? Nyugi, Hédi! Nyugi.
Kinyitottam a szemem, valamennyire mérséklődött a pulzusom, es amint ez megtörtént, beléptem a lakásunkba.
-Sári? Itthon vagy?
Vaksötét volt, a lámpák lekapcsolva, a függönyök behúzva. Furcsálltam a dolgot. Minek sötétítene be ennyire a barátnőm? Bezártam az ajtót, megvizsgáltam a zárat. Érintetlen.
-Sári?
De válasz nem érkezett. Kicsit szorongtam még, de úgy döntöttem, hogy a lakás üres, rajtam kívül, persze, s különben is éhes vagyok. Levettem a pulcsimat, a kanapéra dobtam, a baljós csend elűzése érdekében pedig egy kis zenét kapcsoltam. Ugy döntöttem pirítóst eszek főtt tojással, úgyhogy elkezdtem sürögni -forogni a konyhában.

Nyugi Hédi, nincs itt senki. Sara csak nyitva hagyta az ajtót. Ennyi történt. -valójában az eredeti dalszöveg helyett énekeltem ezt, fojtott hangerővel, mert... miért is? Nincs okod az aggodalomra! Nyugi!

Kiabálhatsz, senkit sem fogsz zavarni.