B Á N F F Y   L E V E N T E                   8 évvel ezelőtt, január 31.

FUSS! FUSS MÁR!

A fák mögül végre a félig befagyott tó látképe tárult elém. A szívem hevesebben kezdett verni, mert tudtam, hogy a szelíden lengedező kis nádas egy rövid kis mólót rejteget. Azt a mólót, amire gyerekkoromban olyan szívesen hasaltam le a tűző nyári napokon, hogy megfigyeljem a vízben úszkáló halakat, majd feljegyzéseket készítsek róluk a biológia tanáromnak. A bácsi hobbihorgász volt, szeretett mindenféle halat, főleg a balatoni halakat, ezért mindig lerajzoltam neki egyet-egyet, csak úgy, mert más dolgom akkoriban nem nagyon volt. Meg azért is, mert tetszett, ahogy a hatalmas, a horgászbot markolása miatt kérgessé lett kézfeje a hajamra simul és a bácsi rekedt hangon azt mondja: Egyszer még nagy haltudós lesz belőled, kicsi Levi!
-Levi! Állj meg!
Futtomban hátranéztem. Ágota mezítláb, botladozva galoppozott utánam, puha talpát sebesre szurkodta a januári szürke és barna, késhegy élességűre fagyott fű.
-Levi! Levente! - immár valósággal sikított.
Fuss, fuss, fuss! Menj már, menj már!
Kiértem a mólóra, a szélénél még épphogy időben megtorpantam. Ellenőriztem a vizet. Itt még nem volt befagyva, csak jóval bentebb, ahol nyáron a vitorlások szoktak ringatózni. A móló sem volt magasan, olyan három, három és fél méterre a víz felszíne fölött. A víz alattam nem lehetett sekélyebb három méternél. Az hat-hét méter. Nagyot nyeltem. Nagyobbakat is ugrottam már, azt hiszem...
- Levi! -a móló öreg deszkája megreccsent, amikor Ágota rálépett. Lassan, csöndesen közeledett felém, mint orvvadász a zsákmányához. Karját aggódva nyújtotta.
- Kérlek! Nem akarlak bántani... O-Onnan le fogsz esni, gyere vissza...
Megpróbáltam visszafojtani veszett zihálásomat, kihúztam magam, peckesen, mint egy huszártiszt, és tettem egy lépést hátrafelé.
- Levi, nehogy...
Ágota tett még egy lépést felém, én tettem meg egy lépést hátra. Az arcát félelem borította el, szürke szeme megcsillant és egybe olvadt az alkonyi éggel.
Milyen szép volt...
- Levi, ne csináld ezt...- kisegér hangja kérlelve ütötte a dobhártyámat.
- Most... Most odamegyek hozzád, jó? Nem akarlak bántani, csak menjünk vissza a házba. Együtt!
Nem válaszoltam, csak bámultam rá és tenyeremet a combomhoz szorítottam. Mit akar? Mit akar?
Az öreg deszka újra felnyögött ránehezedő súlya alatt.
- Levi...
Nem, nem, nem, nem mehetek vele! Vissza fog zárni! Ha rajta múlik, örökké fogva tartana! Hagyná, hogy elsorvadjak, hogy éhenhaljak, hogy beleőrüljek, hogy kiszáradjak és a maradék dögöt, ami belőlem marad majd, a csótányok zabálják fel! Nem, nem, nem!
- Levi, gyere ide, kérlek!
Hátrahúztam a jobb lábamat, így a sarkam már lelógott a mólóról, s közben hevesen megfáztam a fejem.
Ágota megállt, látszott, hogy lázasan gondolkodik, mit mondhatna, mit csinálhatna.
- Le-levi... Adok enni... Nagyon hideg a víz, megfagyhatsz... Gyere vissza, kérlek!
Megráztam a fejem.

Egy.

-Levi, nem akarlak bántani!- Ágota újra megindult felém.

Kettő.

-Könyörgöm, nem ugorhatsz be!- menten ki fogja csapni a hisztit. Már görbül a szája.

Három.

-Levente!

üdv, régen hallottam felőletek, és azt hiszem, ez kölcsönös.

írtam a beszélgetőfalamra életjelet, amiben jeleztem, hogy a Balatonnál vagyok, Siófokon és össze-vissza körülötte, ihletre várva, de noooope, az nem jött meg, csak a vihar :D

remélem elnézitek nekem a rész rövidségét, és a hatalmas szünetet.

A folytatáson gőzerővel dolgoznék és dolgozom, érkezik, lassan, de biztosan.

addig is jó hátralévő nyarat!

sok puszi és lángos

szokenemecsek