M Á R T O N   H E D V I G                             8 évvel ezelőtt, január 31.

Mint oly sokszor az elmúlt öt hónapban, most is lebiggyedő ajkakkal ültem a sárga kisföldalattin, a sarokban. A különböző-járművekből-való-kifelé-bámulás immár a hobbimmá avanzsálódhatna. S mit szokott csinálni szabadidejében, kisasszony? Fátyolos szemekkel nézek ki az ablakon, s közben azon gondolkodom, hogyan cseszhettem el ennyire.

Miközben Bánffy Levente lakásán a Szilágyi Ágota által íródott piros noteszt olvasgattam, Kozma nyomozó csörgött rám, hogy a ház uráról érdeklődjön. Találkoztam-e mostanában vele? Láttam-e valahol? Nem adott-e valamiféle életjelet magáról? Minden válaszom nem volt, de mivel éppenséggel az eltűnt Bánffy ágyán ültem, enyhén kínosan éreztem magam. Éppen ez a kínosság (no, meg a lelkiismeretem) kifelé húzott a lakásból, így, miközben a nyomozóval beszéltem, gyorsan letöröltem minden ujjlenyomatot, amit magam után hagyhattam, majd csöndesen kisurrantam a lakásból. Volt Hédi Bánffy lakásában, nem volt Hédi Bánffy lakásában. A kis piros noteszt nem hagytam ott, a kabátom belső zsebébe csúsztattam. Most is ott lapult, amíg a metrón ültem, s mintha még mindig lángolna, égette az oldalamat.

Csak arra tudtam gondolni, hogy én nem akarok részt venni ebben az egészben. Én egyáltalán nem akartam tudni erről az egészről. Ez Bánffyék és Ágota ügye, nem az enyém.
Én ...
Én nem...
Én nem akarom ezt...

Egyáltalán nem...
Vajon igaz-e minden, amit Ágota Leventéről írt? A skizofréniáján kívül, persze, mert az ezerszer ezer százalékosan igaz. De igaz lenne az is, hogy barna haja volt? Létezik ilyen, hogy megváltozik a hajszíne valakinek, miután lenyírták? Igaz-e, hogy konkrétan megerőszakolta és bántotta azt a lányt? És ha igaz, akkor én...
Én hatalmas slamasztikába kerültem.
A gyerek...
Ennek a gyereknek... az ő gyereke, basszus!
Mi a fenét csináljak? Micsodát?
Mert megtarthatom a kicsit, de akkor egy egész életen át Bánffy Leventéhez leszek kötve, és, ismerve a körülményeket, no meg Ágota beszámolóját, ez nem igazán lenne kifizetődő vállalkozás.
Ha pedig az abortuszra gondoltam, egyszerűen remegni kezdtem és a hányinger kerülgetett. Pedig olyan egyszerű lenne, olyan könnyű!
Egy szúnyogcsípés: most viszket, pár nap múlva pedig már a hűlt helyét vakargathatom. Vagy mint egy pattanás kinyomása. Olyan egyszerű, olyan egyszerű , olyan egyszerű.
Mégis...
Amit Ágota a naplójában irt... ahogyan Bánffy azzal a lánnyal bánt...
Mi van, ha megtudná, hogy én elvettettem a gyerekét és bosszút akarna állni?
Mi ez az egész? Mi az, hogy jóformán az egész itteni léte hazugság? Egy illúzióban, egy folytonos téveszmében éli az életét? Mi ez az egész?
Szentséges ég...

Mint mindig, a Kodály köröndnél szálltam le a földalattiról, s mivel időközben zuhogni kezdett, kabátomat -vigyázva, nehogy a piros notesz kiessen belőle- a fejem fölé hajtva caplattam végig a Benczúr utcán, a pocsolyákat távolugrókat megszégyenítő hosszokkal ugrottam át, míg el nem értem a házunkat. Fújtatva rontottam be a kapun, majd egy kis a-közös-képviselet-kifüggesztett-figyelmeztetéseit-és -tájékoztatásait-elolvasgató pihenő után nekigyürkőztem a lépcsőnek.
Kettesével szedtem a fokokat, mint mindig -kivéve, ha magassarkúban voltam, mert olyankor levettem a cipőket és harisnyában /mezítláb rohantam le a lépcsőn-, mert így a lendületem pontosan úgy jön ki, hogy egy szempillantás alatt a (lépcsőhöz egyébként legközelebb lévő) lakásunk ajtaja előtt teremhetek. Tudom, talán hülyeség ilyen kis mini atlétika versenyeket tartani, de olyan érzést ad, mintha gyorsabban, energikusabban érnék haza, mintha csak végigcsoszognék az egész házon.
Tehát, már az utolsó két fok következett, s mikor elhagytam őket, készültem az apró szökkenésre, de a lendületemben hirtelen valami megállított.

Vagy inkább valaki.

Elkerekedett szemmel torpantam meg, s ha nem kapom el a lépcső korlátját, menten hátra zuhantam volna meghökkenésemben.
Bánffy?

-Azonnal mondd meg, merre találom a barátnődet!
-Hanyadszorra mondjam el, hogy nincs közünk a fia eltűnéséhez?
Sári paprikavörös, dacos képpel állt Bánffy Máté előtt, a lakás ajtaját pajzsként maga előtt tartva, hogy az felfogja az idősebb gróf úr haragjának tüzes nyilait.
Honnan tudta a címemet? Leventétől? De ő meg miért mondta volna el neki?
Ahogy a nagy megtorpanásban vizes cipőm talpa megcsúszott és nyikorgó hangot adott ki, a barátnőm és Bánffy Levente apja egyszerre fordult a hang irányába.
-Hedvig! - kiáltott Sári.
-Hedvig! -rögtön utána, jóval erélyesebben az idősebb Bánffy. - Hol van a fiam?
Értetlenül néztem rá, s annak is éreztem magam. Végtelenül értetlennek.
-Ho-Honnan tudhatnám?
-Hogy honnan? Hogy honnan? - Bánffy immár idegesen üvöltött, két ér jól láthatóan kirajzolódott a nyakán, és bősz, karmaival lecsapni készülő grizzly medve módjára indult meg irányomba. Sári rögtön szélesre tárta a lakás ajtót és a segítségemre sietett. - Az egész miattad van! Ha nem etetted volna mindenféle droggal, most itt lenne, biztonságban! Hülye kurva!
-Hé, hé, hé! Álljon le! - Sári hátulról próbálta elkapni a Bánffy kezét, de az egy "hozzam ne merj érni, te...!" szidalommal kíséretében lerángatta magáról.
Még mindig a korlátot markoltam, olyan erővel, hogy ujjaim elfehéredtek. Mélyeket szívtam a levegőből, hogy kissé megnyugodjak, de így is remegő hanggal artikuláltam a szavakat:
-Ne-nekem nincs közöm hozzá... én, én... nekem fogalmam sincs hol lehet!
-Hazugság! - rántotta ki mutatóujjat Bánffy, mint egy fegyvert. - Hazudsz, te rohadt, te utolsó... te, te, te... te...
Köhögni kezdett, majd szinte fulladozni. Kétségbeesetten, dülledt szemekkel kapott a nyakkendőjéhez, hogy lazítson a csomóján, közben a "te" szót ismételgette. Sárival egy pillanatig ijedten néztük, majd egymásra pillantottunk, a következő pillanatban pedig már a földön térdelő férfi segítségére siettünk.
-Lélegezzen! Lélegezzen!
-Nyugalom!
Ránéztem Sárira, és az ajtó felé biccentettem.
-Vigyük be!
Sári bólintott, együttes erővel segítettük talpra a fuldokoló Bánffyt, majd leültettük a kanapénkra. Amíg Sári vizes borogatásért szaladt, addig szétgomboltam az ingét, kikotoztem a fojtogató nyakkendőjét. Az idősebb Bánffy végre megnyugodni látszott, ám mohón kapkodta a levegőt. Próbáltam irányítani a légzését: csak szép lassan, nyugalom, csak szép lassan...
Tíz perc elteltével Bánffy Máté már egyenletesen lélegezve, a homlokán egy vizes törülközővel terpeszkedett tehetetlenül szétvetett karokkal a kanapén. Nem szólt semmit, majd egy, az idegességből a kétségbeesésbe való átmenet után sírni kezdett.
-A fiam... a kisfiam...!
Tanácstalanul néztünk össze Sárival. Ha egyszer nincs közöm Levente eltűnéséhez! Sárinak meg végképp. Miért rajtunk keresi? Mit mondhatnék neki?
-Nyugodjon meg, Máté... Kérem. - szóltam a tőlem jelen helyzetben elvárható legmegnyugtatóbb és legmagabiztosabb hangon. - Mi sem tudjuk, hol lehet Levente. Nem tartom és nem is tartottam vele a kapcsolatot.
-De... De... Maga ott volt... a bulin... ott volt!
-Nem én adtam neki a drogot. Ahogy ő sem, én sem tudtam, hogy az italba volt keverve.
Bánffy kinyitotta a szemét és rám nézett. Szemében az a fajta csillogás volt, mint amikor az ember a Választ megadó Valaki előtt áll, s szomjazza azt a bizonyos választ.
-Tudom, tudom. A nyomozók elmondták. De... az én fiam sose nyúlna semmi ilyesmihez... És te voltál ott, te voltál vele, együtt kaptátok meg... és most... és most... elszökött. Elszökött nem tudom, miért és hogyan, amikor azt mondták, hogy teljesen leszedálják és bezárják egy kis időre... és mégis... Mégis... Nem, ez nem szökés volt, ebben biztos vagyok... valaki... valaki elrabolta!
-Az újságban azt írták, hogy hazaengedték...
-Micsoda?! Melyik újságban? Arról tudtam volna!
-Most akkor... Levente nem a siófoki otthonukból tűnt el?
-Nem! Nem! A kórházból, ahova átszállíttattam. - rázta a fejét Bánffy olyan hevesen, mintha egy repülőgép propellerje lenne. - Ezért mondom, hogy elrabolták és most eltüntették! És Ágota is! Nem tudom érni sehogysem... mi van, ha mindkettejükkel történt valami? Én azt... azt nem!
Újabb, velőt rázó zokogás.
Újabb tíz perc, míg végre megint lenyugodott annyira, hogy értelmes szavakat tudjon formálni.
Amint Sári Bánffy kezébe nyomott egy zöld bögrében gőzölgő teát, leültem vele szembe az asztalra. Nem volt magas ember, így ültünkben pontosan egymagasak voltunk, s könnyebben tudtam a tekintetébe fúrni a sajátomat.
-Rendben. Mondjon el mindent, közvetlenül azelőtt és azután történt, miután a fia eltűnt. És azt is, hogy miért engem gyanúsítgat és hogy mégis hogy a fészkes fenéből tudta meg a címemet?!
-Lényegtelen, honnan tudom a címét. Úgy történt az egész, hogy Levit átkérettem a kórházból, haza, Siófokra, az ottani pszichiátriára. Úgy gondoltam, jobb lesz neki otthoni környezetben gyógyulnia, távol a zaklató rendőrségtől és egyéb kíváncsi emberektől. Én itt maradtam, Budapesten, hogy elérhető legyek a rendőrség számára, s mindvégig telefonon konzultáltam a fiamat kezelő orvossal. Aztán egyik nap, mikor a szokásos reggeli hívásomat intéztem vele, közölte, hogy Levit már nem kezelik náluk, mert én kérelmet nyújtottam be a főorvos úrnál, otthoni ápolásra, amit ő készségesen meg is adott. Ezt kikértem magamnak, mert én ugyan ilyen kérelmet biztos, hogy nem írtam. Dühöngtem és a főorvost kértem telefonhoz. Az főorvos úr bolondnak nézett, kicsit ki is nevetett, e-mailben viszont átküldte a kérelem fénymásolatát, amin valóban az én aláírásom díszelgett. Az enyém! Biztos voltam benne, hogy valaki aláhamísította, de a kórház nem hitt nekem. És a fiam? A kérelemben a régi, siófoki házunk van megjelölve, mint tartózkodási hely, azt viszont, mikor kiköltöztünk, lezártam, s kulcsom csak nekem meg Levinek van hozzá. Beszálltam a kocsiba, lehajtottam Siófokra. A házunk üresen áll, a fiam sehol. Bementem a kórházba, számon kértem az orvosokat, senki nem tud semmit, mi több, a főorvos úr kezelést ajánlott nekem is... Nekem! Idióta! Hívtam Ágotát és mindenkit, aki Leventével érintkezhetett, de senki sem tudta hol lehet, merre járhat. Ágota meg hirtelen ugyanúgy elérhetetlen lett...
Kerestem őket Siófokon is, meg itt is, de egyszerűen semmi.. Semmi... hűlt helyük, egyszerűen eltűntek! Aztán bejelentettem az eltűnésüket a rendőrségen, de ők sem tudnak mit tenni... Már jártak Levi és Ágota lakásán is, semmi nyomot nem találtak, amin elindulhatnának.
Bús labrador képén szája megint sírásra görbült.
-Én, én ezt nem tudom, meddig bírom még! Mi van, ha történik vele valami? Nekem ez már sok...
Amíg szipogva kortyolt a teából, hogy feltörni akaró sírását elfojtsa, a vállára helyeztem tenyeremet és óvatosan megsimogattam. Talán túlságosan is bensőségesre sikerült a jelenet, mert Bánffy Máté összerezzent, majd kibújt érintésem alól.
Egyik orrcimpáját felvonva, enyhe undorral nézett rám. Gyorsan elkaptam a kezem és az ölembe ejtettem.
Pár perc csönd múltán, amíg Sári meg én azon gondolkoztunk, hogy mit csinálhatnánk az idősebb Bánffyval, az megszólalt.
-Szóval neked nincs közöd hozzá.
-Nincs. Aznap láttam utoljára, mikor kiszökött a zárt osztályról.
Bánffy hümmögött egyet, mint egy nagy, bölcs bagoly.
-És ötleted sincs, hol lehet?
-Nincs.
Még egy hümmögés, majd néma szürcsölés a bögréből, aztán a férfi felállt. Immár semmi baja sem volt, újra energikusnak látszott.
-Köszönöm a teát, nagyon kedves. És bocsánat az előbbi incidensért. Gondolom, megértik...
-Biztosan jól van? Ne hívjunk orvost vagy...-puhatolózott Sári.
-Ne, ne, ne, nincs szükségem rá. - mondta, miközben zakójának belső zsebéből egy textil zsebkendőt vett elő es megtörölte vele paprikaszínű homlokát. - Még egyszer, elnézést a zavarásért.Azzal az ajtó felé vette az irányt, de még egyszer megfordult, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.
-Ha...Ha Levente netalántán...
-Persze, szólni fogok. Ez csak természetes.
-Értem. Köszönöm... -bólintott az idősebb Bánffy, majd kinyitotta az ajtót és elegánsan távozott. Az ajtó nyikorogva csukódott be mögötte.
Menj utána, Hédi! Utána kell menned!
Beharaptam alsó ajkamat.
-Hédi... -szólt fenyegetően Sári. - Azt mondtad, ki akarsz ebből maradni.
Tudom, tudom, de...
-Hédi! Hallasz engem?
Muszáj!
Felpattantam, s mint akit puskából lőttek volna ki, az idősebb Bánffy után iramodtam.
Még hallottam, ahogy Sári utánam kiáltott egy "hülye" szócskát.
Lerohantam a lépcsőn a földszintre, de meg kellett torpannom a kapuban, mert odakint még mindig zuhogott. Közvetlenül előttem viszont ott parkolt (mit parkolt, trónolt!) az utcában Levente fényes-fehér Audija, amibe az apja éppen beszállni készült.
-Bánffy! Bánffy! Uram, kérem!
Bánffy Máté felvont szemöldökkel, meglepetten fordult hátra. Gyorsan odafutottam.
-Beszélnünk kell!
Komoly arccal végigmért, majd az autó felé biccentett.
-Ülj be!