M Á R T O N    H E D V I G                              8 évvel ezelőtt, március 11.

Nem, határozottan nem.
Elfordultam 180 fokot, hogy a jobb oldalamat is szemügyre tudjam venni.
Így sem. Egyszerűen nem. Nem látszik!
-Jaj ne már!
Sári feje bukkant fel a résnyire nyitott ajtó mögött, majd bepréselődött az egész teste, s egy sebes mozdulattal az ágyamon termett, túlságosan is hosszú és vézna lábait keresztbe tette.
-Amilyen vékony vagy, ne is csodálkozz.
-Éppen ez az... már látszania kéne nem?
-Ugyan. -legyintett, majd felpattant. -Várnak rád odakint.
Bólintottam, kértem meg két percet. Amint Sári árnyéka is gazdája után szokott a szobából, visszafordultam a tükörhöz, s meg egy utolsó pillantást vetettem a hasamra.
Egyszerűen felfoghatatlan volt.
Mintha mi sem történt volna...
A magzat lassan két és fél hónapos lesz, én már betöltöttem a huszonegyet, a hihetetlensége a dolognak mégis végtelenül idősnek tűnt, s talán véget nem erőnek is. Megesküdtem volna arra is, hogy túlél engem, a gyereket és az apját is.

Na ja, az apját.

Bánffy Levente szőrén szálán tűnt el, s vagy jó másfél -ha nem több- hónapja semmit sem hallani felőle. Na, nem mintha halálra aggódnám magam érte, de az eset mégiscsak nyugtalanító... S a helyzetnél csak Bánffy Máté állapota nyugtalanítóbb: minden erejét a fia utáni kutatásba öli bele. S ez szó szerint értendő, az egykor kövérkés fickó az elmúlt időben, kis túlzással élve, akkorára fogyott mint én. Mintha belülről emésztene magát Levente eltűnése miatt. Ismétlem, a szó legszorosabb értelmében...

Egy kérdés vetődött fel bennem, csak hogy ne tűnjek annyira érzéketlennek: hogyan tűnhet el valaki hetekre úgy, mintha sose létezett volna? Igaz, Máté utánajárásának köszönhetően fény derült egy esetre, miszerint egy, Székesfehérvár tövében fekvő apró falucskában az ottaniak számára ismeretlen férfi gyarmatosítósdit játszott: Betört minden egyes házba, ruhákat lopott, majd mikor tetten érték és számon kérték, a rosszfajta érvelést választotta: Fenyegetőzött. Kijelentette, hogy temérdek harci helikopter var a falu határában a parancsára, és hogy ő kész a földig bombázni az apró kockaházakat, hacsak nem adjak át neki önként a polgármestert, s nem fogadják el őt törvényes helytartó-kormányzójuknak az idők végezetéig. Méltósága révén pedig már joga lesz a ruhákhoz, hisz, minden ami a faluban megtalálható, az o tulajdonát fogja képezni. Ja igen, állítólag egy szelet krémes pitét is kért egy asszonytól.

Hogy volt-e ennek köze Leventéhez, vagy hogy mi lett az önkényes kormányzó további sorsa, azt már senki sem tudta. Bánffy Máté hitte, ahogy Istenben szokás hinni, hogy csakis az o kicsi fia randalírozhatott a faluban. Azonban ezt a forró nyomot is elvesztette, s utána már csak egy depressziós epizód következett. Hogy honnan tudom ezt? Bánffy csaknem mindennap átjárt hozzam, a kismama állapotának ellenőrzése címszó alatt, holott valójában ezen látogatások a köztünk lévő bizalmi viszony hiánya miatt váltak szükségessé a szemében. Félt, hogy elvetetnem a gyereket, s nem mondom hogy félelme alaptalan volt. Bar nem definiáltam és a tükörképemet szemlélve sem láttam magam, a rosszulléteken kívül, persze, állapotosnak, tudtam, éreztem hogy ez a gyerek valóban itt van, s ahogy múltak a napok, teljes szívemből, egyre inkább nem akartam hogy ott legyen. Nem tudom pontosan meghatározni, mi volt vele a gondom, egyszerűen csak... csak gondom volt vele.

Fogalmam sem volt, hogyan kell magamat egy ilyen szituációban erezni. Napjaim a varosban való császkálással teltek, ugyanis Máté nem találhat meg otthon, ha nem vagyok otthon, nem igaz?

Elvoltam magammal, semmifele szabályt nem tartottam be, ami a terhes nőkre vonatkozik: Éjszakánként alig aludtam valamit, szórakozóhelyekre jártam, táncoltam, nézegettem a szebbnél szebb hapsikat, hajnali háromkor a Burger Kingben majszoltam a wrappomat, és igen, volt, hogy megittam egy-egy pohár bort. Nem érdekelt. Egyszerűen nem érdekelt.
 Egyedül a szerdák súrolták az elviselhetetlenség határát. Aznap Bánffy egész nap ráért, s kötelező programként baba-mama előadásokra hurcolt, ahol megtudtam, hogyan kell pelenkázni, büfiztetni, tornáztatni és megszoptatni (phuj!!) egy -egyelőre csak játék-babát.

Ráadásul kiba... olyan unalmat éltem át ezeken az "eseményeken", amelyet eddig meg elképzelni sem tudtam. Ott ültem a sok lelkes anyuka és apuka között, a nagy kerek hasakban az utódjuk, s mind úgy gügyög a műanyag babának, mintha o szülte volna. Csak remélni mertem, hogy a mellettem a megmérettetéstől, -amit a játékbaba popsijának megtörlése jelentett számára- izzadó homlokkal és feszes háttal ülő Bánffy Mátéról és személyemről senki sem hisz semmi illetlen dolgot, s mindenki szépen felfogja, hogy úgy szólván az "apósom".

Illetve csütörtökönként, ahogyan az pár perc múlva is történni fog, amint elhagyom a szobát és beülök az ajtóban rám váró Máté kocsijába, bababoltokba jártunk, hogy beszerezzünk a kis jövevénynek mindent amire csak szüksége lehet. Talán meg többet is. Hiába, Bánffy nem sajnálta a pénzét elszórni mindenfele sza...haszontalanságra, úgy mint: Szoptatós párna, bimbóvédő krém(nem akarom tudni mi az), borostyán lánc, cumis lázmérő, pelenka kuka, otthoni magzati szívhang figyelő (úgy néz ki az egész cucc, mintha egy másik, fejlettebb dimenzió Auchanjának high tech részlegéről szalasztottak volna), cumisüveg szárítót, ami egy virágos rétre hasonlít, és igazából tok értelmetlen.

De ráhagytam, hiszen az ő unokája, az ő pénze.

-Hédi! Készen vagy már?

Felsóhajtottam, magamra húztam egy piros-kék-fehér-sárga csíkos pulcsit, majd kimentem az előszobába.

Bánffy beesett arccal mosolygott rám, én viszonoztam mosolyát, majd elköszöntünk Sáritól.

-Jó szórakozást!

Haha.

A lépcsőn lefele egyikőnk se szolt egy szót sem, s ez e a csönd rendkívül jól esett. Ha beszélgettünk volna, még kínosabb szitu kerekedett volna a dologból. Így meg csak... elvoltunk.

Beszálltunk az autóba, s elindultunk.

Láttam Bánffyn, hogy már fészkelődik a helyén, már ömlene ki a szájából a sok értelmetlen bájcsevej szó, mar kérdezné, hogy vagyok, mit gondolok az időjárásról, mit ettem ma, hogy aludtam, mondott-e valamit újdonságot az orvos a babáról, mikor hirtelen felindulásból úgy döntöttem, megelőzöm.

-Van valami hír Leventéről?

Bánffy rám nézett, majd egy fejcsóválást követően szomorúan vissza az útra.

-Nem, semmi. Mintha a föld nyelte volna el... sem a rendőrség, sem az ismerőseim nem tudnak mást tenni, mint ülni és várni, hátha felbukkan valahol. Kórházban, vagy itt, Pesten, vagy otthon, a Balatonnal, egyik ismerősénél...

-És Ágota ?

-Szintén semmi. -rövid szünet után folytatta. - tudom, hogy valahol kint van. Nem hülye gyerek ez a Levente, tud magára vigyázni.

Valójában ezzel a mondattal saját magát nyugtatta, mert hogy én nem voltam nyugtalan, az biztos. Felmerülhet a kérdés, hogy Levente eljöhetne értem, felbukkanhat, mint egy horror filmben a skizo, véres késsel a kezében, tikkelő szemekkel... de ugyan már, mit keresne rajtam? Nem tud a kicsiről. Lehet, nem is érdekelné.

S különben is, ez nem egy kiba... egy hülye horror film.