B Á N F F Y   L E V E N T E                             8 évvel ezelőtt, január 31.

Sírva néztem fel az istennőszoborként fölém magasodó női alakra. Átkaroltam térdeit, s egy-egy lélegzetvétellel megszakítva zokogásomat, így hüppögtem neki:
- Vigyél el innen! Kérlek! Kérlek!
A nő minden erejét beleadva próbálta lehántani magáról karjaimat, ám én piócaként cuppantam rá, fejemet a lábához fúrtam, s eszem ágában sem volt engedni szorításomon.
- Levi, engedj el! El fogok esni!
- Itt olyan sötét van, felemészt engem! Nem hagyhatsz itt!
- Kiengedlek, elmehetsz, csak engedj el! -hangja mézes-mázos, olyan, mintha anyuka beszélne a kisgyerekéhez. - Kérlek!
Újra felemeltem arcomat. A sziluett sötéten nézett le rám, a félhomályban csak a szemek csillantak meg. Az ajtó előtt állt, amit csak résnyire hagyott nyitva. Vékony fénycsík úszott be a kis résen, fehérebb, mint a mennyország felhői. Micsoda kontrasztot alkotott az én feketeségbe burkolózó, ablak nélküli szobámmal!
- Elmehetek? - kérdeztem. Erre az egy szócskára tettem fel minden reményemet. - Elmehetek
- Igen. - a sötét alak lehajolt, puha, bársonyos ujjaival végigsimított többnapos borostámon. Érintése nyomán a hideg végigszaladt a bőrömön.
- Akkor... akkor elengedlek... -mondtam, egy kicsit még mindig bizonytalanul, lassan arrébb húzódtam, a térdemre ültem, s várakozva bámultam sötét látogatómra.
Már napok óta hánykolódom a sötét szobában. Vagy évek, mi több, talán évezredek óta.
Van itt egy ágy, egy szék, egy kisebb asztal és egy másik ajtó, ami egy apró fürdőszobába vezet. Ott, a szobával ellentétben, még a villany is működik. Igaz, a villanykörte fénye csak pislákol, de azért valami kis fényt kölcsönzött a szobának is, kábé annyit, hogy ha nyitva hagytam az ajtót, még láttam a bútorok körvonalait.

Múlt idő, mert annyit kapcsolgattam fel-le a villanyt, hogy az izzó megadta magát. Nem tehetek róla. Energiával kellett ellátnom a portált, amit a zuhanyzó függöny mögött fedeztem fel. Bonyolult összeköttetésben állt a lámpával, ami a következőképpen nézett ki: ahogy kapcsolgattam a villanyt, energiakvantumok szabadultak fel, ezek hullámai meglökték a portált, és az interakció megkezdődött. A portál energiát kezdett el termelni, amivel saját magát hozta működésbe.
Aztán kiégett az izzó.
A fürdő és a szoba is teljes sötétségbe burkolózott.
Rettenetesen megijedtem, azonnal átgaloppoztam az ágyba, s reszketve vártam a következményeket, amik nem sokára, lopódzva, nyüszítve és suttogva siklottak a padló fölött. Vakok voltak, de kezeik és nyálkás csápjaik mindenhova elértek, körbetapogattak a szobában. Engem kerestek.
Órákat töltöttem az ágyban, mozdulatlanul, hallgattam, ahogyan a levegő habkönnyűen távozik az orromból, majd szoba elegyedik a rémekkel.
Áruló.
Elmémet elzsibbasztotta a félelem, éreztem, ahogy szívem lássuk, meg-megáll, s közeledett a halálom pillanata. A hangok egyre erősebbek voltak, minden zajuk egy-egy szeletet húzott ki belőlem. Valahonnan távolról beszédfoszlányokat hallottam, egy férfi és egy nő beszélgetett, hallottam, ahogy a szomszéd szobában szöszmötölt valaki.
Dirr-durr, csipp-csepp, kocc, puff.
Lemásztam az ágyról, nem törődve a rémek portyázásával, négykézláb, halált megvető bátorsággal rohantam a fal felé, fülemet rátapasztottam. Utolsó csepp erőmet is a koncentrálásért áldoztam fel, szemeim kikerekedtek, kezem remegett, ahogy végigsimítok, majd teljesen rátapadok a rücskös, nyirkos falra. Egy kibaszott matrica vagyok. Egy döglött, kilapított szúnyog a szélvédőn.
Az utca zenéje is elért hozzám, bár ablakom nincs, hallottam, ahogy egy autó húz el messzire az épület előtt, az egész szoba beleremeg dübörgésébe, mintha csak földrengés rázta volna meg. Egy repülőgép zúgott el felettem, majd hallottam, ahogy a bombák, miket ledobott, tojásokként roppannak szét a házak tetején. Előttem egy-egy pillanatra neon színekben játszik a detonáció: sárga, zöld, lila, narancs, kék.
S hirtelen nem hallottam semmit, csak zúgást. Arra gondolok, hogy a robbanás megsüketített. Már nem hallottam a susmusolást, sem a motoszkálást. Tudom, hogy hallásom volt az egyetlen, aminek használt vehettem, hogy felderítsem, merre járnak a remek. Azonban most ez elveszett, elveszett, elveszett, elveszett.
Védtelen voltam.
Iszonyatosan féltem.
Orromra hagyatkoztam hát, ami nem bizonyul a legjobb ötletnek, mert förtelmes csatornabűz és a pokol izzadságszaga facsarta ki érzékeimet. Fejemet a paplanba nyomtam, s hogy megszabaduljak azoktól szörnyű szagoktól, az otthoni almás pite illatat képzelem el. Ekkor eszembe jutott, hogy anya ma átjön hozzám, süteményt hoz, és megünnepeljük a szülinapját. Szereztem lufit, meghívtam pár barátját. Nem tud róla, azt hiszi, csak kettesben leszünk. Meglepetés buli. Egész nap a konyhában voltam, sütöttem, főztem, úgy szeleteltem a paprikát meg az uborkát, mint egy mesterséf. Chö, és még Ágota mondja, hogy csak védőfelszerelésben, sisakban, meg ólommellényben közelíthetem meg a konyhát! Nyugi, Levi, csak azért pipa rád, amiért múltkor elrontottad a turmix gépet, mert túl sok áfonyát tettél bele és az eltömítette a forgólapátokat, vagy miket. Fel is hívtam Skypeon, mert most Bécsben van, valami továbbképzésen. Büszkélkedtem egy sort a kajákkal, amiket én magam állítottam össze. Egyes-egyedül. Bizony. Mondjuk, Ágota szerint nem kell gasztronácinak lenni ahhoz, hogy össze tudjak dobni három tál salátát, meg meg tudjak csinálni néhány palacsintát, de azért ügyesnek nevezett. Há!
Csöngettek. A pár barát érkezett meg, pont időben. Ajándékokkal, sütivel, borral. Ők is szereztek néhány lufit. Ellenőrizték a salátámat és a palacsintákat, szerintük mesésre sikeredett, ahhoz képest, hogy én csináltam. Miért jön mindenki ezzel?
Fél óra múltán anya meg sehol sem volt. Felhívtam. Azt mondta, készített almás pitét, az első tepsit odaégette, azért késik. Felajánlottam, hogy elugrok érte, úgysincs semmi dolgom. Arra gondoltam, talán nagyobb lesz a meglepetés. Beleegyezett. Bepattanok a fekete kocsimba, és úrnak indulok, ugyanis anya Zamárdiban lakik.
De várjunk!
Lehet, már itt is van, azért érzem a mennyei, édes, fahéjas illatot. Felpattanok az ágyról, az ajtó fele tapogatózom, és amikor megvan, megfogom a kilincset, lenyomom.
De az nem nyílik.
Nem értem az egészet, lenyomom még egyszer, hátha most...

Ekkor hatalmas robbanás következik be, a lökéshullám felkap és magával ránt engem. A padlóra vetődök, a szívem őrülten kalimpál, a tüdőm, gerincem, a koponyám iszonyatosan fáj, úgy érzem, valami ki akar szabadulni belőle, valami otromba, lüktető, gennyes szörnyeteg. Ordítok a kíntól, szemembe könnyek szöknek, nem értem ezt az egészet. Megmarkolom a hajamat, és teljes erőmből húzni kezdem. Nekem nem lehet vörös, nekem nem lehet vörös, nekem nem lehet vörös a hajam!
Sírok, hánykolódóm a földön, nem értem ezt az egészet, majd rothadt, szenes hullaszag és odaégetett almás pite illata csapja meg az orromat. Felkapom a fejem, s látom, hogy az ajtón a robbanás lyukat ütött, a falból kocka alakú darabkák szakadtak ki, körülöttük lángol minden. A szomszéd szobába egy fekete kocsi rontott be az ablakon keresztül, ronccsá tört, a motor kilóg az elejéből, a füst éppen most emészti, minden narancssárga lánggal pusztul el. A levegőben fekete szemcsék repülnek, az eget eltakaró, matt sötét felhőt képeznek. Olaj, gáz, fém és almás pite ízét érzem a számban.
A kocsi alatt pedig ott fekszik anya, véres teste kifacsarodva, kezében egy tál almás pite, és az én nevemet hörgi.

Ekkor a női sziluett sarkon fordult, s az ajtó felé iszkolt. De ezt most nem hagytam annyiban.
Villámgyorsan talpra ugrottam én is, még sikerült karomat a záródó ajtó és az ajtófélfa közé csúsztatnom. A nő felsikoltott, háttal támasztotta az ajtót, úgy próbálta benyomni. Vicsorogva szorítottam össze fogaimat, kapálóztam, hogy elérjem a nő nyakát, haját, bármilyét, közben próbáltam a másik karomat is kipréselni a résen.
- Eressz ki! Eressz ki!
A nő az erőlködéstől sírva fakadt. A fenéért tartja ilyen erősen!
- Ágota, engedj ki, bazdmeg, engedj ki!
A nő megfogta a csuklómat és éles kis fehér fogait belém marta. A fájdalomtól csillagokat láttam, állatiasan ordítottam fel, majd visszahúztam sajgó kezemet. A nő kihasználta az alkalmat és rám csapta az ajtót.
Újra sötétség.
Szétvetett az ideg, dühösen ziháltam. Úgy rontottam neki az ajtónak, mint egy felhergelt bika a vörös kendőnek.
- Bazdmeg! Bazdmeg, te rohadt kurva! - üvöltöttem. - Áttöröm az ajtót! Áttöröm a kibaszott ajtót, bazdmeg és megöllek!
Az öklömmel ütöttem az ajtót, össze -vissza rugdostam.
- Meg foglak ölni! Meg foglak ölni bazdmeg! Nem zárhatsz be! Itt kurva sötét van! Nem látok semmit, hallod? Itt meg fogok őrülni! Itt meg fogok őrülni!
Nem tudom, meddig szitkozódtam, könyörögtem, kérleltem, miközben az ajtót inzultáltam, de egy nekifutásból-vállal-az-ajtónak-rontás után a saját vállaimat átölelve, sírva roskadtam össze.
- Ági... Ági... Nem zárhatsz be... Itt... Itt olyan sötét van... Én úgy... úgy félek itt bent... Úgy félek... Meg... Meg fogok... Meg fogok őrülni itt bent... Megőrülök itt bent...!