B Á N F F Y    L E V E N T E                         8 évvel ezelőtt, január 31.

Igen, határozottan egy női hang volt. A nevemen szólított azzal a tipikus, idegesítő, cincogó női hanggal.
- Levente?
Nem válaszolhatok neki.
Nem válaszolhatsz neki.
Fontosabb dolgom van.
Fontosabb dolgod van.
Teljes figyelmemet a padlóból kinyúló kezekre összpontosítottam. Már sikerült rájuk dobnom egy párnát, remélve, hogy elijesztem őket, de csak szanaszét ráncigálták és tépdesték. A tollpihe bélés csak úgy szállt a levegőben, elegánsan, mint egy halott, a föld felé zuhanó madár. Szerettem volna látni, ahogy én is a kezek köze ugrok, csontujjaikkal rámarkolnak a testemre és többfelé szakítanak. Mint Koppány vezért. És akkor az én darabkáim is szállhatnának a levegőben, eggyé válnék a részecskékkel, a természettel, a mindenséggel. Talán én vagyok a negyedik az elektron, a neutron és a proton mellett. Lenne helyem a létezésben, s meggyőződhetnék arról, hogy végsősoron ezzel én is ember vagyok.
De itt most sötét van, korom sötét, mintha a fekete anyagba épültem volna be, s ezzel máris megkérdőjeleződött, hogy ember vagyok-e egyáltalán.
Hallottam a hangját, a nőnek a hangját, de ebből egyenesen nem következik az, hogy ember vagyok. Az anyagot is rezegteti a hanghullám. Így hallhattam őt, nem emberi mivoltomban. Ha valaki beszél, s te leereszkedsz például egy ceruza belsejébe, egészen az atomocskák magjáig, vagy még azon is túl, hallhatod, mit mondd, mert rezeg az egész. Visszhangzik. Valamelyest így vagyunk összekötve a világgal, folyamatos rezgés által. Már rezgett, mielőtt kimondtál bármit is, mielőtt elért volna hozzam, s így válik eggyé a szó és ember, ember és ember. Nincsen más, csak egy.
Így hallottam a nőt, és így éltem át egyetlen kimondott szavának minden betűjét.
- Levente?