B Á N F F Y   L E V E N T E           8 évvel ezelőtt, január 29.

-Tegnap óta ül itt egy helyben. Nem fogad el semmit, nem reagál semmire, nem mozdul semmit. - a kövér nő zsírfoltos nadrágjában és klappogó papucsában inkább nézett ki konyhásnéninek, mint ápolónőnek. A haja is pontosan olyan rövid volt, hogy az a gusztustalan ikonikus hajháló úgy állt volna rajta, mint photoshoppolt modellen a legújabb kollekció: ekte prímán.
Csodás nap volt, a halványsárga, meleg fény vidáman ugrott fejest kórterem zöldjébe, amitől végre úgy érezhettem, talán mégis élek.
Mert tegnap rájöttem, és azóta ragaszkodtam azon tényhez, miszerint én teljes mértékben halott vagyok.
-Levente, hall engem? - a férfinak az a jól ismert cigarettától érdes hangja volt, ami egészen olyan, mintha valaki fémet köszörülne. Elém lépett, kezében egy karton volt, s a cigarettabűz, ami árnyékként követte őt, megerősítette gondolatomat: halott vagyok.
A férfi firkantott valamit a kartonra, majd méregető tekintetet ereztem magamon. De nem néztem rá, szigorúan bámultam a falon lévő repedést, s arra gondoltam, mar biztosan nem élek.
-Üdvözlöm a Siófokon! Úgy tudom, ide valósi ön is, nem de bár?
Mi van, ha mégsem vagyok halott? Úgy érzem, meg tudom mozdítani a kezemet. Vagy a lábamat. Ha így van, akkor mi lesz? Élőholt leszek?
Óvatosan előrébb csúsztattam lábfejemet a pvc padlón. Olyan forró volt, azt hittem, menten elolvad az egész. De mozog a lábam. És mégis tudom, hogy halott vagyok.
- Kérem, hozza be a gyógyszerét!
- Doktor úr, már megkapta a reggeli adagját, nem hi...
- Hozza csak be, nem lesz semmi baja, ha alszik egy kicsit.
Elsiető lépteket hallottam, kopogásukkal összeolvadva valahonnan lágy dallam kélt. A január concertot játszott a napfény szimfóniájával, s zenéjük a legszebb halotti misévé vált, amit ember valaha hallhatott.
Az orvos csöndben elslisszolt előlem, a kórterem másik végéből beszélgetés zörejeit hallottam.
-Hogy érzi magát? ... Persze, persze... Még nem... Doktor úr, Rókus doktor... Elvileg nem itt kéne lennem... Ezt mindenhol így csinálják... Nem kell aggódni... Biztosíthatom, hogy... Nem, nem... Csak feküdjön szépen, vagy menjen ki sétálni... Nem kell aggódni... Nézze, én nem azért vagyok itt, hogy a nyavalygását... Köszönöm... és maga?... Szép idő van... Jól van... Karakas doktor azt mondta... Kezelőorvos ... Nézze... Jön... A feleségem és a gyerek jön majd látogatóba ... Persze, persze... Nem kell aggódni... A pszichológusnő ... Ő nem orvos, nem tudhatja... Kényszerzubbonyban hozták be, én azt hittem ez már nem módi... És ez már nem az első. Talán velünk is így ...? Másutt is... Én ilyet még nem láttam, egyenesen felháborító... Uram... Magának itt a gyógyulás a feladata, nem az ítélkezés ... Hogy lehet így bánni valakivel... Szégyelljék... Maga orvos talán... Ennyire ért hozza... Ártalmatlan... Ez egy pszichiátria, előfordul ilyesmi... Kérem, ne idegeskedjen... Nem, nem... Nem, tőle nem kell félni... De... A nővérek... A nővérek pletykások... Hogy vagyunk ma?... Szerettem volna megkérdezni, hogy... Nem, nem... Haza... Két hétig még... Egy poharat... Persze, persze...
- Doktor úr!- a kövér nő tért vissza. Léptek, tálca zörrenése és műanyag csomagolás zizzenése hallatszott. Két kéz nehezedett a vállamra, lenyomott, majd lábaimat is felhelyezte az ágyra, de én csak arra tudtam koncentrálni, hogy mégis hova tűnt a fal és a repedés?
A kövér nő úgy fordította a karomat, hogy a csuklóm belső fele felfelé nézzen, majd egyik kezével a felkaromra, másikkal a csuklómra támaszkodott.
Halott vagyok...
Az orvos közben matatott valamit, s mikor elcsendesült, valami hegyes és hajszálvékony dolog fúródott be a könyökhajlatomba.
Halott vagyok...
A fehér mennyezet egyszeriben csigaszerűen tekeredni kezdett, a látkép homályossá vált, egy örvénybe süllyedtem. Innen, belülről szemlélem az eseményeket, s ezek az események megerősítettek hitemben: halott vagyok...
Mielőtt a napfény kiszökött volna szememből, még fülem elcsípte a kórteremből beszűrődő hangokat, s úgy kapaszkodott ezekbe, mintha ettől remélné cáfolatát állításomnak: már kívül vagyok a létezésen.
- El kellett volna különíteni...
- Ne aggódjon, Ancsa drága, csak addig van itt, amíg az apja fizet, aztán úgy repül, mint annak a rendje.

legutóbb március 18-án tettem közzé részt, ami gyors fejszámolással több, mint egy hónapja volt...
dumbbbwhale után szabadon: OhmyBánffy!
köszönöm kitartásotokat, remélem nem csalódtok az új rész/fejezet/epizód/anyámkínjában-ben.
(off topic: a Szilváskertet még mindig ajánlom olvasásra ^^)
nem is tudtam, hogy még mindig ünnepeljük május elsejét.:"Munka hadának a lépése dobog, zendülő ének az égre lobog"
szép hosszú hétvégét!

.