M Á R T O N   H E D V I G                         8 évvel ezelőtt, október 15.

▪️Kb. 185 cm magas, eszméletlenül jóképű, vörös haj, világoskék szem, testfelépítés: bárcsak láthatnám csupaszon-kategória
▪️25 éves
▪️Végzettség: marketing; apjának/-val dolgozik egy politikai pártnál (Prog. Akc.), dúsgazdagok, nem riad vissza törvénybe ütköző cselekedetek végrehajtásától
▪️Rávett, hogy lopjam el a laptopot
▪️Megfenyegetett
▪️Fizetett (vagyis még nem fizetett ki, de ki fog)
▪️Menyasszonya van, egy éve
▪️Nem fog lefeküdni velem
▪️ Még mindig érzem a jelenlétét a szobámban
▪️Négy napja nem hallottam felőle semmit, pedig megígérte, jelentkezik.
▪️Sokszor részeg (apja állítása szerint); alkoholproblémák ilyen fiatalon - kérdőjel
▪️Mentális állapot- kérdőjel

Marokra fogtam a ceruzát és vastagon átsatíroztam az egész listát. A betűk elbújtak a masszív, fekete grafit fal mögött, amely mintha a múltat kívánná elfedni.
Amint elkészültem, elégedetten szemléltem a művet, majd egy mozdulattal kitéptem a lapot a helyéről. Megfordítottam és ráfirkantottam nagy, nyomtatott betűkkel:

27 NAP BÁNFFY NÉLKÜL

Csak a mihez tartás végett, természetesen, hiszen a következő pillanatban az összegyűrt papírgalacsin már a szemetesben landolt. Peckesen mosolyogtam utána, valahogy elégtételt éreztem. Kész. Ennyi. Lezárult ez a fejezet is. Nincs több ijedtség, félelem, abnormális vágyakozás, nincs több elmebeteg vörös hajú fickó. Hogy is szoktak mondani? Az életem újra visszatérni látszott a normális kerékvágásba. És nemcsak a megszokott, de mégis biztonságos hétköznapok tértek vissza, hanem a szüleim is.
Olyannyira, hogy e pillanatban is most is tőlük jöttem. Az utóbbi egy hónapban minden szabadidőmet náluk töltöttem, ami először nekik is, nekem is furcsa volt, mindannyian úgy éreztük, nem másfél, hanem egyenesen ezer ev telt volna el, mióta utoljára láttuk egymást. Valóban érdekes, sőt, kínos volt az első találkozás annyi idő után. Apám meglepve, anyám könnyes szemekkel állt az ajtóban, miközben valami bocsánat-feleseget próbáltam kipréselni az ajkaim közül, aztán feladtam és a nyakukba borultam. Szegények először azt hitték, valami nagy baj történt, azért kerestem fel őket.
Igen, meglehetősen csöpögősre sikeredett a dolog, de a szüleim mindig is a szív emberei voltak. Megnyugtattam őket, minden rendben van. Órákig beszélgettünk, mint három régi, jó barát. Rettenetes lelkiismeret furdalásom volt mindazon dolgok miatt, amiket elkövettem az ő sérelmükre...
Ha belegondolok, mennyi megbeszélnivalónk van, elfog az émelygés. Bár úgy vettem észre, készek a megbocsátásra, azért mégiscsak nekem kellett és kell megtenni az első lépeseket. Ami valljuk be, nem a legkönnyebb feladat egy olyan elkényeztetett, nyafogó liba büszkeségének, mint az enyémnek.
Elmosolyodtam. Ha most anyukám itt lenne, szigorúan azt mondaná, kislányom, ne beszélj így magadról!
Édes.

És hogy mi van a pasikkal? Ugyan már! Egyedül élvezem az életet. Annál is inkább egyedül, hiszen Nyakigláb Kristóf lefoglalja Sári minden szabad percét. Úgy járnak-kelnek, mint egy galambpár, a barátnőm bújós cicaként dörgölődzik a kandúrjához. Meg mókásak is lehetnének, meg cukik, ha Kristóf nem lenne annyira sablonos hapsi. Rózsacsokor, becézés (kicsim, szívem, szerelmem) közös selfizés, apró randik a plázában, vacsorameghívások, filmezés. Meg beszélgetni sem hallottam őket soha, mindössze a sustorgás és az udvarias bókolás megy. Mindenfele kreativitást mellőznek. De mit puffogok itt? A szerelem mindent legyőz, nem igaz? Hagyom, nem szólok bele. Ha egyszer Sári boldog tőle, akkor ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Fordított helyzetben nyilván én sem örülnék.
No, de egyáltalán nem fordult a kocka. És ez így van jól. Azt hiszem, élvezem a férfi-mentes életet. Vagy legalábbis egy ideig még biztosan. De előbb: dolgozom ( jut eszembe, meg van egy doksi, amit el kell küldenem Kátaynak), rendezem a kapcsolatomat a szüleimmel, és apukám műkedvelői lényének köszönhetően elkezdtem színházba járni. Bizony bizony, minden héten legalább kétszer, és nagyon-nagyon megszerettem. Ó, és egyáltalán nem gondolok már Leventére. Mi több, más férfira sem. Megnyugtat ez az egész, a testem mintha szabadságtól szárnyalna. Utánaolvastam, és igen, talán volt valami megrökönyödött, csak-azért-is-dugni-akarok "bajom", de ezt megoldottam magamban. Már tudok parancsolni a hormonjaimnak és a vágyaimnak, csak akarnom kell. Egy lépés a magabiztosság és a kiegyensúlyozottság felé: pipa. O, csak el ne kezdjek itt pipálgatni, még a végén újból hülye listákat írogatni!
Szóval, mire jó ez az egész? - azon kaptam magam egyik nap, hogy ezt kérdezem magamtól. - A kibékülősdi, a nem-bulizgatósdi, a nem-szexelősdi?
Stabil hátteret akarok magamnak. Támogató és szerető családot, kicsit érettebb hozzáállást a dolgokhoz, önmagamhoz, és (egyelőre) messziről szeretném figyelni a férfiakat. Szeretném megismerni őket, igazán megszeretni őket, megtanulni, hogy ők bizony nem csak két lábon járó vágykielégítő szexgépek. Ugyanez vonatkozik önmagamra is.
Valóban, nem vagyok egy egyszerű, két hosszú comb meg egy nedves szeméremtest. Megváltozhatok. Kész lehetek egy tényleg erős és gyümölcsöző párkapcsolatra, tényleg újra jóban lehetek a szüleimmel. Tényleg szép lehet az életem.
Lehetek más, ha nem is teljesen, de mindenképpen más.
Csak azt tudnám, mi volt az, ami átlökött azon a ponton, ami után már lelkesedek a változásért. Mert nem volt nagy csinnadratta, nem volt nagy életesemény. Valahogy hiányzott maga az intervenció, a deus ex machina, ami elindítja az emberben a változásra való igényt, az ember meg majd a folyamatot, ami (talán) lényegileg változtatja meg őt.
Igen, az intervenció hiányzott. Mégis, ahogy egyre többet gondolkodom ezen, valami piszkálja és felborzolja a lelkemet. Mintha tudnám, hogy valami más fog következni, valami igazán sorsfordító, s tudat alatt erre készülök fel.
Elképzelni sem tudom, mi lehetne az.
Abban sem vagyok biztos, hogy nem-e csak ez a tudatalatti megérzés csal meg engem és a homályos, talán nem is olyan távoli jövőben csak a nagy, hétköznapian átlagos semmi vár rám?