M Á R T O N   H E D V I G                                 8 évvel ezelőtt, szeptember 12.

Jéghideg írisze dühítően lassan siklott végig testemen. Úgy tűnt, minden egyes porcikámat az emlékezetébe véste.
Hogyan nem hallottam, mikor mellém lépett? Olyan közel állt, észre kellett volna vennem!
Olyan közel...
Szép, rajzos ajkaira szegeződött ámuldozó tekintetem. Szentséges ég, mennyire hiányzott a látványa! Szinte ittam Bánffy Levente képét, négy unalmas, eseménytelen napig pihenő szexuális fantáziám újra életre támadt és elborította elmémet.
Lehet-e ennyire megkívánni valakit?
Vérfagyasztó vigyora egy pislantásával Bánffy Leventésen hetyke, de meglehetősen kellemesebb mosollyá alakult. Ez megnyugvásra adott okot: Ágota nem hazudott az állapotával kapcsolatban, szemeiben közeli értelem és tisztaság tükröződött. Eszénél volt, azt hiszem.
- Szia, Hedvig. - mondatát nem köszönésnek, inkább kijelentésnek szánta. Térdeimet megremegtette hangjának férfias rezgése, és ha nem feszítem meg az izmaimat, egyszerűen eldőltem volna, mint egy megsebzett, gyenge őzsuta.
- Szia, Levi. - néztem bele a szemébe. Homlokán, precízen fésült hajának szegleténél, ott éktelenkedett a már beforrt sebhely. Bár, az "éktelenkedett" nem a legmegfelelőbb szó ide, hiszen semmit sem vett el arca szépségéből, sőt. Egy, az 1930-as évekbeli Amerikából ideszökött szexi gengszterfőnökre emlékeztetett (csak tudnám, hol az időgépe!), amire öltözéke csak rátett egy lapáttal. Szinte tetőtől talpig szürkében volt, makulátlan, a testéhez tökéletesen idomuló szürke öltönyben, az elmaradhatatlan fehér ing és fekete nyakkendő párosítással. Csodaszép kézfejét fekete bőrkesztyű takarta el, és sötétebb árnyalatú, szürke szövetkabátot viselt, aminek hajtókáját felhajtotta, és amit csak a vállára kanyarított, karját nem dugta be az ujjába. Az a fura sejtelmem támadt, hogy azért nem a rozsdabarna kabátját húzta fel (ami, nem mellesleg, sokkal jobban állt neki), mert nem akart emlékezni a Kossuth téren történtekre. De elhessegettem a gondolatot.
Egy régies, kopott barna, "ügyvédes" stílusú aktatáska fülét markolta, amiből arra következtettem, hogy a pártirodából jöhetett haza.
Az egyetlen szépséghibája ennek a látképnek, -amivel talán akkor sem tudnék betelni, ha mindennap látnám- , hogy az a sebhely egy szemvillanásnyi időre eszembe juttatta azt a tömérdek kérdést, amit fel akartam tenni neki.
- Mióta becézel? - szaladt fel egyik vörös szemöldöke.
Vakmerő, kihívó flörtre szántam el magam.
- Talán magázzam, Bánffy úr? - mondtam szenvtelen kacérsággal. Levente gúnyosan felhorkant. Két ujját állam alá tette, egy elegáns mozdulattal feljebb tolta a fejemet, hogy szánk párhuzamban legyen. Kesztyűjének anyaga fagyos volt, érintése nyomán mégis perzselt a bőröm. Ó, mennyire akarom őt!
- Nem, Hedvig, te ahhoz nem vagy elég... - itt jobb szemét összehúzta, mintha töprengene a hozzám legkevésbé illő szón. Egy kis szünet után folytatta: - Classy.
"K" és "l" betűje finoman koppant nyelve hegyén, legszívesebben behatoltam volna a szájába és... Ah, Hédi, nyugalom!
Mintha egy megvetendő, rossz tárgyat engedne el, úgy húzta el az ujjait. Hátat fordított nekem és nagy, magabiztos léptekkel az ajtójához indult.
- Gyere.
Mint egy hűségesen csaholó kiskutya, azonnal utána siettem. Kinyitotta az ajtót, bement, megvárta,  amíg én is átlépem a küszöböt, majd lökött egyet az ajtón és az magától becsukódott. Egy sötétbarnára festett előszobába értünk. Baloldalt egy fekete, két polcos komód állt, amire egy levéltartó dobozka volt helyezve, a legalsó polc alá pedig két elegáns, műbőr zsámoly volt betolva. Fölötte egy téglalap alakú parafatábla lógott. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, közelebb hajoltam és alaposan megfigyeltem a kitűzött papírokat: egy befizetetlen sárga csekk (még nem járt le a fizetési határidő), egy boríték, rajta az "Apának" felirat szálkás kézírással és egy puccos olasz étterem menüje.
Itt vagyok. Az ő lakásán. Bánffy Levente lakásában! Beléptem az életébe, lényegében.
Ó, szentséges ég, ó, magasságos ég!
Jól van, jól van, nem szabad túlgondolnom meg túlreagálnom a dolgot! Csak beszélni akart ve... Várjunk. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy miért akart találkozni. Ráadásul a lakásán!
Basszus, basszus, basszus!
- Nem akarsz levetkőzni?
Meglepetten, tátott szájjal fordultam meg. Hogy micsoda?!
Levente éppen a kabátját akasztotta fel egy fogasra, közben kérdőn nézett rám. Egyszerre esett le mindkettőnknek, hogy teljesen másmilyen levetkőzésre gondoltam. Én elpirultam, Bánffy meg ciccegve forgatta meg a szemét.
- Jó ég, Hedvig! - mondta egyfajta leszidásként. - Add a kabátodat!
Teljes zavarban vettem le a dzsekimet, majd Bánffy kinyújtott kezébe nyomtam.
- Kerülj beljebb! - mondta, míg az övé mellé akasztotta a ruhadarabot.
Nagyot nyeltem. Az övé mellé. Az enyémet. Ahogy ott néztem a két kabátot egymás mellett, tudatosult bennem, mennyire különbözünk egymástól: a szürke, drága szövet hűvös, domináns előkelősége és a fekete bőr szexuálisan hevített vadsága. Ezek voltunk mi, Bánffy Levente és Márton Hedvig.
Márton Hedvig és Bánffy Levente. Levente és Hedvig. Hedvig és Levente. Levi és Hédi. Hédi és Levi. Igaza volt Sárának, ez a két név, a kabátoknak mondott kifacsart ellentmondásként, tökéletesen passzolt egymáshoz.
Bánffy Hedvig...
Jesszusom! Mik jutnak eszembe?
Azonnal kivertem a fejemből a gondolatot.
- Hedvig? - Levente lélegzetelállító döggel az ajtófélfának dőlve, zsebre dugott kézzel az "ez is hülye" arckifejezéssel vizsgálgatott. - Ha abbahagytad ama roppant érdekes parafatábla elemzését, akár be is jöhetnél a nappaliba. De persze nem vagyok semmi jónak az elrontója, szívesen kettesben hagylak azzal a táblával, csak egy szavadba kerül.
Megint elpirultam. Komolyan, annyi vér fog gyűlni az agyamba, hogy infarktust fogok kapni. Remek.
Bánffy szája, látva vörös fejemet, gonosz vigyorra húzódott. Állát pöffeszkedve emelte meg és szemei követtek, amint elhaladtam mellette.
Ezt nem hagyhatom annyiban!
- Bazdmeg! - artikuláltam hangtalanul.
Dacosan  álltam tekintetét, aminek következménye az lett, hogy nekiütköztem a másik ajtófélfának.
Nem, nem is mondok semmit. Ennél égőbb már nem lehettem volna.
Bánffy felnevetett, vagyis, kinevetett, majd megfordult és elindult a konyha felé.
- Meg akartalak kérdezni, hogy kérsz- e valami erőset, de nem lesz rá szükséged, amint látom.- mondta.
Megálltam a hatalmas, ki- és behúzható, kétszárnyú üvegajtó mellett.
Luxus. Férfias luxus. Ez a két szó ugrott be az amerikai konyhás nappali láttán.
Az egyik fal helyett, a nappali teljes hosszán plafontól padlóig ablakok nyújtóztak, teljes, tökéletes panorámát nyújtva a budai hegyekről, a padlót pedig a legsötétebb barna parketta borította. Velem szemben a konyha rész terpeszkedett, modern, sima, éjfekete, fényes felületű konyhabútoraival, egy barna bőrberakásos konyhaszigettel, mely elé fekete bárszékek voltak állítva. Elképzeltem, ahogy felültet a szigetre és ott csináljuk, a fél Rózsadomb szeme láttára...
Jesszusom, elég ebből!
A kisebbik részleget, amely nappaliként funkcionált, egy  hosszú, krémszínű kanapé uralta.
Előtte egy üveglapú, sötét fa dohányzóasztal várta a fáradt lábakat, amiket talán Levente a munka után rájuk dob és fejét hátrahajtva, felnyögve süpped a kanapé puha anyagába. Én meg az ölébe, aztán..
Mondom, elég ebből!
Elkaptam a tekintetemet a kanapéról, mielőtt fantáziám mocskos jeleneteket vetítene ki rá. Olyan ízléses volt az egész berendezés, olyan maszkulin. Bárki, aki belépett volna ide, kétségtelennek tartotta volna a tényt, hogy egy férfi lakott itt, aki csak úgy habzsolja a pénz által kínált élvezeteket. Akár menyasszonya volt, akár csak egy egyéjszakás kalandja, mintha sose lettek volna: ellentmondást nem tűrve hajítja ki a nőies csecsebecséket. Ó, ilyesmiknek itt nincs helye. Itt az otthonosság, a finomkodás idegenül érezné magát. Ez itt a puritán férfiasság és határozott kőkeménység majorsága. Ebben a lakásban Bánffy Levente nem gyengéden fog szeretkezni, hanem vehemensen és durván.
Hédi! Elég már! Ez már túl megy minden határon!
Beljebb léptem, friss erdőillat csapta meg orromat, hümmögve szimatoltam a levegőbe. Ez az ő parfümje lenne?
Meghalok, ha nem leszek a tiéd. Itt. Most. Rögtön. Merre van a hálószoba? 

Ah, hülye hormonok!