B Á N F F Y    H E D V I G                                                                                   Július 2.

Bezártam az ajtót. Most itt ülök előtte, felhúzott térdekkel, mint egy durcás kisgyerek. Egy pillanatra még a lélegzetemet is visszafojtom. Ahogy elképzelem magam kívülről, a kép arcomra erőltet egy mosolyt - mosoly-féleséget. Az ajtónak támasztom a fejem és hangosan kifújom a levegőt. Nem a férje elől menekülő és menedékre találó asszony megkönnyebbült sóhaja ez, hanem a makacs csakazértis-sóhaj.

Ugye hallod, hogy itt vagyok? Gyere, gyere, játsszunk csak!

Motoszkálást hallok a konyha felől. Késpenge susog? Nem, ez nem Bánffy Levente stílusa. Különben sem tudhatja, hogy egy folyosónyira vagyok a konyhától. Nem látta, hova futottam. Az ajtót bezártam, nem hallhat. Akár kacaghatnék is.

De nem kacagok, mert a hallgatózáshoz csend kell. Teljes csend. Talán ezt Levente is tudja, mert most semmi mozgás nincs odakint. Pár pillanat múlva felállok, a vaksötétben addig botorkálok, amíg bele nem akad valamibe a lábam. Egy ágy. Leülök, végigsimítok a kissé durva anyagú ágyneműn. Ingatom a fejem: nemcsak a férjemnek, nekem sincs fogalmam arról, hogy melyik szobába vágtam be magam. Világítást nem kapcsolok, mert kiszűrődik a fény az ajtó és a padló közötti aprócska résen. És azt Levente meglátná.

Nincs mit tenni, megvárom, amíg szemem hozzászokik a sötétséghez. Tehát a szoba a folyosón van, ez biztos, de nem tudom, hányadik ajtóból nyílt. Nem volt időm erre is figyelni. Teljesen meg vagyok zavarodva. Az utóbbi hónapokban pedig egyre idegenebbé és idegenebbé vált számomra a saját otthonom. Lassan azt sem tudtam, mi hol található. Előszoba, konyha, kamra/spájz, nappali, fürdő egy, fürdő kettő, gyerekszoba egy, gyerekszoba kettő, szülők szobája, vendégszoba.

Undorral léptem be ezekbe a helyiségekbe, amiket egykor én rendeztem be; utáltam a színeket, amiket egykor én választottam. Lekezelően tapostam a nappali szőnyegét: ugyan, ki vesz manapság ilyen tarkabarka, kézi szövésűt? Gyűlöltem az egyszintes házamat, gyűlöltem a zöld kertet és a kilátást a Balatonra, gyűlöltem a konyhában azt a búbos kemencét, ami régen úgy izgalomba hozott, gyűlöltem az összes népies formát, a dekorációt és a régies, mégis méregdrága bútorokat. Szerintem ők is meggyűlöltek engem.

Megragadtam és közelebb húztam arcomhoz az ágytakarót, hogy jobban lássam a színét. Talán piros vagy barna, de nem emlékszem, hogy valaha vettem volna barna anyagot. A piros mellett döntöttem. Az ágy a szoba középen van, csak most veszem észre a zölden világító digitális órát, ami feltehetően egy kis, faragott éjjeliszekrényen áll. 23 óra 42 perc. Ez az én hálószobám.

Vagyis, a miénk. Leventével. Közös. Háló. Házastársaké. Férjé és feleségé. Esténként itt alszanak el, édesen, egymás karjaiban, ide menekülnek a fárasztó hétköznapok és a fáradhatatlan gyermekeik elől, itt nyúlnak el lustán egy fergeteges szeretkezés után, ide hozza a fülig szerelmes férj az ágyba a szív-alakú palacsintát meg az epres tejszínhabot meghatódott nejének Valentin-napon, itt kezdik a napot és itt is fejezik be. Együtt.

Hideg verejtékcsepp karcolja végig gerincem vonalát. Nem tudom, hogy düh vagy a kétségbeesés szélén táncolok-e, mikor mások tökéletesen egysíkú életére gondolok. Mit meg nem adnék most egy ilyen életért, a tökéletesért, a hétköznapiért! Akkor talán nem lenne olyan félelmetesen bizarr ezekbe a helyzetekbe magamat beleképzelni. Villámcsapásként ölel át az érzés, hogy nekem soha nem lehet már normális életem.

Talán nem kellett volna vállalnom ezt az egészet. Talán élhetnék boldogan, elégedetten, egyszerű háziasszonyként, aki meleg vacsorával várja haza szeretett urát, akinek a sminkje, a bőre és a haja mindig makulátlan. Ez a nő ebéd után együtt megy barátnőivel fodrászhoz meg kávézni (csak vaníliás lattét, persze, dolce gusto, nagy habbal és a szeméhez passzoló kék szívószállal, hosszú pohárból, az úgy elegáns), ujjongva nyerít, mikor megtudja, hogy az a ribanc barátnője már megint férjhez megy, immár ötödjére. Álszentül áradozik, hogy milyen jó férj is lesz az a pasi, közben tudja, hogy hét hónap múlva úgyis megcsalja a luvnyát. (És mikor hét hónap múlva valóban meg is csalja, ez a nő csak szánakozva vállat von és magára rettentően büszkén konstatálja: nem megmondtam?) Ribanc, luvnya? Kezdek úgy beszélni, mint a férjem. Szóval ez a nő a horoszkópját mindennap elolvassa a magazinokban (Nyilas- nagy nap a mai: a párod meglep valamivel, készülj fel!), mert hát tudnia kell, mit tartogat a jövő. Nem érzed szánalmasnak, hogy szidod ezt a nőt, Hedvig? Csak az irigység beszél belőled, amit akkor érzel a legerősebben, amikor egy másik nőt pillantasz meg az ő szerető párja oldalán. Irigy vagy a szemeiben játszó boldog csillogásra, irigy vagy rá, mert ő számíthat valakire. Legszívesebben arcon vágnád, megtépnéd a tökéletes haját, a nagyszerű férjével meg előtte kefélnél, hogy lássa, mennyire tökéletes is az ő nyomorult kis élete. Irigy vagy arra, hogy ennek a nőnek túl sablonos az élete: álompasi, házasság, gyerekek, veszekedések, és ha esetleg elválnak, szeretőket tart, szőkíti a haját és az ex-férje nyakán lóg: mikor fizeti már a múlt havi gyerektartást? Ha mégsem válnak el, hát akkor meg ugye a szeretet meg a hűség halálig tart. Micsoda kiszámíthatóság, micsoda nyugalom és biztonság! Az átlagos feleség tudja, mit várjon az életétől, nem is akar többet, megmarad kisstílű, olcsó prolinak, akit még a halála után is kisstílű, olcsó prolinak fognak tartani. Állj, állj, állj. Mióta szólítom meg magam a gondolataimban? Kisstílű? Proli? Oké, kezdek tényleg úgy beszélni, mint Bánffy Levente. Vagy a te hangod fúrta be magát féreg módjára a fejembe, Levi? Te vagy az a rákos daganat, ami addig zabálja a sejtjeimet, amíg végül semmi sem marad belőlem?

És jön is a válasz.

- Hedvig, hol vagy? - fújja egy játékos dallammal. Az „e" betűt különösképp megnyújtja.Szeret énekelni, ami azért jó, mert tud is. Mesteri módon váltogatja az egyszer magasabb, egyszer pedig mélyebb hangokat. Hangja tiszta és határozott, mint a kitörő gejzír és eláraszt, mint a kora tavaszi záporeső. Mennyire szeretnék most hozzá bújni és érezni a mellkasa rezgését, és hallgatni, ahogy egy szonátát dúdol, olyan mélabúsan, ahogyan azt csak ő tudja.

-Nem vagy egy kicsit idős a bújócskához?

Nem mozdulok. A beszűrődő zajok alapján még mindig a konyhában van. Látom magam előtt a pultra könyökölve, kezében kés, pengéjét és lapját egy ujjával végigszántja. De Bánffy Levente nem az az elmebeteg késes fickó a hollywoodi horrorfilmekből.

Fel kéne hívnom az orvost, a mobilom viszont kint maradt az előszobában. De úgysem merném megtenni, mert nem akarom, hogy újra bevigyék a pszichiátriára. Inkább magam miatt, nem ő miatta. Szabályosan remegtem és szédültem a legutóbbi látogatásom alatt is. Az ember úgy érzi, hogy ha öt percen belül nem hagyja ott azt a helyet, maga is megőrül. Gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha elkapnám Leventétől a betegségét. Egyszer rá is ordítottam, hogy tüsszögjön rám, köpjön a számba, vagy csináljon valamit, csak hadd legyek én is beteg! Akkor kapnék egy szép kis kórtermet, megvetett ággyal, napi háromszori étkezéssel. Végre nem kéne figyelnem arra, hogy rendesen szedd a gyógyszereidet, nem kéne naponta az orvosod után koslatnom a kórházban, nem kéne hazudoznom a gyerekeinknek, hogy miért kell kéthetente a nagyihoz menni Pestre és nem fáradnék bele a magyarázkodásokba: apa amúgy szereti anyát, csak véletlenül pofozta fel. Egy rossz mozdulat volt, nem több, nem kell félni. Akkor végre valaki velem foglalkozna, nem veled, Levi. Milyen ostoba vagy, Hedvig! A mentális betegségek nem fertőzőek. - válaszolta és kiröhögött.

Megint csak mosolyogni van kedvem. Kifogásnak sem lenne utolsó. Doktor úr, sajnos nem tudom meglátogatni az én drága hitvesemet, mert a végén még én is elkapok valamit...

- Hedvig! - Hú. Ez most már erőteljesebb volt. Lépteket hallok. Kinyitja a fürdőszoba ajtót. Majd benéz az egyik gyerekszobába. Ez pont velem szemben van. Talán el kéne bújnom a szekrénybe. Vagy az ágy alá.

De csak ülök. Szemem előtt pörögnek az elkövetkezendő fél óra (óra?) eseményei.

Kopog. Szinte látom az eszelős vigyort az arcán. Szinte hallom a hangokat a fejében: meg kell ölnöd Hedviget!