- Olyan komoly a dolog? - némán bólintott.

- A 1458644JH alanynak elnevezett életforma megszökött a laborból. A kormány egy új fajta biológiai fegyveren dolgozik, amit egy mesterségesen teremtett emberben összpontosítanak. Vele találkozott. A 14-

- Ki ne mondja még egyszer! - vágtam a szavába. - Hívjuk csak JH-nak.

- A JH alany kimagaslóan jól teljesített eddig a teszteken. Golyóálló az egész teste, ráadásul hiper gyorsan regenerálódik, és nem kizárt, hogy gyógyítani is tud. De ez az emberi lénye. Mivel fegyvernek készült, van egy második énje, amiről nem tudunk szinte semmit.

- Szinte - ismételtem. Látta, hogy figyelek, és érdekel a dolog, ezért folytatta.

- Nem ismer kegyelmet. Bárkit megölne, bűntudat nélkül. Még nem tudjuk, hogy egyáltalán vannak e érzései. Érti, amit mondok? Nőt, gyerekeket, mindegy ki az, végez vele.

- És én hogy jövök a képbe? - kérdeztem a számomra leglényegesebb dolgot. Kezdtem elveszíteni a fonalat, de nem adtam fel.

- Valamiért szimpatizál magával. Elvégre megcsókolta.

- Lehet, hogy én voltam hozzá a legközelebb - vontam vállat. Hiszen benne van a pakliba. A rengeteg ember közül miért pont engem nézett volna ki magának?

- Akárhogy is, valami oka volt rá. Ha megint megkeresné, mindenképp szólnia kell. Nem szeretnénk, ha ártatlan emberek vesznének oda a mi hibánk miatt.

- Miért szökött meg? Ha nincsenek érzései.. Mi vette rá a szökésre?

- Sajnos ezt én se tudom - hangja lemondóvá vált. Éreztem, hogy őszinte. - Sose voltam még a laborba. Nekem is csak ennyit mondtak, amit most én Önnek. Kérem, tekintse ezt a beszélgetést meg nem történtnek. Köszönöm a teát - emelte fel az üres bögrét. Kikísértem, és becsuktam az ajtót utána, de még hosszú percekig ott álltam.

Este hamar elaludtam. Sok volt nekem ez egy napra. Mintha egy rossz filmbe kerültem volna, amit a tudtom nélkül forgatnak. Nem álmodtam semmit, de éreztem a szoba csendjét magam körül. Még sosem voltam ilyen éber úgy, hogy közben alszom. Mindig is rettegtem attól, hogy egyedül lakok egy ilyen nagynak mondható lakásban. Néha saját magamnak képzeltem be olyan hangokat, amiket nem is kellett volna hallanom.

Ahogy most is. Hallom, ahogy bezáródik az az ajtó, amit én saját kezűleg zártam kulcsra, majd kinyílik a szobám ajtaja. Remegni kezdek, arra akarom ösztönözni magam, hogy keljek fel. Kelj fel, kelj fel! Felültem az ágyon, riadtan a nyitott ajtó felé meredve. Nem hallucináltam. Tényleg itt van valaki. Egyenesen előttem. Felkúsztam az ágyon, és felkapcsoltam a villanyt.

- Te? - bukott ki belőlem a kérdés, mikor megláttam a férfit. Felemelte a kezét, ajkait elnyitotta egymástól, mint aki mondani akar valamit, én viszont nem hagytam neki. Halkan felsikítva felálltam, és az asztalhoz futva megragadtam a tollat. Ő is ugyan olyan gyorsan cselekedett, mint én, ezért nem tudtam megnyomni a gombot. Megragadta a kezem, és összeszorította az ujjam, miközben magához húzott.

- Kérlek ne! Ne hívd őket! - könyörgött halkan.

- Eressz! - rivalltam rá.

- Majd elengedlek, ha odaadod a tollat. Nem vihetnek vissza! Nem hagyom! - ellenkezni kezdtem, mocorogni, kapálózni, azzal az egy kezemmel, amit tudtam tőle mozgatni. Ő viszont szilárdan és erősen tartott. - Nem foglak bántani, ígérem - suttogta a fülembe. A testem egy pillanat alatt dermedt meg, kezemet magam mellé engedtem, és hagytam, hogy elvegye tőlem az eszközt. Azt hittem, elveszi, de ugyan oda tette vissza, ahonnan felkaptam az előbb. Hátrált pár lépést, és sóhajtott. - Köszönöm.

- Mégis, hogy jöttél be? És hogy találtál meg?

- Követtem a szagodat - vont vállat, mintha ez természetes lenne.

- Mi vagy te, kutya? - horkantottam fel, ő pedig jóízűen nevetni kezdett.

- Én magam sem tudom, mi vagyok. De oda nem megyek vissza - tekintete másodpercek leforgása alatt telt meg szomorúsággal, keserűséggel, és olyan mérhetetlen komolysággal, ami arra késztetett, hogy leüljek az ágyra. A lábaim még mindig remegtek, a szívem is gyorsabban vert a kelleténél, mégse mutattam ki, hogy mennyire félek tőle.

- Mit akarsz tőlem?

- Nem volt hova mennem. Vadásznak rám a laborosok, és csak téged ismerlek meg.

- Nem ismersz - vágtam vissza. Megforgatta a szemét, és leült a földre, a szekrénynek támaszkodva.

- A lényeg, hogy senkihez sem tudtam volna menni. Bíztam benned annyira, hogy nem dobsz fel nekik, ha már végignéztem, ahogy elvisznek.

- Bizonyára tettél is valamit azért, amiért most ilyen nagy hévvel keresnek.

- Még hogy én! - kiáltott fel. Összerezzentem, és felhúztam magamhoz a térdeim, amit ő észlelt, és felemelte a kezét. - Ne haragudj. De nem én akartam, hogy ez legyen belőlem. Mire felkeltem, már olyan mértékű intelligencia szintem volt, amitől majdnem leálltak az agyműködéseim.

- Tehát.. - kezdtem bele, de elbizonytalanodtam. Nehéz egy ilyen emberrel, vagy lénnyel beszélni. Meg kell válogatnom a szavaim, nehogy olyat mondjak, ami fájó pont lenne neki. - Képben vagy azzal, hogy mi vagy, és mik a képességeid?

- Igen is, meg nem is. - Pontosan ilyen válaszra számítottam.

- Nézd, nem értem mi ez az egész, de nagy baj lehet abból, hogy itt vagy, én pedig nem szólok nekik - kezdtem bele egy teljesen másik témába. Folyamatosan a tollat nézegettem, de mikor visszapillantottam felé, inkább még jobban összébb húztam magam, ugyanis ujjai ökölbe szorultak, arca pedig ismét elkomorult. - Ha megtudják-

- Miért tudnék meg? - váltott fel. - Kérlek, ne szólj nekik. Te nem tudod, mit tettek velem ott az elmúlt években. Egy igazi kísérleti patkány vagyok. Pedig nekem is vannak érzéseim!

Ajkaimat elnyitottam egymástól, hang viszont nem jött ki a torkomon. Mégis mihez kezdjek most vele? Nagyon zavar a helyzet, hogy a kormány keresi, és én rejtegetem, de olyan szívszorító amiket mond. És tudom, hogy igaza van, elvégre Kim nyomozó is hasonlóakat mondott, csak burkoltan.

Mivel nem válaszoltam, felkeltettem a kíváncsiságát. Nagy barna szemeivel áthatóan nézett felém, miközben tincseit rendezgette. Biztosan futott, elvégre elég ziláltnak tűnik. A ruhái itt-ott koszosak, haja kócos, arca álmoskás. Ráadásul, persze nem utolsó sorban, de piszok jól nézett ki. Megesett rajta a szívem.

- Mi a neved? - nagyokat pislogott felém, mint aki nem értette a kérdést.

- Nincs nevem. De hívj Hoseok-nak.

- Akkor ez honnan jött?

- Egy plakáton láttam. Elég menő, nem? - vigyorodott el.

A következő pillanatban a férfi, aki előttem ült, mintha eltűnt volna. Helyébe lépett egy kisgyerek, aki nagyot ásítva megdörzsölte a szemeit, majd kótyagos fejjel nézett végig a szobán. Bassza meg.. Nincs vendégszobám. De ha lenne se hagynám ott egyedül. Mégiscsak egy idegen. És mégsem aludhat mellettem.. Mit tegyek?

- Éhes vagy, Hoseok?

- Az meg mi? - leszegtem a fejem, és kínomban felnevettem. Az idő jócskán három fele járt, én pedig olyan fáradt voltam, azt se tudtam merre ülök arccal. Átgurultam az ágy másik végébe, és felvettem a köntösömet.

- Gyere - intettem felé. Felpattant a földről, és mögém szegődve követett egészen a konyháig. Nem álltam neki hat fogásos utóvacsorát gyártani, mindössze egy sonkás szendvicset készítettem. Mikor leraktam elé, úgy nézett rá, mint én mikor valami eddig ismeretlen dolgot látok. - Nem etettek téged ott, ahol eddig voltál?

- Nem tudom. Nagyon sok drótra és csőre voltam rákötve. Fájt is rendesen, mikor kitéptem magamból.

Akkor mégis miért vagy ilyen makulátlan? - kérdeztem magamtól, de aztán meg is válaszoltam a kérdést, hisz Kim nyomozó elmondta Hoseok ,,képességeit".

- Nézd - fogtam bele. Kettőt harapott a szendvicsből, majd gyermekien csillogó szemekkel habzsolni kezdte. Sóhajtva töltöttem neki egy pohár vizet, mielőtt fuldokolni kezdett volna. - Ne haragudj, de nem bízok benned. A szobámba fogsz aludni, egy matracon, hogy szemmel tarthassalak.

- Rendben. Köszönöm. - Egyezett bele. Szinte túlságosan is könnyen. Mégis mit csinálhattak vele a laborban? - Kérhetek még egyet? - mutatott a szendvicsre, aminek már csak a negyede maradt meg. Végül két szendvicset csináltam pluszba, és amíg ő jóízűen ette azokat, én lehajtottam a fejem, és az asztalra támaszkodva pihentem.

Reggel úgy pattantak ki a szemeim, mintha bomba robbant volna. Nem értettem, hogy kerültem a konyhából az ágyamba, ahogy azt se, miért vagyok egyedül.

- Hoseok? - kiáltottam fel. Semmi választ nem kaptam, ezért felkeltem, és körbejártam minden helyiséget. Egyedül a padlásra nem mentem fel, ahova gyanítom ő sem tudott. Évek óta be van ragadva az ajtó, és mivel nem használom, nem volt kedvem segítséget hívni hozzá.

Lehet, hogy csak álom volt az egész? Túl nagy jelentőséget fordítottam annak a csóknak, és az elmém így dolgozta fel? Pedig olyan valóságos volt... A hangja, a suttogása, az ölelése.. Az érintése. Ha ezt elmondanám valakinek, tuti idiótának nézne. A toll ott virított az asztalon, de nem foglalkoztam vele. Felvettem a kardigánomat, és elindultam a közeli kávézó felé. Ki kell kapcsolnom magam egy kis időre. 

Hibákért elnézést, ígérem holnap mikor hozom a folytatást átolvasom 💜💜