Meglepődve nézett szemeimbe, majd lágy mosolyra húzta ajkait. Kezei közé fogta arcom és közelebb hajolt, orrunk már-már összeért, mikor csengettek ezzel jelezve, hogy kicsengettek. Jelezvén nekem, hogy ideje haza mennem, Narutonak pedig azt, hogy órája lesz.

- Örülök annak, hogy ezt hallom. Bocsáss meg, de készülnöm kell az órára.- nyomott egy csókot homlokomra. - Holnap reggel, gyere ide egyből, rendben?- Pironkodva bólintottam, majd maszkom felvéve kiléptem a teremből.

A jól ismert úton haladtam haza fele, nem is gondolkodtam azon merre megyek, a lábam tudta az utat. Befordultam az utcánkba, amellyel párhuzamosan egy rettentően rossz érzés kerített hatalmába, aminek miben léte, otthonom ajtaján belépve értelmet is nyert.

 Előre rettegve lépek be a kisajtón. Félek mit fogok bent látni, s lőn ismét a pánikroham szélén hánykolódtam, érezem, ahogy félelmen hideg cseppek formájában távozik testemből.

Az előtérben minden csupa sár és olvadt hó volt, térdem remegett miközben beléptem nappalinkba.

Édesanyám a padlón ült magát átkarolva, miközben halkan sírt. Szívemen ekkor ismételten egy halvány mégis annál mélyebb repedés keletkezett. 

Mikor rám emelte a könnyektől elhomályosult szemit, lábam magától mozdult én pedig átöletem törékeny testét, miközben apró buksiját szívemhez szorítottam és hagytam, hogy könnyeivel áztassa pólóm, s fojtott zokogásával szaggassa szívem.  

- Itt járt igaz?- Beszéd közben nem néztem le rá, s hangom is tárgyilagos maradt.

- Igen, itt volt az apád- markolta meg felsőm szegélyét.

- Mennyit?

- 2500 yen-t - nyöszörögte nagy nehezen.

- Vállalok még egy kis túlórát, hm?

- Neh! Ne...gyerek vagy...én meg felnőtt, én gondoskodom rólad.

- Anya tizenhét vagyok. Semmi baj...amúgy is csak itthon olvasnék.

- De...!

- Rendben van, nekem megfelel így.

- NEM!! - keze hangosan csattant bőrömön- Itt az lesz amit én mondok érted? Ha azt mondom nem, akkor soha és sehol!

Ordítozott, de nem tudtam rá haragudni. Tudom csak azért csinálja mivel már én vagyok az egyetlen aki tekintélyt ad neki, és fél, hogy engem is elveszít. Máshogy, sajnos már nem tudd példát statuálni.

- Értem. - Dünnyögtem bele hajába, miközben visszahúztam magamhoz. végig  simítottam még egyszer fekete haján, és adtam egy röpke csókot remegő halántékára.

Szótlanul felálltam és felmentem az emeletre a szobámban, ahol a meghitt sötétség fogadott.

Szótlanul kémleltem a plafont, miközben köszönetet mondtam Fugakunak az én egyetlen és utánozhatatlan nemzőmnek amiért idegileg kivégezte az édesanyám és, mert megkeserítette az életem. 

Szemem előtt megjelent a szőke hajkorona, s becsukott szemeimen keresztül könnyek kezdtek el szivárogni, mert tudtam nincs itt.

Miért?

 Miért csak a fájdalom jár nekem? 

Boldogságot akarok, fájdalmat kapok. Békét akarok, fájdalmat, kapok. Szeretet akarok, zavartságot kapok. 

Lassan kezdek megszűnni, érzem ahogy a lelkem elhal, és már-már fizikailag fájnak a dolgok, nem való ez nekem. 

Nem való nekem az élet.

Vajon a halál fájna? Megsiratna valaki? Észre vennék hogy meghaltam?

Sziasztok! Itt vagyok, bocsánat, hogy szerdán elmaradt a szokásos rész, történt ez-az a családban, plusz elég fáradt is voltam a suli miatt.

Következő rész tartalmából:

Még jobban megismerhetjük Mikoto-sant , Sasuke édesanyját, illetve visszatalálnak egymáshoz szerelmeseink.