Elérkezett a nap amitől a legjobban féltem. A nap ami mindent megváltoztat. A mai naptól kezdve semmi sem lesz a régi. Kezemmel végig gomboltam a zöld terepmintájú kabátom gombjait. Minden mozdulat közben bizonytalan remegés hagyta el a kezemet és a végtagjaimat. Elhagyom az országot. Nem gondoltam arra, hogy mi vár rám. Az lenne az utolsó dolog amire legszívesebben gondolnék. Boldogabb lennék ha Elisabeth mellettem lenne. De szembe kellett néznem a szürke valósággal. A tudattal, hogy Elisabeth elhagyott engem. A lábamat a székre tettem. Nehezen húztam fel a vastag bakancsomat és kötöttem be erősen. A történelem megismétli önmagát. Szerintem mindenki ismeri ezt a mondást, csak kevesen mernek szembenézni vele. Borzongás futott végig a gerincemtől egészen a lábujjamig. Ott álltam szemtől szemben a valósággal. A tükörképemmel szemezgettem. Magamra sem ismertem. Ki ez a férfi? Ki ez a gyűlölettel és haraggal táplált ember? Noha a haragra szükségünk van a csatamezőn és a sivatagban... de most egyszerre éreztem azt, hogy kevés vagyok ehhez az egészhez. Összetörtem. Megtörtem. A szívemre tapostak... mégis élek. Miközben szemezgettem a tükörképemmel rájöttem arra, hogy hajtott a bosszúvágy. Végig simítottam a rövid hajamat és a borostámat. Tekintetemmel a sarokban heverő terepmintájú hátitáskám felé pillantottam. Minden benne volt amire szükségem lesz. Ceruza és papír. Így indulok a csatába. Noha tudtam, hogy mi vár ott rám és arra is számítottam, hogy valószínűleg ezentúl nem térek haza...

Nem féltem de bátor sem voltam. A szívem maradásra bíztatott ám a józan eszem ezt nem engedte. Mennem kellett. Muszáj volt. Az én feladatom ezen a napon itt véget ért. A táskámhoz hajoltam amit a vállamra dobtam. Ismerős érzés kerített a hatalmába. Ismertem ezt az érzést. Keveredett a félelem és a bátorság ízével. De én nem akartam félni. Ekkor a kezembe vettem a kicsi Bibliámat. Emlékszek, hogy Afganisztánban is ez tartotta bennem a lelket. Kinyitottam. Ujjammal megsimítottam a kiszakadt részt. Magam elé tettem és suttogva felolvastam a sorokat.

Dideregve léptem ki a hideg időre. A leheletem látszódott előttem, miközben kifújtam a levegőt. Lassan térdeltem le a kutyám elé aki hegyes fülekkel biccentette oldalra a fejét. Farkcsóválva szagolta meg a táskámat és a rég nem hordott katonai egyenruhámat.

- Nekem sem tetszik, haver - kezemmel a fülét vakartam és előre pillantottam. Próbáltam uralni az érzelmeimet de ez most nem sikerült. - Lehet, hogy ez lesz az utolsó - szipogtam hallkan. A kutyám feltette a lábát és az arcomat fürkészte. - Szeretnél velem utoljára bombákat keresni? - amint megkérdeztem a kutyám ugatni kezdett. - Ez a beszéd. Akkor indulás! - amint felálltam és elindultam a lábam a földbe gyökerezett. Annyira meglepődtem, hogy mozdulni sem mertem. Megfogtam a kutyám nyakörvét aki farkcsóválva próbált előre futni. A szememet összehúzva néztem végig rajta. Gyönyörű volt. Nem számítottam arra, hogy eljön hozzám. A pokolba! Miért jöttél ide Elisabeth?! Oldalra fordítottam a fejem, hogy ne lássa rajtam a fájdalmat. Pedig tagadni sem tudtam volna azt, hogy mennyire szenvedtem. Elüldözött. Ő volt az aki széttörte a szívemet. Egykor még szeretkeztünk. Pokolian szerettük egymást. Szenvedélyesen és érzékijen. Istenem, mégis miért változott meg minden azóta? Miért lettünk idegenek? Elisabeth lassan sétált felém. Talán az utolsó napjaiban volt. A kezével védte a hatalmas pocakját, a babát amit a szíve alatt hordozott. De nem az én gyerekemet! Elisabeth végig nézett rajtam. Tekintetét ellepték a kövér könnycseppek ahogy mélyen a szemembe nézett. Ez a pillanat mindennél többet jelentett. Tele volt ki nem mondott szavakkal és gondolatokkal. Néma vallomásokkal és fülledt vonzalommal. De Elisabeth ezzel elkésett.

- Ezt a ruhát akkor láttam rajtad utoljára amikor legelőször találkoztunk - hangja feltűnően erőtlen és halk volt. Elisabeth változott a hónapok alatt. Mintha a terhesség megviselte volna őt. A szememet összehúztam és csípőre tettem a kezem. Fejemet a hó felé horgasztottam és próbáltam leplezni a kicsorduló könnycseppjeimet. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Istenem! Annyira fájt ez az egész, hogy abba beleroppanok.

- Összetörtél, Elisabeth - haraptam az ajkam szélébe. - Kegyetlenül összetörtél - nyeltem egyet. Ekkor közelebb lépett hozzám. Kezével a hasát simogatta. Néha felsóhajtott és elhúzta a száját. Fájdalmakon ment keresztül. Mintha küzdene a fájdalom ellen. - Hány napod van hátra? - vezettem végig a kezem a rövid hajamon.

- Nem mehetsz el! - rázta meg a fejét. - David, én kérem azt, hogy ne menj el!

Ekkor közelebb léptem hozzá és lehajoltam az ajkához. Próbáltam uralni a vágyaimat de ebben a pillanatban ez nehéz feladatnak bizonyult.

- Hiszen pont miattad megyek el. Mert elüldöztél, Elisabeth - biccentettem oldalra a fejét. - Azt csináltad velem amitől minden férfi retteg... - néztem mélyen a szemébe. A lelkébe láttam. Hallottam ahogy levegő után kapkod. Testét összehúzta és előre hajolt. Hangos nyögés szakadt fel torkából, a szemét összehúzta. Láttam, hogy a farmerja nedves lesz. Mi a pokol? - Elisabeth?

- Ó istenem! Jön a baba! Jön a kislányom! - erősen kapaszkodott a kezembe miközben az autó felé sétáltam vele. A szívem a torkomban dobogott, a végtagjaim remegtek. - Vigyél el a korházba! Kérlek! - hatalmas könnycseppek záporoztak a szeméből miközben besegítettem őt az anyósülésre. Ezt nem hiszem el!

- Nincsen mitől félned! - préseltem ki magamból. - Beviszlek a korházba és világra hozod ezt a babát - mérhetetlenül nagy fájdalommal mondtam ki a szavakat. A lelki fájdalomnál nincsen rosszabb dolog a világon. Féltékeny voltam. Dühös voltam. Utáltam mindent.

- Siess! - a padló felé csúszott, a lábát szétnyitotta. A kezével lassan simogatta a hasát és tartotta az alhasát. - Annyira fáj! David! - kezével a kabátomba kapaszkodott és sírni kezdett.

- Semmi baj! Semmi baj! - kezemmel a kezét simogattam. Ekkor váratlan dolog történt. Elisabeth egy hírtelen mozdulattal a hasára tette a kezem. Amint éreztem azt, hogy a baba fordult egyet, a szememet ellepték a kövér könnycseppek. Megbabonázott ez a mozdulat. Hihetetlen volt fogni a kerek pocakját. - Istenem... - ujjaimmal lassan simogattam őt. Elisabeth ettől láthatólag megnyugodott. A szemét lehunyta és megkezdte a kifújásokat. Pont úgy ahogy tanították neki. - Oké... - vettem el a kezem.

Fél óra alatt értünk be a korházba. A korház előtt Elisabethnek kitoltak egy ágyat azzal a céllal, hogy ma szülni fog. Egy pillanatra néztem az arcára. Csak egy pillanatra vesztem el a könnyes tekintetében de rájöttem arra, hogy minden összedőlt körülöttem.

- Milyen hosszú fájdalmai vannak? - egy nővér futott mellém miközben a folyosón sétáltam Elisabeth után. A tarkómra szorítottam a kezem. Nem tudtam a választ. Semmit sem tudtam. Rettegtem. Még mindig féltem.

- Nem.... nem tudom.

A nővér végig nézett rajtam és kérte, hogy maradjak a folyosón. Ott álltam Elisabeth szobája előtt. A folyosóra kiszűrődött a tompa sikolya és a nyögése. Fájdalmakon ment keresztűl. Én pedig nem tehettem semmit. Mellette akartam lenni, hogy fogjam a kezét. Simogatni és vigyázzni akartam rá. De a pokolba is! Nem volt hozzá jogom! Én nem Lewis vagyok! Nekem itt sem kéne lennem! A jelen végleg a padlóra kényszerített. A falnak támasztottam a hátamat és a padlóra ültem. A térdemet a mellkasomhoz húztam és eltakartam a szemem.

- Nézd anya! Egy igazi katona! Hű! Olyan izmos - egy kisfiú pillantott felém. Kicsi száját széles mosolyra húzta, kezével felém bökött. Csak erőltettem magamra egy mosolyt. Ennél többre nem voltam képes. Az anyuka fürkészte az arcomat. Az arca pipacs színűre pirult. Általában ezt hozzom ki a nőkből. De ez volt az utolsó dolog ami most érdekelt.

Ekkor felkaptam a fejem. Baba sírás törte meg a néma csendet. Csak sírt és ordított. A kezem a szám elé tettem. Elisabeth ebben a pillanatban édesanya lett. Borzongás futott végig a gerincemen és felálltam. Megálltam az ajtó előtt. Elisabeth is sírt.

- Istenem! Olyan szép vagy! Nagyon szép vagy! Anya lettem! - a hangját boldogság töltötte meg. Ettől nekemis mosolyra húzódott a szám de ez közel sem volt őszinte mosoly.

- Bárcsak az enyém lennél... - helyeztem a kezem az ajtóra. -Bárcsak az én kisbabám lennél - homlokomat is az ajtónak nyomtam. Hangos sírásban törtem ki. - Miért, Elisabeth? - suttogtam. - Miért nem az enyém? - küzdöttem a harag és az itánta érzett őszinte szerelmem ellen. Bármit megtettem volna. Bármit elkövettem volna. Hegyeket mozgattam volna meg. A lehetetlent is feláldoztam volna azért, hogy ez a baba az enyém legyen. - Miért, Lewis? Miért ő lett édesapa? - hátra léptem egy lépést. Elisabeth még mindig sírt. A baba csak néha gőgicsélt. Elképzeltem, hogy az édesanyja mellkasára teszik őt. Elképzelte, hogy Elisabeth óvatosan simogatja a babája pici hátát. Gyönyörű jövő vár rájuk. De azt hiszem, hogy ebbe én nem férek bele. Ezért tettem a szívemre a kezem és ráztam meg a fejem. Eljött az én időm. Mennem kell. Elisabethnek és nekem nem lesz közös jövőnk. Soha.

A kabátomat a nyakamhoz cipzározva léptem ki a korházból. Szakadt a hó. Hatalmas pelyhek az úttestre és a parkolóra estek. Gyönyörű volt. Még egyszer utoljára élvezni akartam a jelent. - Hát akkor ennyi volt - fordultam a korház fotocellás ajtata felé. - Ideje mennem - töröltem le a szemem szipogva. - Viszlát Elisabeth! - suttogtam és hátat fordítottam.

- Várjon! Uram! Kérem! - könnyes szemmel fordultam hátra és néztem végig egy felém futó kék ruhás nővérkén. A szemöldökömet ráncoltam, a félelem a hatalmába kerített engem. Talán valami baj történt?

- Elisabeth jól van?!

- Nagyon jól vannak! Azt szeretné ha bemenne hozzá!

Ekkor előre pillantottam. Elisabeth... miért töröd jobban össze a szívem?

Könnyes szemmel és sóhajtva léptem be Elisabeth szobájába. Erőt vettem magamon, hogy a szemébe tudjak nézni. Istenem! Annyira gyönyörű volt. Ott feküdt az ágyon. Szőke haja a vállára omlott. Az arca kipirult volt de mosolygott. És ott feküdt a mellkasán a világ legszebb ajándéka. Egy pici rózsaszín takaróba tekert baba akinek csak az arca látszódótt ki. Apró kezét ökölbe szorította. Aludt. Békésen aludt. A tarkómat vakartam. Gyönyörű baba volt

- Nahát... - suttogtam hallkan. - Nagyon szépek vagytok.

- Köszönjük - válaszolta hallkan. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Csak álltam ott bízva abban, hogy ezt örökkre a szívembe véshetem, Mert ezt nem akarom elfelejteni. Még akkor sem ha holnap már egy másik országban leszek. Nem akarom elfelejteni a nő arcát akit mindig is szerettem. Elisabeth tudta, hogy mi következik. A babája arcát simogatta, a takarót egy kicsit letolta. - Nézd. Olyan gyönyörű.

- Tényleg az - rántottam meg a vállam. - Elisabeth, nekem mennem kell - pillantottam az ajtó felé könnyes szemmel. Ekkor megrázta a fejét. Kezével a szemét törölte a száját sirásra görbítette.

- Azért hívtalak be, hogy megfogd őt - suttogta a néma falak közt. Ettől féltem. Azt hiszem, hogy ettől rettegtem annyira. Nem kérheti ezt tőlem. Ekkor minden erőm elhagyott. Előtte csuklottam össze. A padlóra térdeltem és a szemem elé tettem a kezem.

- Miért nem az én kisbabám? - pillantottam a szemébe. - Miért nem engem ajándékoztál meg? - magam elé tettem a kezem mintha egy babát tartottam volna benne. - Miért nem a mi szerelmünkből fogant meg? - a kérdések záporoztak belőlem. A mai nap végleg összetörtem. Már nem volt miért küzdenem. Nem mar semmim. Nem maradt reményem. Elvesztem. Elvesztem a maradás és a menés között. - Mennem kell. Nem maradhatok - lassan tápászkodtam fel a padlóról. Elisabethez sétáltam és megtámasztottam magam az ágy szélén. - Kérlek szépen, hogy vigyázz magadra és erre a pici lányra - hüvelykujjammal letöröltem a könnycseppet a szeme sarkából, és a baba apró fejére tettem a kezem. - Igérd meg, hogy vigyázzni fogsz magatokra.

- Te pedig azt, hogy haza jösz - helyezte az arcomra a kezét. Nem mondtam semmit, csak puszit nyomtam a kezére és elengedtem a baba fejecskéjét.

- Nem igérhetem meg. De mindent megteszek annak érdekében, hogy mi ketten újra találkozzunk. Nem holnap lesz. Nemis egy év múlva... de egyszer. És azt is megigérhetem neked, hogy minden nap gondolni fogok rád. Te fogod bennem tartani a lelket. Csak te. Gyönyörű Elisabeth.

Hátat fordítottam nekik és hátra sem nézve kiléptem a szobából. Holnap már Irakban leszek. Vagy Jordániában. Ezt még nem tudom... Azt tudom, hogy Elisabeth emléke örökké a szívemben fog égni. Ezzel az emlékkel szeretnék majd eltávozni. Csak kérlek istenem... ne fájjon annyira!