Hét hónappal ezelött még minden szépnek tünt. Májusban terveztük, hogy felválalljuk a kapcsolatunkat. Felkészültünk arra, hogy szembenézünk Lewis haragjával. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Tudtuk, hogy ebből testvér háború lesz. De mi lesz belőlünk?

Megvetés?
Undor?
Esetleg harag?
Netán gyűlölet?

Testvérek voltunk. De ma már ismerősöknek, jó barátoknak sem látszunk.

Míg én a tarkómra varrattam addig Elisabeth elment Lewishoz. Minden percben azért imádkoztam, hogy legyen vége.

Engedje őt el.
Engedje ki a fogságból.
Vele akartam menni. De Elisabeth úgy döntött, hogy egyedül szeretne vele beszélni. Ismertem a testvéremet. Tudtam, hogy nem fogja elengedni őt.

Mégis reménykedtem.
Bíztam abban, hogy elengedi a nőt akit szeretek. Ha ismerem a testvéremet, akkor elengedi.

Ha pedig magánál tartja, akkor soha nem is ismertem.

Miután végeztem a tetoválószalonban haza indultam. Mégis szorult a mellkasom és fájt a szívem. A remény ami bennem pislákolt kialudni látszott.

Megtorpantam. Egy ékszerbolt elött álltam. Egy belsőhang csalogatott. Hívott, hogy lépjek be az ajtón. Mintha azt súgta volna, hogy vegyek neki valami szépet.
Én, ostoba és szerelmes férfi létemre beléptem az ékszerüzletbe és megálltam középen. Milliónyi ékszer, gyűrűk és nyakláncok csillogtak az üvegfal mögött. Káprázott a szemem és mosolygott a szívem. A fehér aranytól kezdve, az ezüstön át és a sima aranyig minden volt. A nyakláncok elé léptem. A gyűrűk felé pillantottam. Hm. Talán a gyűrű túlzás lenne.
Megakadt a tekintetem egy láncnál. Egy fehérarany, szív alakú medál volt. A medálra a Forever feliratot gravírozták. A kedves bácsi rám mosolygott. Tudta, hogy a szívem választotjának szántam. Biccentettem. Kulccsal kinyitotta a fiókot. Maga felé húzta. Az ujjai közé vette a csillogó nyakláncot és a púlt bársony felületére helyezte. Mellé egy hófehér kulcsot adott.

- Mi ez, mester? - vettem az ujjaim közé.

- A kulcsot el kell dobni - mosolygott. - Akassza a szerelme nyakába a szivet. De a hozzá tartozó kulcsot dobja el. Szerelem örökké - simította meg a szívbe gravírozott feliratot.

- Ah! - sütöttem le a szemem. - Mostmár értem - nyúltam a zsebembe. - Becsomagolná, kérem? - számoltam le a nyaklánc árát, amit majd a pultra csúsztattam.

Az nap este a kezeim közt tartottam a nyakláncot és a hozzá tartozó kulcsot. Az órára pillantottam. Este kilenc óra.

Huszonegyóra tizenhárom perc és hét másodperc.

Az ágyra pillantottam. Az ujjaim közé húztam a takarót. Az emlékek maguk alá gyűrtek. Csak sodródtam a beteljesülés emlékével. Reggel még a felhők közt éreztem magam. Én voltam a legszerencsésebb férfi. Egy kincset tartottam a karjaim közt. Egy kincset aki a gyönyör miatt összezuhant a karjaim közt.

Vártam rá. Türelmesen vártam rá.
Májusban, Júniusban és Júliusban.

Ahogy az idő változott, úgy mindem reményemre rátapostam. Eldobtam mintha soha nem is létezett volna.

Beköszöntött az ősz. A színes világból sárga és rozsdaszínű környezet lett. De én még mindig vártam. Haza vártam őt.

Beköszöntött a tél.

Az ágy szélén ültem, a nyaklánc az ujjamról a padló felé lógott. A kulcs a dobozában csillogott.

Elengedtem.

Hét hónap után már nem vártam rá. Elfogadtam azt amitől féltem. Őt választotta helyettem. Biztos voltam abban, hogy Lewis mellett maradt. Nem törődve az iránta érzett hűségemmel és hatalmas szeretetemmel, magamra hagyott.

Édesapám mesélt egyszer egy történetet. Történetet egy férfiról aki egy igaz barát és bátor katona volt. Ez a sztori az odaadásról és a szeretetről szólt;

- A barátom nem jött vissza a rohamból. Kérek engedélyt kimenni, és megkeresni őt!

- Nem engedélyezem! Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy olyan emberért, aki valószínűleg halott!

A katona ennek ellenére kiment, és egy óra múlva maga is halálosan megsebesülve, halott barátjának tetemét cipelve tért vissza.

Az ezredes dühöngött:

- Mondtam, hogy halott. Most aztán mindkettőt elvesztettem. Mondd, volt annak valami értelme, hogy kimenj, és becipelj egy holttestet?

- Ó, persze, hogy volt! Amikor megtaláltam, még élt. És azt mondta nekem: " Jack, biztos voltam benne, hogy értem jössz."

Apám meséje ihlette a döntésemet, hogy két hét után Elisabeth után menjek. Felismertem magam. Utoljára Afganisztánban voltam ennyire hajthatatlan. Elmentem hozzá. Még az sem állított meg, hogy valószínűleg fájni fog ami ott vár engem.

De még a sivatag közepén sem kaptam akkora pofont mint azon a napon.

Lewis és Elisabeth ölelkeztek.
Őt választotta helyettem.
Nem voltam dühös, de csalódott igen.

Elvesztettem őt.
Elvesztettem a háhorút.
És ha a háború elveszett, akkor a remény is meghal.

Hatalmas pelyhekben esett a hó.
Öt éve nem láttam ennél szebb látványt. Csak egy pulcsiban voltam. Egy forró bögre teát tartottam a kezemben. Az ujjaimat a felületéhez nyomtam. Ez a kicsi dolog képes volt felmelegíteni engem. De belül teljesen üres voltam. Meghaltam. Nem maradt semmim. Azt sem tudtam, hogy mit csinálok még a városban. Elisabeth nélkül a hónapok megváltoztattak. Muszáj volt lefoglalnom magam. Féltem, hogy a hiánya teljesen elveszi az eszem. Ezért haza hoztam Rexet. Ő volt az, aki elterelte a gondolataimat. Rex egy Német Juhász keverék. Ő az én legjobb barátom. Ő volt az, aki mellettem volt Afganisztánban. A sátorban mellettem aludt. Az éjszaka közepén a lábam mellett sétált. Emlékszek, hogy bomba robbant a közelben. Rex nem tudott aludni. Keresni akarta a bomba helyét. Ez volt a feladata. Azon az estén kötöttem rá láncot és sétáltunk egyet a sátor mögött.
Most, hogy itt van velem, mintha újra vissza kaptam volna őt.

- Rex! Gyere ide! - a kutyám felé pillantottam aki a hótakaróban felém futott. Ocsmán kutya volt. Nem tudom, hogy a fekete vagy a rozsdás színe miatt hasonlít egy Német Juhászra. Bár tudtam, hogy mi van benne, de arról senkinek sem kell tudnia. A lényeg, hogy akkoribban keresztezték a kutyákat, hogy kíváló ösztöne és genetikája legyen. - Okos vagy - leguggoltam mellé. Megpacskoltam a hátát és megvakartam a fülét.

Rex ugatott. Vicsorított, mintha támadni akarna. A nyál összefutott a szájában. Hegyes foga megcsillant ahogy elém lépett.

Az undor fogott el amikor megpillantottam Lewist. Vastag kabátba rejtette a kezét. A fejére fekete sapkát húzott. Próbáltam visszafogni Rexet, de valljuk be. Soha sem szerette Lewist.

- Megérzi ha kártevő van a közelben - néztem a szemébe. A száját mosolyra húzta. Egy kárörvendő mosolyt szánt nekem. Tudtam, hogy Lewis egyből a lényegre fog törni.

- Hogy vagy David? - nézett végig rajtam. - Látom még mindig gyúrsz! Micsoda bicepsz... ez igen! - horkantotta. A bögrémet az ablakpárkányra helyeztem, a kezemet összefontam magam elött. - Hé! Hé! Fogd vissza azt a dögöt! - mutatott Rex felé.

- Rex! Ül! - sziszegtem a fogaim közt. A lábam mellé ült. Szorosan. Kihúzta magát. Néha halk morgás hagyta el pofáját, de tartóztatta magát. - Miért is jöttél? - néztem végig rajta. - Gondolom nem testvérek módjára akarsz velem beszélni.

- Jó volt dugni a barátnőmet?

A tekintete szikrákat szórt. A szemöldökömet felhúztam. Pulcsiban voltam. Nem fáztam. Forrt a vérem. Éreztem, hogy minden porcikám megfeszül a felgyülemlett dühtöl.

- Kurva jó volt - támaszkodtam neki az ablakpárkánynak. - Sőt - pillantottam Rexre, aki minden pillanatban az arcomat nézte. - Én megadtam neki azt amire te nem voltál képes - bólintottam lassan.

Szánalmas nevetés szakadt fel a torkából. Egy páncélt emelt fel maga elé. Szánalommal nézett rám. Már nem testvérként tekintett rám. Ellenségként.

- Nem jött vissza hozzád, igaz? - sétált közelebb. Rex négy lábra állt.

- Ül - tettem fel a kezem. Morogva, de engedelmeskedett.

- Kíváncsi vagyok, hogy mivel tartod őt sakkban. Talán megzsaroltad. Vagy megfenyegetted - simítottam végig a tarkómon. - De azt tudom, hogy nem önszántából van melletted.

Ekkor széttárta a karját. Mosolyt rajzolt az arcára. Egy papír húzott ki a zsebéből. Kinyitotta. Felém mutatta. Azt hittem, hogy összefogok esni a súlyom alatt. Hírtelen kezdett el zúgni a fejem.
Mégis mekkora pofont tudok még elviselni?

- Ennyire szeret engem! - mutatott a hasi ultrahang felé. - A gyerekemet várja! - amint kimonda, megszorítottam az ablakpárkányt. Olyan erősen szorítottam, hogy attól féltem, hogy eltőrnek az ujjaim. Gyerekük lesz? Ez lehetetlen! Képtelen vagyok felfogni! - Látom, hogy ez végleg kikészített tesókám! Nem szeretnéd közelebbről megnézni? - sétált felém.

- Ha mégegy lépéssel közelebb jösz, nem lesz kezed amivel mutogatni tudsz - mutattam Rexnek a jelet.

- Inkább gratulálj nekem! Büszke apa leszek! Amikor megtudtam én... elsírtam magam örömömben - vigyorgott.

Istenem! Csak ezt ne! Bármit, csak ezt ne! Ezt nem tudom elviselni!
Nem tudnám elfogadni!

- Ha befejezted akkor takarodj! - takartam el a szemem. - Takarodj innen!

- Gondolkoznod kellett volna akkor amikor elvetted tőlem azt ami az enyém! - sziszegte. - Tessék! Kiderült, hogy sosem volt a tiéd - rántotta meg a vállát. - Na jó legyél tesó! - fordított nekem hátat. - Ezt itt hagyjam neked? - mutatta fel az ultrahang képet.

- Takarodj innen - suttogtam magam elé. - Menj innen. Menj innen - töröltem le a szemem.

Miután Lewis elment én végleg a padlóra kerültem. A hátamat a falnak támasztottam, és a tenyerembe nyomtam az arcomat. Hiába voltam erős férfi. Sírtam mint egy kisfiú. Lebigyesztettem a számat, az ujjaimat végig húztam a rövid hajamon. Megtörtént az ami véget vetett az életemnek. - Terhes - súgtam. - Ezt nem hiszem el. Nem akarom elhinni - nyitottam ki a szemem. Ha képes lennék rá akkor mindent újrakezdenék.

Mi lett volna, ha még kint maradok?
Mi lett volna, ha nem jövök haza?

Üresség tátongott bennem és összetörte a szívemet. Nem volt okom maradni. Semmi sem kötött a városhoz. Menni akartam. Elakartam menni. Nem akartam a közelében maradni. A tudat, hogy közel van hozzám, szétzúzott belülről.

A sporttáskámat a kezemben tartottam. A padlóra dobtam. Az ujjaim közt forgattam a kulcsomat. A nadrág zsebembe nyúltam. Kihúztam a nyakláncot. Még mindig csillogott. Várt a nőre akit én szerettem. De gazdátlan maradt. Így írta meg a sors.

De ekkor még nem is tudtam azt, hogy az élet milyen kiszámíthatatlan tud lenni.

Azon a napon a postaládám nem volt üres. Valami volt benne. Valami ami barna.

Ki küldte? Mi állhat benne?

Felnyitottam a postaládát. Az ujjaim közé vettem. Beléptem a házba, hogy a melegbe bontsam ki a borítékot.

Remegett a kezem.

A bizonytalanság nagy úr.
Még engem is a padlóra kényszerített.

Amikor felnyitottam a levelet összezuhantam. Az asztal széléhez támaszkodtam. Szükségem volt valamire ami megtart.

Kaptam egy ajánlatot.

Egy kibaszott ajánló levelet tartottam az ujjaim közt.

Végig olvastam.

Öt év. A pokolba hívtak. Irakba.

A levél az ujjaim közül a padlóra zuhant. A halántékomra tettem a kezem és beharaptam a számat.

A pénz amit felajánlottak nagyon szép összeg.

Irakban kegyetlen háború zajlik.

Tehát visszahívnak?