Befejező rész

Tíz évvel ezelőtt 

Hevesen dobogó szívvel néztem, hogy a testvérem ügyetlenkedve mászik fel egy magas fa tetejére. Nyirkos tornacipőjének talpa néha megcsúszott a fa törzsén, ujjai hegye elfehéredtek az erő miatt, miközben felhúzta magát. Vékony kezével erőtlenül kapaszkodott, kopott farmerja kiszakadt a mászás közben. Kezemmel a fűben lapuló kő felé nyúltam és erősen koncentrálva, hogy ne a fejét találjam el, megdobtam a vállát. A kő kínzó ütésére Lewis hátra pillantott és ezzel a mozdulattal együtt a fűbe is zuhant. Felvont szemöldökkel álltam egyetlen kis testvérem felett, aki kipirult arccal, kicsit mérgesen pillantott felém. – Te szemét! – kezét ökölbe szorította és bemosott nekem egyet. Húszas éveink előtt jártunk, de még mindig annyit verekedtünk, mint a kisgyerekek. Hevesen dobogó szívvel hajoltam el szapora ütései elől és magammal szembe fordítottam őt.

- Azt hiszed, hogy a katonaságnál majd lankadhat a figyelmed?! – kezemmel a vállát szorítottam, majd a fa tetejére mutattam. – Azt hiszed, hogy egy kis ütés miatt feladhatod? – mutattam a fűben lapuló kavicsra, mire szomorúan lesütötte a szemét. A titok az, hogy Lewis gyerekkora óta katona szeretne lenni. Az iskolában mindig mondogatta a történelem órákon, hogy ő is a hazát szeretné szolgálni. Csak egy baj van, amit soha senki nem mondott el neki: sajnos az ő fizikuma kevés ahhoz, hogy katonának álljon. Kiskora óta a vékony, magas fiúk csoportját erősítette. A szabályok kegyetlenek. Az elvárások kegyetlenek. Noha évek múlva fogjuk leadni a jelentkezésünket, de a kérdés az, hogy kit vesznek fel. – Úgyis jobb leszek! Bekerülök a seregbe! – sértődötten söpörte le a farmerjára tapadt fűszálakat és üveges tekintettel pillantott felém. – Szerinted sikerülhet? Bekerülhetek a katonák közé, hogy a hazáért harcoljak? – vékony bicepszét befeszítette és szomorú mosolyra húzta a száját. A délutáni nap árnyékot vetített ránk, miközben a tölgyfa alatt megszorítottam a testvérem vállát. A legnagyobb baj az volt, hogy Lewis legnagyobb álma a bukáshoz vezetett. Ahogy felnőttek lettünk engem hívtak be egy különleges amerikai alakulathoz. Huszonöt évesen lettem az US Navy Seal elit alakulat tagja. De ez mit is takart? Az amerikai haditengerészet kötelékébe tartozó szervezetnek már az elnevezése is beszédes, hiszen jelzi, hogy tagjai tengeren sea, levegőben air és szárazföldön land is magas hatásfokkal vethetőek be. A kifejezéseket összeolvasva a SEAL, azaz fóka szót kapjuk, mai a haditengerészek szimbóluma, szinte az USA első flottájának megalakulása óta. A Navy Seal büszke, összetartó és jól szervezett csapat, mely a második világháború óta védelmezi az Egyesült Államok érdekeit. 

A hidegháború éveiben a Seal óriási fejlődésen ment keresztül és kialakult saját kiképzőprogramja, mely az eddig említett másik két szervezet programjánál is keményebb próbatételek elé állítottak minket. Mi tudjuk, hogy mit jelent mínusz fokos medencében egy levegővétellel végig úszni, hiszen, ha feljövünk levegőért akkor elbukunk és haza küldenek minket. Mi tudjuk, hogy milyen tíz kilométeren át a társunkat a hátunkon cipelve futni felszerelésben a tűző napon. Kegyetlen és lehetetlen kiképzéseken vettünk részt. Megkínoztak és megvertek minket, hogy gyakorolják a tűrőhatáraink feszegetését. Ezért végeztük el csak heten a kiképzést. A többiek már az elején kiestek. Jobban megkellett volna fontolniuk, hogy melyik különleges alakulathoz jelentkeznek. A lényeg az, hogy amíg én a bázison ünnepeltem a sikeremet, addig Lewis otthon volt és utált, amiért kettőnk közül engem választottak az Navy Seal – be:

A dögcédulámat az ujjaim közt forgattam, kezemmel leemeltem az asztalon található sört és kétszer beleittam. Hosszú percek óta vártam, hogy Lewis bejelentkezzen a videóhívásba. Hiányzott a testvérem és a hangja. A több hónapos kiképzésünk alatt nem mehettünk haza és csak hétvégenként vehettük fel a kapcsolatot a szeretteinkkel, hiszen itt minden percre kivan szálva. És ahogy mindig, Lewis soha nem lépett be!

- Gyere már David! A többiekkel bemegyünk a városba! Megünnepeljük a bekerülésünket a Sealbe! – Fred megveregette a vállam és kérdő tekintettel nézett rám. A többiek már civil ruhába öltöztek, nem festettek katonáknak. Ez volt a szabály. Mivel egy elit alakulat tagjai voltunk, soha senkinek nem beszélhetünk a munkánkról.  Se a családunknak, se a szerelmünknek. Bólintottam és a szám szélét rágcsáltam.

- Csak még egy perc... várom a testvéremet – könnyes szemmel nyúltam az egér felé, de ekkor Oliver oldalra tolta és lehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni.

- A hónapok alatt egyszer sem jelentkezett. Nem gondolod, hogy ideje lenne feladni? – együttérzően szorította meg a vállam, miközben remegő kezekkel léptem ki a videóhívásból. 

- Egyszer küldött egy képet magáról és a barátnőjéről. De azt hiszem, hogy csak a lány kérte meg - sütöttem le a szemem. - Azóta nem jelentkezett! De örülök, hogy talált magának valakit. Elisabeth rendes lánynak tűnik... - emlékeztem vissza a közös képükre amin Lewis kevésbé mosolygott. - Utál engem – szorítottam az államhoz a láncomat. – Miért nem őt vették fel? – a kérdésem hallattán a parancsnok hangját hallottuk meg, ezért sorba álltunk és kihúztuk magunkat.

- Pihenj, katona! – lesütöttem a szemem és még mindig a gépem monitorjára pillantottam. Nem veszíthetlek el Lewis... - Mire figyel, katona? – a parancsnok apró centikre állt meg előttem, tekintetével lyukat égetett az arcomba. Hevesen dobogó szívvel néztem át rajta, hiszen nem mutathatjuk ki a sebezhetőségünket. – A legjobbtól elvárom, hogy ne lankadjon a figyelme! Megértette?!

- Igen, uram! – kiabáltam.

- Nem hallottam! Mit mondott?!

- Azt mondtam, hogy igen uram!

- Azt mondja, hogy holnap elmennek az első hivatalos bevetésükre?! – kiabálta, mire a többiek ott a sátorban keresztet rajzoltak maguk elé.

- Nem! Ezt maga mondta, uram! – kiabáltam vissza.

- És mit gondol, katona?! Képes bevetés során végig vinni a csapatát úgy, hogy egyiküket sem kell koporsóban haza szállítani?! Tiszteletben tartjuk a hazát és a zászlót, de a rúdon a magasban jobban néz ki, mint a koporsójukra feszítve!

- Igen, uram! Képes vagyok végig vinni a csapatom!

- Akkor azt javaslom altiszt, hogy vegye le a szemét a kibaszott képernyőről, fogja a csapatát és vigye el őket piálni, mert én mondom fiacskám, hogy a holnapi nap emlékezetes lesz mindannyiuk számára azt garantálni tudom! – ekkor a parancsnok hátat fordított nekünk és kilépett a sátorból. A köralakját fürkészve felsóhajtottam, letöröltem az izzadt homlokom és lecsaptam a gépem tetejét.

- Most már kétszer meggondolom, hogy jó ötlet volt – e a Navy Sealt választani! – löktem meg a társam vállát nevetve.

- Ha egy öngyilkos osztaghoz akartál jelentkezni akkor igen! – nevették el magukat.

A viccet félre téve, mi voltunk a legjobbak. Bátran kijelenthetem, hogy minket minden olyan dologra kiképeztek, ami érinti a szárazföldön való bevetést, a tengerben és a levegőben is egyaránt. Nekünk nem jelentett gondot kiugrani egy repülőből, nem volt gond a tengerben úszással nehéz felszereléssel együtt és a mérföldeken át tartó futás sem. A fájdalmat már akkor belénk nevelték, amikor az első kiképzésünk éjszakáján felkeltettek minket azzal a szándékkal, hogy az éjszaka utolsó óráit egy magas csőre kapaszkodva a föld felé lógva tegyük meg és aki leteszi a lábát az csomagolhatott haza. – Szerintetek a holnapi nap jobb lesz az első kiképzésünk éjszakájától? – vakartam a tarkómat, mire a többiek megborzongtak.

- Arra gondolsz amikor órákon keresztül lógnunk kellett egy kibaszott csőről? – vakarta a szakállát Fred. – Szerintem az is kellemesebb lesz, ha golyót kapok a picsámba! – dobta magára a zöld mellényét. – De komolyan! Ti gondoltátok volna, hogy ez vár ránk? – a kérdése hallatán mindenki elkezdett mosolyogni. – Inkább menjünk piálni!

A többiek után igyekezve utoljára visszapillantottam a gépemre mert egy belső hang azt súgta, hogy beszélnem kellett volna a testvéremmel.

Másnap a sejtésem beigazolódott. Egy kibaszott tűzharcba keveredtünk a Japánokkal amikor egy törvénybe ütköző drogárusítás miatt kellett megölnünk egy érintetett. A mocsok hamar ránk küldte az embereit. A barna romok mögött bujkálva hajtottam le a fejem, miközben gépfegyverekkel soroztak minket. Megfogtam a társam vállát. és az autó roncs mögött ülve az ég felé pillantottam. A golyók hangos lövése közben tompán hallottam és éreztem, hogy a vér végig folyik a fedetlen karomon és a nadrágomhoz tapad.

- Ő... főnök! – futott mellém Fred. – Azt hiszem, hogy csinálnunk kéne valamit mert újra töltik azt a szörnyeteget! – az ellenség autóján található gépfegyver felé pillantottam. A koszt kitöröltem a szememből, miközben a rádióm felé pillantottam. Okosan kellett gondolkoznom, mert a csapatom élete múlott a döntésemen. Fontos szabály, hogy csak rendkívüli esetben hívhatunk légi támogatást. Egy  húsz fős japán hadsereg egy hét fős elit alakulat ellen nem az volt?

- Bázis! Itt fóka 1! Légitámogatást kérek! Az ellenség tőlünk kilencven fokban található! Ismétlen légi támogatást kérünk! – és ekkor történt az, hogy egy gránát robbant közvetlen mellettünk. A földre feküdtem és a fejem védtem, miközben az autó, ami mögött rejtőzködtünk a magasba zuhant. – Most! Futás! Azt mondtam, hogy futás! – a rommá lőtt barna ház felé futottunk, miközben megszólalt a jeladóm.

- Fóka1, itt a bázis! Vettem! A légitámogatást elindítottam!

- Mikorra várható?!

- A támogatás öt percen belül a helyszínen lesz! És ne aggódjon altiszt! Remekül csinálja! Jár a piros pont! – nevetett, miközben a japánok arra törekedtek, hogy káposztástésztává lőjék a fejünket.

- Uram? Késő jelentkeznem tűzszerésznek?

És az első bevetésemet túléltem, bár közel voltam a halálhoz. Ezután az eltelt egy évet azzal töltöttem, hogy tovább képeztem magam és tűzszerész lettem. Ezzel a tudásomat lekicsinyítettem és ezután kaptuk a második bevetésünket. Tűzszerészként nem kellett volna részt vennem rajta, de mivel Afganisztán a bombák és a terroristák országa, így felkélszítettek arra, hogy szükség lesz rám. Ez a bevetés azért volt különleges mert Afganisztánban dúltak a harcok az elnök választás miatt. A terroristák mérgesek voltak, hogy elbukott a választottjuk ezért merényleteket csináltak. Folytonos harcok a bosszúról és a vérről szóltak. Véráldozatokat és megannyi hottestet követelt. De a merénylők nem áltak le. Ezért nem hónapokról, hanem évekről volt szó. Ezért nem mentem haza. Ezért nem találkoztam a testvéremmel és ezért maradtam öt évig a bázison. Viszont amikor az ember katonának áll, aláírja a végrendeletét is, hiszen bármikor meghalhat. Afganisztánban találkoztam a halálommal. Egy bevetésen voltunk, miközben néma csendben a sérültek közt sétáltunk. A város kihalt, a nap pedig tűzött. Patakokban folyt rajtunk a verejték, a fegyver súlyától remegett a kezünk és fáradtak voltunk. De minket ez nem érdekelt. Felderités céljából küldtek ki minket a bázisról, de arra nem számítottunk, hogy a halál a nyomunkban járt.

- Mi a franc történt itt? – Fred egy kisfiú szemét csukta le, akinek a lelke már át szállt a túlvilágra. Az arca sérült, a vékony lába elszakadt a testétől. - És ez mind egy választás miatt...

- A merénylők nem ejtettek túszokat. Mindenkit megöltek. Így bosszúlják meg, hogy nem a megfelelő emberre szavaztak - suttogta Oliver. - Vagy pont az volt a baj, hogy a jó emberre szavaztak, a rossz pedig alul maradt. Nem érdekelte őket, hogy gyerekek haltak meg. Nem érdekelte őket, hogy nők vesztették életüket - folytatta, miközben egymás után hajtottuk le a holtak szemét. Mostmár tudom, hogy milyen érzés rothadó testek közt a tűző napban sétálni ott Afganisztánban.

- Miért nem lettem kertész? Mond Istenem, miért nem lettem kertész? - pillantott az ég felé Will.

Halott asszonyok és férfiak rothadó teste mellett sétáltam, miközben a közelben dúltak a harcok.  A fűst egyre erősebb lett, ezért nekünk is vissza kellet térnünk a bázisra, hogy bejelentést tegyünk, majd a további terven gondolkodjunk. Afganisztán mindig is ilyen ország volt. A túlélők országa. A poklok országa. Egyenlő volta földi pokollal. Okosak voltunk, mert a zöld színű ruhánkat  még a bázison barnára cseréltük, ezért kevésbé voltunk feltűnőek. Hivatalosan az elit csapatunk színe a zöld és a barna volt, de a homok színért most összetettük a két kezünket.

- Álljatok meg! – a sorban másodikként tettem fel a kezem, miközben egy túlélő keze jelent meg a halott emberek közt. Azt hittem, hogy rosszul látok. Egy mozgás. Élet volt jelen. Dobogó szív és lélegzet. Nekem több sem kellett.  A vérben úszott testek közt előre indultam. Fegyverrel a kezemben megindultam felé. Egy nő volt. Letérdeltem mellé. Félig leszakadt arccal sírt és a kezemet fogta. Mellette a pár hónapos babája már nem élt. - Ó, Istenem! - keresztet rajzoltam magam elé, miközben a kezem a nő kendőbe csavart feje alá helyeztem. – Morfiumot! Adjatok neki morfiumot! – és ekkor történt, hogy a halálommal találkoztam. A haldokló nőtől tíz méterre hirtelen és váratlanul megcsörrent egy telefon és abban a percben robbant egy bomba. Csak egy másodperc volt az egész.  Egy rohadt másodperc változtatta meg az életem. A telefonok rezgése bocsátotta ki a hullámot, ami robbantotta a bombákat és ami megölt egy egész várost. Az utolsó emlékem az volt, hogy a levegőbe zuhantam és szétroncsolt lábbal zuhantam a hallott asszonyok közé.  A vérben úszott testek közt feküdtem. A világoskék eget néztem, miközben pokolian erős fájdalom tépte a lábam. Köhögve majd eszméletet vesztve láttam, hogy a társaim fölém hajolnak, leveszik a sisakomat, elvágják a nadrágomat erős kötést tesznek a sérülésem fölé, és egy olyan országban, ahol mindenki a túlélésért küzd megpróbáltak megmenteni. És miközben megpróbáltak megmenteni, azért imádkoztam újra halljam a testvérem hangját, bár ennél többet kaptam. - Lewis... - suttogtam. - Haza megyek hozzád! 

És megmentettek. 

A hazatérésemért pedig tiszteltem a holtakat, nőket és férfiakat,

tiszteltem a fegyvert, a bombát és az ellenséget,

tiszteltem a testvéremet, amiért a halálom kapujában velem volt,

 tiszteltem Amerikát amiért engedett megérkezni

és tiszteltem a szerelmemet amiért megajándékozott egy kötelékkel.

VÉGE

Sziasztok! Egy kicsit nehéz volt megírni ezt a részt. 

Aszt hiszem, hogy pont ilyennek terveztem. Mostmár ismeritek David történetét .

Próbáltam a megérkezésre és a második részre a kötelékre is hivatkozni.

Remélem, hogy tetszett nektek. Ugyan ezzel vége a könyvnek, de hamarosan hozok egy "évekkel később" részt is!