Tél volt. Kiskoromban a télről mindig a hó és a fények jutottak az eszembe. Az otthon melege és a mézeskalács friss illata. A forró gőzölgő tea és a nevetséges mesék a tévében. Hó. A hó mindig hasonlított egy varázslathoz. Hófehér pelyhek ami fehérré varázsolják a világot. Gyönyörű látványt nyújtott. Önmagában szép volt.

Tavasz közepén még biztos voltam abban, hogy Daviddel töltöm a karácsony gyönyörű napjait. Bíztam abban, hogy szeretkezhetünk a kandalló mellett és nézhetünk karácsonyi filmeket. Mert tavasszal azt terveztük, hogy mindent elmondok Lewisnak. Bíztunk abban, hogy elenged majd. Reménykedtünk, hogy jó útra tér.
De Lewis beteges féltékenysége mindent tönkretett. Egy késő éjszaka pecsételődött meg a sorsom. Egy hírtelen jött gondolat, egy jól megtervezett csapda! Ez várt rám azon az éjszakán. Egy apró kütyü ami a sötét útszakaszt videózta, egy kegyetlen sofőr aki így forralt bosszút ellenem. Lewis a percek alatt döntötte el, hogy véget vett az életemnek. Azt nem tudom, hogy mikor tapasztotta a kicsi kamerát a kocsim ablakához. Lehet, hogy régóta ott volt. Lehet, hogy a percek töredéke alatt rögzítette. A figyelmetlenségemet elrabolta a félelem amit nem tudtam irányítani.

A történtek után utáltam a Májust.
Utáltam a hónapot és mindent ami rá emlékeztetett.

Hét hónappal később minden változott. Noha tudtam, hogy az életem felfordúl annak a férfinak köszönhetően aki poklot teremtett azon az estén. Egy dolgot szerettem csinálni. Az ablak mellett állni és nézni a hóesést. Ez volt az egyetlen menedéken. Ez volt az egyetlen kötelékem. Egy kötelék ami oly reményvesztett volt, mégis hordoztam.

Tavasz óta nem hallottam felőle.
Mintha megszűnt volna létezni.
David jól tudja, hogy Lewis mellett maradtam. Csak azt nem tudja, hogy kényszerből. Talán így jó.

Talán jobb ez így.

Mégis egy dolog van ami ellen még Lewis sem tehet. Amit még ő sem semmisíthet meg. Ami felett nincsen hatalma. És nemis lesz...

- Istenem! Annyira gyönyörű! - Lewis édesanyja felém pillantott. Kezét az arca mellé helyezte, a száját mosolyra húzta. - Olyan tiszta és gyönyörű látvány - a karácsonyi vacsorát készítette. Azt hiszem, hogy különlegeset készített, hiszen egy régi szakácskönyv is helyet foglalt az asztalon. - Köszönöm, hogy megadod nekem - pillantott a kerek pocakomra.

A kezem a hasam alá tettem.
Tartottam őt.
Tartottam a köteléket. Az egyetlen köteléket.

- Köszönöm, Thea néni.

Hét hónap.

Hét hónapja hordom a szívem alatt.

A babát aki bennem növekszik.
Egy apró embert aki minden percben türelmetlenűl rúgdosott.

- Istenem Lewis! Alig két hónap és apa leszel! - Thea néni a fia felé pillantott, aki a horgász botokat vitte fel a padlásra.

- Ez így van anya! Énis nagyon örülök neki - felém pillantott. Szikrákat szórt a szeme. - Már várom a pici babócát! Nagyon fogom őt szeretni! - húzta vigyorra a száját.

Összerándultam.

Sziszegtem egyet amikor a kislányom rúgott. Erős volt. Erős akár az édesapja.

Késő este mosogattam el.

Thea néni elfáradt, ezért hamar lefeküdt. Vitaminos vizet ittam, miközben simogattam a hasamat. Minden héttel egyre nehezebb lett.
- Mintha egy zsák krumpli lennél - súgtam mosolyogva. A lábaim hamar elfáradnak. Órákat képes vagyok ülni. Egyre ritkábban állok és gyakrabban pisilek. Mit ne mondjak, az eltelt hónapok kikészítettek lelkileg és fizikailag is. Minden olyan gyorsan történt. Egyszerűen csak a nyakamba zúdult minden.

- Hogy van a kismamám? - Lewis mellém sétált. A kezét nyújtotta felém. Hátráltam. Nem engedtem. Nem nyúlhatott hozzá. Soha! Soha nem érintette meg! Nemis fogja.

- Takarodj innen! Menj innen!

Régen talán szerettem. De megutáltam. Undorodtam tőle. Tényleg igaz, hogy a féltékenység egyenlő a betegséggel. Mert Lewis tényleg beteg lett. Agyilag. Féltékeny volt rám, a babára és mindenre.

- Miért vagy ilyen? - nézte a hasamat. - Az enyém!

Ekkor megfogtam a poharat és egyenesen az arcába öntöttem a vizet.

- Nem a tiéd! Nem a tiéd! Jól tudod, hogy nem a te gyereked! - fenyegetően tettem fel a mutatóujjam. A lányom rúgott. Nyugtalan volt. Érezte, hogy nem vagyok jól. - Hagyj minket békén! - töröltem le a szemem.

- Gondolkoznod kellett volna akkor amikor a tesóm felcsinált téged - bökött a hasam felé. - Muszáj beadnom anyámnak a mesét, hogy enyém a gyerek.

Undorodva bökte ki a szavakat.
Mintha undor futott volna végig a hátán.

- Ő az enyém! És ez a baba a szerelmünk gyümölcse! Érted ezt? - hajoltam közelebb hozzá. - Szerelem.

Lewis a fogát csikorgatta. A kezét összehúzta, a szemében fénylett a harag tüze.

- Hiába. A történtek után még mindig szeretlek. Megcsaltál! Oké! A tesóm felcsinált téged! Ez is oké! És itt vagyok én, aki még mindig kurvára szerelmes beléd! - csapott az asztalra. - Akkor itt ki is az áldozat?

- Hát nem te - kerültem meg a szekrényt és a kanapéhoz sétáltam. Lassan, féloldalas mozdulattal leültem, és magamra terítettem egy pokrócot. A párna alól kihalásztam a naplót. Ezt a naplót régóta írom. Akkor kezdtem el, mikor megtudtam azt, hogy babát várok Davidtől. A szívem mélyéről írtam. Az eltitkolt gondolataimat a lapokba süllyesztettem. Mindennap egy lap. Hét hónap óta írok. És ha az utolsó lap is betelt....elküldöm neki. Joga van hozzá. Joga van elolvasni. A köteléket. Kettőnk kötelékét.

- Ne írd már azt a szart! - hírtelen lökte ki a kezemből. A rózsaszín napló a padlóra zuhant. A drága "krumplis zsákom" miatt nem tudtam lehajolni.

- Vissza adnád? - helyeztem a kezem a hasamra. Az ujjaimmal simogattam. Vigyáztam erre a nagy pocakra. Gyönyörű volt. Egézségesen nagy volt.

- Minek írod ezt? - magához vette. - Mi értelme?! - kitépett egy lapot.

Kitépett egy második lapot.
A harmadikat és a negyediket is.

Könnyek szöktek a szemembe.

Veszélyben voltam.

- Kinek írod?!! - üvöltötte.

- A lányom apukájának!! - kiabáltam. - Tessék! - nehezen tudtam felállni. A derekamra tettem a kezem, a másikkal a hasamat tartottam. Talán nem lesz olyan nehéz ez a baba. - Add vissza! - kitéptem a kezéből és magamhoz szorítottam.

- Én magam fogok gondoskodni arról, hogy ez ne jusson el hozzá! Soha nem fogja megtudni! - sziszegte. - Sőt! - sétált a kandallóhoz. Egy darabig nézte a kitépett lapokat. Olvasta. Memorizálta. Majd a tűzbe dobta. - Ideje eljuttatni a hírt, hogy babát várunk. Kíváncsi vagyok, hogy mit szól majd hozzá David!

- Nem! Nem! Nem a tiéd! Nem a tiéd! - löktem meg a vállát. - Ne tedd ezt velem! Kérlek! - hajtottam le a fejem.

- Sss! Semmi baj! Semmi baj! - simogatta a hajam. - David majd úgy tudja, hogy enyém a gyerek! Ennyi! Boldogan élhetünk! Te én és a lányunk!

Ekkor hátra léptem egy lépést.

Széttörtem.

Teljesen.

Apró szilánkokra.

Mi lett volna, ha akkor nem jövök el hozzá?
Mi lett volna ha, inkább szakítok Daviddel?
Mi lett volna, ha minden máshogy történik?

- Megfogom őt védeni! Megigérem, Lewis! - tettem fel az ujjam. - Egy ujjal sem érhetsz hozzá! Ismétlem! Egy ujjal sem fogsz a kislányomhoz érni!

Késő éjszaka mentem a szobámba.

A saját szobámba.

Leültem az ágyam szélére. Felkapcsoltam a lámpát.

Fáradtan és kimerülten sóhajtottam fel.

Próbáltam vissza tartani a pisilést.
Nem sikerült.
Gyorsan elmentem vécére.
Ott a tükörben megvizsgáltam az én báránykámat. Felhúztam a pólómat. - Hát annyira gyönyörű vagy! Hatalmas! - apró köröket rajzoltam oda ahol általában rúgni szokott. - Pici báránykám - támaszkodtam a mosdókagylóhoz. - Tűzbe mennék érted. Ugye tudod? - néztem le.

Az nap este elővettem az igazi naplómat. Egy bőr kötésű, díszes naplót. Kinyitottam az első oldalon. A kislányom neve szerepelt rajta:

A pici Nadine.

A második oldalra természetesen az első ultrahang fénykép foglalt helyett. Mintha tűt keresnék a szénakazalban. Mégis ha az ember jobban megnézi, akkor tudja, hogy ott van a pici folt. Már nem pötty. Már folt volt. Az első ultrahang elött vérvételen is voltam. Azon kívűl, hogy legyengült az imunrendszerem, jól voltam. Sok vitamint és gyümölcsöt ettem.

Megsimítottam a pocakomat.

- Ez az igazi - simítottam meg a lapokat. - Amit majd elküldök az apukádnak - suttogtam. - Képes leszek én erre? Képes leszek fájdalmat okozni neki? Lehet, hogy gyűlöl! Ha Lewis tényleg tervez valamit, akkor utálni fog minket - szorítottam meg a pólómat. - Nem fog téged szeretni, báránykám - szipogtam. - Pedig te az övé vagy. Ő pedig a tiéd. Ezen semmi nem változtat.

Soha!