A pszichológus azt mondta, nem fogja elolvasni a naplómat. Nem tudom, hihetek-e neki. Kivételesen őszintének tűnt, még nevetett is a lehetőség hallatán, hogy esetleg elolvassa, azt mondta, azzal csak még jobban elérné, hogy semmit ne áruljak el neki magamról. Ebben amúgy tökéletesen igaza van, de azért elég fura, hogy ilyen diszkrét lett hirtelen. Elvégre az a munkája, hogy a magánéletemben vájkáljon.

Amúgy elkezdődött az őszi szünet, aminek nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Ugyanannyira utálom azt, mikor iskolába kell menni, mint azt, amikor nem. A suli kész katasztrófa, nincs olyan ember ott, akire képes vagyok undor nélkül nézni, és ez a többség esetében kölcsönös is, a tanárok számára például én vagyok „Laura, a diákok szentségtörő szégyene, aki nem csak nem tanul, hanem még flegma is", a jó tanuló, mintadiákok számára pedig „Laura, egy tipikus ribanc, aki mindenkin átgázol, és aki egyszerűen nem képes otthon kinyitni egy tankönyvet". De persze ott a másik véglet is, amit főként az ostoba, irányítható lányok, meg a magukat népszerűnek gondoló diákok képviselnek. Nekik én vagyok „Laura, aki annyira menő, hogy az első parancsára ugrani kell, és akinek a véleménye szent". Sosem tudtam pontosan, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fokú tiszteletet, de másra nem tudok gondolni, mint arra, hogy az emberek összekeverik a népszerűséget azzal, hogy valakit már semmi nem tud érdekelni. Bármennyire is szánalmasnak tartom ezt a gondolatmenetet, nem üldözöm el őket magamtól. Nekik csak kell valaki, aki irányítja őket, nekem meg valakik, hogy ne maradjak egyedül.

Kevin: Jössz ma?

Ez az üzenet fogadott tegnap kilenc körül, amikor ránéztem a telefonomra. A kérdés számomra nem is volt kérdés, az egész nyomorúságos napot azzal töltöttem, hogy az időt próbáltam siettetni.

Én: Persze. Jön mindenki?

Kevin: Hát gondolom

Kevin: Dorináról nem tudok, de biztos ott lesz

Én: Ja

Kevin: Akkor nemsokára elugrok érted, ok?

Én: Jó. De most ne csengess fel. Nem akarom, hogy az apám meghallja

Kevin: Miért, szerinted érdekelné, hogy elmész? :D

Keserű mosolyra húzódott a szám. Kevinnek igaza volt, apát teljesen hidegen hagyja, hogy mikor mit teszek.

Én: Nem. Valószínűleg nem

Kevin: Szarni rá, hülye vénember :D

Én: Az

Kevin ígéretéhez híven negyed órán belül megérkezett, és bár a kérésem ellenére megcsörgette a panellakásunk kaputelefonját, semmilyen ellenállásba nem ütköztem apa részéről, még csak mozgolódást sem láttam a szobájában. Persze, hogy nem kérdezte meg, hova megyek. Neki tök mindegy volt. És utálom magam, amiért még mindig megfordult egy pillanatra a fejemben az ellenkezője.

Aznap este kifejezetten csípős volt a levegő, és avarillatot árasztott. Erről automatikusan eszembe jutott az előző ősz, hogy milyen gyerek voltam még, milyen apróságokon képes voltam problémázni. Ez az egyik szar dolog a gyászban. Az első ősz, az első tél, az első karácsony, az első szülinap nélküle mindig az ember eszébe fogja juttatni az összes addigi őszt, telet, karácsonyt és szülinapot, amit vele töltött.

Dühödten húztam fel az autó anyósülés felőli ablakát, amit Kevinnek mániája volt leengedve tartani, egy kicsit sem akartam érezni a múlt illatát.

– Ártott neked az az ablak? – szakított ki a gondolataimból Kevin értetlen hangja.

– Csak adj egy cigit – vetettem oda ingerülten, mire a vállát vonogatva az ölembe ejtette a dobozt, és a gyújtóját.

Pár perces út után megérkezünk a Blue Bird-be, egy zalaegerszegi szórakozóhelyre, és Kevin leparkolta a kocsit. Már kintről hallatszódott a jó hangulat, a röhögés, a zene, a hely elég népszerű a város diákjai körében, így mint minden péntek este, ezúttal is dugig volt. Az asztaloknál is ültek, a pultnál is ültek, nem kevesen táncoltak is, alig lehetett levegőt kapni, mégis fellélegeztem a belépés pillanatában. Az okok már ismertek.

Hiába volt nagy a tömeg, azonnal kiszúrtuk a mi társaságunkat, a szokásos helyen, a pult bal oldalán ültek. Viktor rögtön intett egyet Kevinnek, miközben a másik kezét Zoé derekán tartotta, Viki szélesen elmosolyodott, Dorina egy biccentéssel nyugtázta, hogy megérkeztünk, Csanád és Dávid pedig éppen a táncolók felé indultak. Vagyis mindenki jelen volt, kivéve ő. Mert ő mindig utolsóként jön, és mindig eléri, hogy mindannyian őt várjuk.

– Hé, sziasztok! – köszöntött minket Viktor ordítva, de persze igazából csak Kevinhez szólt, hozzám nem.

– Sziasztok – köszöntem mindenkinek általánosságban, majd levágtam magam Dorina mellé.

– Úristen, mondd, hogy jól látom – hajolt át Viki Dorinán, hogy közelebb kerüljön hozzám, és közben a hajamra mutatott. – Fekete?

– Igen – biccentettem büszkén, pedig korántsem voltam olyan magabiztos. – Tegnap festette a fodrász. Szerinted jó lett?

– Viccelsz? Kurva jó – biztosított Viki vigyorogva, és Dorina is elmosolyodott, ami tőle már erős elismerésnek számít, nem az a beszédes fajta. Viszont ahhoz, hogy meg legyek róla győzve, hogy jól áll az új haj, valaki más megerősítésére volt szükségem, bár valahogy sejtettem, hogy tőle nem fogom megkapni. Mégis reménykedtem, hogy ezúttal máshogy lesz.

– Mit iszol? – termett előttem hirtelen Kevin, és ahogy ránéztem, a tekintetem automatikusan továbbsiklott a bejáratra.

– Mindegy, amit te – hadartam idegesen.

– Biztos? Akkor is, ha én tequilával nyitok? – vigyorgott, de én már rég nem rá figyeltem, csak biccentettem egyet. Tudtam, hogy mennyire szánalmasan viselkedek már most, azt is tudtam, hogy az este folyamán leszek még ennél szánalmasabb is, de azzal is tisztában voltam, hogy semmit nem tudok ellene tenni. Az ajtón ugyanis belépett Atesz.

Annak ellenére, hogy róla még nem ejtettem szót, nagyon szerves részét képezi a társaságunknak, mi több, ő a csapat magja, az tartozhat ide, akit ő befogad. Mert Atesz egyszerűen ilyen. Pusztán a megjelenésével eléri, hogy az emberek adjanak a véleményére, hogy tiszteljék, hogy a barátai akarjanak lenni. És az a nagy helyzet, hogy ebben én sem vagyok kivétel.

– Nézzétek, megjött Atesz! – kiabálta túl a hangzavart Viki, és a bejárat felé mutogatott, én meg készségesen, és rendkívül nyomorék módon úgy tettem, mintha addig nem vettem volna észre. Atesz kiszúrt minket a tömegben, és amikor megindult felénk, éreztem, hogy összerándul a gyomrom. Hirtelen eltompult minden érzékszervem, a lüktető zenét sokkal tompábban hallottam, mint addig, csak a ritmusa dübörgött versenyt a szívemmel a mellkasomban, nem éreztem már sem a levegő fülledtségét, sem az alkohol keserű szagát, minden elveszett, és csak a lassú másodpercek maradtak, amíg Atesz közeledett felénk. Egyszerűen ilyen hatást volt képes kiváltani belőlem.

Aztán odaért hozzánk. Mint mindig, már a kinézete is tekintélyt parancsoló volt, sötétbarna raszta tincsei ezúttal copfba voltak fogva a tarkóján, orr- és fülpiercingjei megcsillantak a félhomályban, a tekintete pedig olyannyira sötét, végtelen volt, hogy az embernek az volt az érzése, ez a szempár a lelke mélyére lát.

Először még csak észre sem vett, de ezen már meg sem lepődtem, mindig így szokott lenni. Kezet fogott Viktorral, aztán Kevinnel, röhögve váltottak néhány trágárságokkal tarkított szót, köszönt Zoénak, Dorinának, aztán Vikinek. Percek is eltelhettek, mire végre történt valami. Nem hiszem, hogy akarattal, de végül megakadt rajtam a pillantása, másodperceken keresztül csak nézett, és ekkor már hirtelen azt kívántam, bárcsak mégse vett volna észre. Mert a tekintetében minden benne volt. Lehajtottam a fejem, elfordultam tőle, de hiába, a következő pillanatban érzékeltem, hogy valaki leül a mellettem lévő szabad székre.

– Te meg hogy nézel ki? – Szeretném azt hinni, hogy csak a hatalmas hangzavar miatt volt olyan jellege, mintha rám dörrent volna. – Ha? – Muszáj volt elszakítanom a tekintetem az előttem lévő pultlaptól. Atesz kérdőn felvonta a szemöldökeit, az arcáról tisztán leolvasható volt az undor, és az „Ezt most komolyan gondoltad?" kérdés.

– Csak befesttettem – morogtam feszengve.

– De mégis miért?

– Azt hittem, esetleg tetszeni fog... – A mondat végére teljesen elhalt a hangom, mire Atesz fesztelenül elröhögte magát. Gyűlöltem magam, amiért ennyire meghunyászkodom neki, esküszöm, hogy gyűlöltem magam, és mégsem tudtam megakadályozni. Mert Atesz egyszerűen ilyen volt.

Atesz valószínűleg úgy ítélte meg, hogy ez a fél perc bőven elég volt neki a társaságomban ahhoz, hogy felcsesződjön az agya, legalábbis abból, ahogy lesajnálóan csóválva a fejét felállt mellőlem, pont ez jött le. Én meg ott maradtam megalázva, lesütött szemmel, előreejtett vállakkal, és kábé úgy éreztem magam, mint egy megvert kutya.

– Tessék, a tequilád – csúsztatta elém az italt a pultos. Abban a pillanatban, hogy az alkohol végigperzselte a torkomat, elöntött a harag csalódottsággal vegyes formája, ez a különös elegy pedig éppen elég volt ahhoz, hogy könnyek homályosítsák el a látásomat. Körmeimmel automatikusan vájtam bele az alkaromba, hogy levezessem a feszültséget, gyűlöltem a sírást, gyűlöltem magam, amiért egyáltalán képes vagyok még sírni. Dühösen pislogtam vissza a könnyeket, mielőtt egy is kicsordulhatott volna, és amint felhajtottam az első adag italt, rendeltem is a másodikat.

Annyira unom már, hogy mindig ugyanaz van. Általában nem érdekel semmi és senki, nincs már, ami meg tudna sebezni, gond nélkül elküldök bárkit a halálba, de ha Ateszról van szó, akkor egyszerűen megváltozom. Hiába nem akarok, szomjazom a figyelmére, és totális hülyét csinálok magamból minden alkalommal a társaságában. És hogy miért van ez? Mert a számtalan negatív élményem ellenére görcsösen kapaszkodom az egyetlen pozitívba. Atesz a világ legnagyobb seggfeje, rengetegszer megalázott, kiröhögött, levegőnek nézett már, de egyetlenegyszer valami olyat is tett, amivel el tudta hitetni velem, hogy van remény.

Szeptember elején történt, az első alkalommal, amikor elmentem a Blue Bird-be. Nem ismertem senkit, azt sem tudtam, mit keresek ott pontosan, csak Dorina példáját követve leültem én is a pulthoz, és egymás után rendeltem az italokat, emlékszem, azon rimánkodtam, hogy csak érjem végre el azt az alkoholmennyiséget, ami egy kicsit letompítja bennem a hatalmas ürességet. Nagyon ki voltam akadva aznap este. Rájöttem, hogy nem tudom megmondani, hány napja láttam utoljára józannak apát. És ekkor talált meg Atesz, a sokadik elfogyasztott pohár alkohol után, amik közül egynek sem volt haszna.

– Szia – hallottam meg magam mellől a köszönést. Akkora ricsaj volt, hogy először azt hittem, csak képzelődöm, ráadásul amúgy is mindent tompán hallottam, régen nem voltam már józan. Lassan oldalra néztem, megpillantottam a mellettem helyet foglaló raszta fiút, és annak ellenére, hogy egy percre a sötét szempár bűvkörébe kerültem, azonnal kész voltam elhajtani magamtól, mint mindenki mást, aki aznap beszélgetni próbált velem. Úgyhogy természetesen nem köszöntem vissza, csak megvetően elmosolyodtam. – Nem láttalak még eddig itt – folytatta, és nem zavartatta magát, hogy továbbra sem kapott reakciót. – Talán azért, mert ez a hely nem gyerekeknek való. Minek vagy itt?

– Kurvára semmi közöd nincs hozzá. – Nem mondhatni, hogy elvesztettem volna a türelmem, csupán közöltem vele, és közben a létező legföldbetipróbb pillantásomat vetettem rá. Csakhogy nála nem használt. Egy kicsit sem hátrált meg tőle, éjsötét tekintetét nyíltan az enyémbe fúrta, és ettől pont olyan érzésem volt, mintha a lelkem legapróbb darabjait fedezné éppen fel. Gúnyosan megráztam a fejem, és visszafordultam a pulthoz.

– Szenvedsz – mondta halkan, de épp olyan hangosan, hogy megüsse a fülem. Lemerevedtem.

– Mi van?

– Teljesen elvesztél. Már nem tud érdekelni semmi, ugye? – kérdezte olyan hangon, amire a mai napig pontosan emlékszem. Szomorú volt és... törődő.

– Te miről beszélsz? – kérdeztem dühösen. Dühös voltam, mert egy pillanat alatt olyan érzést keltett bennem, mintha csupaszon állnék előtte, és nagy nehezen feltápászkodtam, hogy otthagyjam a francba. – Idióta...

Mielőtt elhaladhattam volna mellette, Atesz elkapta a csuklómat. Nem voltam rá felkészülve, így váratlanul ért a fájdalom, hangosan felszisszentem tőle, és abból, ahogy Atesz akkor rám nézett, tudtam, hogy tudja. Tudja, hogy nem az ő érintése okozott nekem fájdalmat, hanem az fájt, ahol hozzám ért. Talán pont azért tette, hogy szóba hozhassa a dolgot.

– Miért csinálod? – szegezte nekem azt a különösen utált kérdést.

– Mi van? Beszéljél már érthetően – rivalltam rá, és bár a fekete bőrdzsekim ujja tökéletesen fedte a karomat, ösztönösen kezdtem lejjebb húzogatni.

– Miért csinálod? – Ugyanolyan hangsúllyal ismételte meg, nem látszott rajta, hogy fogyna a türelme, megvetne engem, vagy egy kicsit is csodálkozna.

– Mintha lenne rá egy ok – nevettem fel keserűen.

– Igazad van – biccentett megadóan, és ezt követően mindketten hallgattunk pár másodpercig. Ekkor megtehettem volna, hogy ott hagyom, valami mégis ott tartott. – Itt nem vagy egyedül – szólalt meg újra, és közben körbeintett a társaságunk szétszóródott tagjaira. – Hidd el, mi még többet is láttunk, mint te, és még mindig itt vagyunk. Tudjuk, hogy milyen ez, és kibaszottul utáljuk, mégis összeköt minket.

– Az anyám – böktem ki váratlanul a választ az előbbi kérdésére. – Ő miatta.

– Balhés szülők? – tippelt.

– Meghalt. És amúgy még mindig kurvára nincs közöd hozzá – zártam le a beszélgetést, és választ sem várva megfordultam, hogy hazamenjek.

Atesz aznap meggondolatlan cselekedetektől mentett meg. Elérte, hogy elhiggyem, nem vagyok egyedül, elérte, hogy elhiggyem, miatta nem vagyok egyedül. Úgyhogy amikor következő hét pénteken elmentem a szórakozóhelyre, elhatároztam, hogy egyszer az életben kedves leszek, és megpróbálom jól kezelni a törődést. Csakhogy Atesz többé nem törődött velem. Olyan, mintha meg sem történt volna az a néhány perc, azóta csak megaláz és semmibe vesz, miközben én kötődöm hozzá egy olyan éne miatt, amit soha többet nem mutatott. Csapdába ejtett, és azóta nem tudok szabadulni. Emellett pedig arról is meggyőzött, hogy soha többet ne fogadjam el a törődést.

Az emlékeimből kiszakadva hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, az első dolog, amit észleltem, Dorina keze volt, amint lefogja az én kezemet. Kábán néztem a mellettem ülő lányra, aztán a kezeinkre, majd amikor magamhoz tértem, ingerülten elhúzódtam tőle, és felpattantam. Dorina szokásához híven nem szólt semmit, csak szomorúan elmosolyodott, és ebben a mosolyban minden, az élet iránti utálat benne volt, amit éreztem.

Már belém van programozva, hogy a lelki fájdalmat azonnal fizikaival akarjam enyhíteni; amíg az emlékeimben éltem, olyan erősen vájtam a körmeimmel az alkaromba, hogy kiserkent a vérem.

– Elmentem – vetettem oda kifelé menet Kevinnek, mire csodálkozva fordult utánam.

– Már most? Nem is vársz meg?

– Minek? Mindenképpen gyalogolnom kell, részeg vagy, és nem vezethetsz.

Még hallottam, ahogy Kevin valami olyasmit dörmög, hogy „Jól van már, csak kérdeztem", de vitatkozni természetesen nem állt le velem. Abban igaza volt Atesznak, hogy ők mind tudják, mi a fájdalom, így Kevin lett volna az utolsó ember, aki lecsesz, mert egy gyenge pillanatomban nem vagyok kedves.

Az utcára érve pillanatok alatt didergésig átfagytam, mégsem ez zavart, hanem megint az a hülye őszi illat, amint beáradt a tüdőmbe. Gyűlöltem az egész világot, magamat, apát, Ateszt, Kevint és Dorinát, és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem, csak remegő kézzel kezdtem kotorászni a bőrdzsekim zsebében, amíg meg nem találtam a doboz cigit, és az öngyújtómat. Inkább a nikotinbombát szívtam be, minthogy az emlékek illatát kelljen.