Az elmúlt napokban szabályosan menekültem Nimród elől, így esélye sem volt, hogy megtarthassa a korrepetálást.

Nem vicc, konkrétan abban a pillanatban, hogy megpillantottam a suli folyosóin, rohanni kezdtem az ellenkező irányba, nem számított, hogy kik, illetve hányan néznek hülyének, sem az, hogy én mennyire szánalmasnak érzem magam. A lényeg az volt, hogy ne kapjon el. Na jó, azt azért meg kell hagyni, hogy egy minimális szinten szórakoztatott a dolog, meg Nimród őrült, zaklató Messenger-üzenetei is, mert legalább végre történt valami az életemben, ami nem volt szokványos, végre került bele egy icipici szín. Igen, néha elmosolyodtam rajta, mert már végletesen nevetséges és abszurd volt a helyzet, de közben nem tévesztettem a tényt, hogy ez nem játék. A bizalmam nem játék, és továbbra sem fogom odaadni, kizárt, hogy ez néhány őszinte pillanattal vagy vicceskedő megjegyzéssel elérhető legyen. Sőt, talán az is kizárt, hogy valaha elérhető legyen.

Igaz, hogy nekem általában egyik napom sem indul jól, de a ma reggel tényleg katasztrófa volt, régen volt ilyen nehéz rászánni magam, hogy felkeljek a telefonom ébresztésére. Aztán amikor végre kikeltem az ágyból, és indultam volna egy kávéért, hallottam, hogy apa pont a konyhában van, gondolom éppen töltötte fel a piáskészletét. Haragudtam miatta magamra, de nem tettem ki a lábam a szobámból, amíg apa be nem ment a sajátjába. Sokkal inkább arra kéne törekednem, hogy úgy intézzem a dolgokat, hogy apának minél többször kelljen a szemembe néznie, és egyben szembe néznie a saját bűntudatával, de szerintem én erre még nem vagyok kész. Hiába vagyok dühös, és tele szemrehányással, gyűlölettel, valamiért mégsem igazán megy az ilyesfajta bosszúállás. Hiába élvezem azt, hogy fájdalmat okozhatok neki, mégis inkább választanám azt, hogy egyáltalán ne is kelljen találkoznom vele.

Mire a szekrényem elé álltam, már borítékolható volt, hogy ismét el fogok késni, ráadásul míg rendszerint a ruhaválasztás úgy fél percet vesz igénybe, ezúttal itt is akadályba ütköztem. Túl lusta voltam előző nap mosni, ezért már az összes használható hosszúujjúm a szennyesben volt, a pólók pedig nekem nagyon más világ, nem szeretem őket, és régóta nem is hordtam. Végül persze nem volt más választásom, egy fekete pólót vettem fel, meg rá a vastag Billie Eilish-os pulcsimat, és ezután percenként emlékeztettem magam, hogy eszembe ne jusson levenni.

Első két órán, törin és földrajzon végig aludtam. Illetve inkább csak a fejemet a padra hajtva alvást imitáltam, hogy a tanár ne lássa, hogy a fülemben fülhallgató van. Se kedvem, se erőm nem volt ahhoz, hogy odafigyeljek, de ez nem újdonság, elmondtam már az iskolához fűződő gondolataimat.

A harmadik óra azonban tesi volt, vagyis papíron a passzivitásomnak véget kellett volna érnie. De csak papíron. A valóság abból állt, hogy eszemben sem volt rövid ujjú pólóban meg tesigatyában ugrándozni a többiekkel, így az egész órát a suli előtt töltöttem egy kis társasággal, többek között Dorinával – a Blue Bird-ös csapatból csak vele járok egy suliba –, és az osztályunkból Marcival meg Ákossal. Mint azt már elmondtam, ki nem állhatom Ákost, és valahogy így vagyok Marcival is, aki az osztály fiúinak hierarchiájában Ákost megelőzve az első helyen áll. Eleinte azt hittem, hogy benne ellenfelemre akadok, ugyanis az emberek hajlamosak azzal a furcsa félelemmel vegyes tisztelettel nézni rá, ahogy rám szoktak, de hamar rájöttem, hogy Marci más. Közel sem olyan menő, mint amilyennek gondolja magát, és fogalmam sincs, mire van olyan nagy arca.

Szóval csak egy átlagos lógós óra volt, röhögtünk, bandáztunk, cigiztünk, aztán mintha mi se történt volna, csengetésre visszamentünk az épületbe a következő órára (illetve csak azok, akik nem lógták el akkor már azt is).

Egyáltalán nem olyan nagy élmény nekem, hogy olyan emberek társaságában legyek, akikkel nem akarok lenni, és olyanokról beszélgessek, amikről rohadtul nincs kedvem. De még mindig inkább ez, mint a tesi órák, és most elsősorban nem a testmozgást ellenzem. Hónapok óta nem veszek fel rövid ujjú pólókat, és nincs az az isten, hogy egy tanár kedvéért megtörjem ezt a szokást, nincs az az isten, hogy az osztálytársaim elé tárjak valamit, ami kurvára nem tartozik rájuk.

Ahhoz képest, hogy milyen szarul indult a napom, egész tűrhető hangulatban voltam az óráim végéig, még arra is vettem a fáradságot, hogy ráfirkantsak néhány számot az előttem lévő matek dolgozatra. Az egyik feladat nevetségesen könnyű volt, majdnem félévnyi matektanulás kihagyása ellenére gyerekjáték volt, szóval egyes már biztos nem lesz a doga. Bár nem mintha annyira érdekelne. Így is úgy is megbukok vagy öt tárgyból.

Az elviselhető hangulatom viszont csak addig tartott, amíg valaki, egy nagyon nem kívánatos személy el nem kapott a folyosón. Örültem a fejemnek, mert végre mehettem volna haza, így a hátam közepére kívántam minden hátráltatást. Főleg az ilyet.

A fülhallgatóm szokás szerint a fülemben volt, így kábé semmit nem érzékeltem a külvilágból, de nem is gondoltam, hogy szükség lenne rá, nem hittem, hogy valaki egyszer csak hátulról rá fog ugrani a hátamra. Na jó, ez azért túlzás, igazából „csak" belém futott, és két kézzel a vállamra csapott. Elég kínos módon ugrottam egyet ijedtemben, aztán villámokat szóró szemmel fordultam meg, hogy egy nagyon cifra káromkodás kíséretében illemre tanítsam a támadómat.

Aha. Aztán megláttam, hogy a támadóm Nimród, és hirtelen minden sértő mondanivalóm elpárolgott, konkrétan megijedtem a jelenlététől. Más dolog Messengeren flegmázni és élőben tudni elutasítani a közeledését.

Nimród mintha észre se vette volna a váratlan megnémulásomat, vigyorogva és szerintem nagyon is bunkó módon a fülemhez nyúlt, és kirántotta a fülest.

– Szia, Laura! – harsogta, mintha még mindig túl kellene kiabálnia a fülemben szóló zenét.

– Hallgass már el – hurrogtam le, és zavartan pillantottam körbe a folyosón, ugyanis egyre többen pillantgattak felénk. Nem igazán értettem magamat, hiszen alapjáraton sosem érdekel más véleménye, azt azonban mégsem akartam, hogy Nimród társaságában lássanak az emberek. Minél többen látják, annál bizonyíthatóbb, hogy vele voltam. És ha vele voltam, az egyenlő azzal, hogy gyenge voltam.

– Mit hallgatsz? – érdeklődött Nimród mosolyogva, mintha nem is látná, hogy milyen ideges vagyok.

– Nem mindegy? – morogtam. A telefonom a pulcsim zsebében volt, a fülhallgató meg – miután Nimród olyan szépen kitépte a fülemből – a zsebből lógott lefelé, és éppen nyúltam érte, hogy visszarakjam, de Nimród megelőzött, és berakta a saját fülébe. Türelmetlenül felsóhajtottam, és unottan néztem végig, ahogy homlokráncolva hallgatja a zenémet.

– Miért szereti mindenki ezt a Lil Pé izét?

– Az Lil Peep, te hülye. – Bármennyire is erőlködtem dühösnek tűnni, alig bírtam elfojtani a mosolyom. Kivettem a kezéből a fülest, és ezúttal hagyta is.

– Aha, biztos. Meghallgattad már, amit küldtem hétfőn?

– Most komolyan kérdezted? – pillantottam rá lesajnálóan. Elindultam a folyosón, Nimród pedig jött velem. – Mondtam már, hogy nem fogom meghallgatni, nem az én világom. Ja, és mellesleg a tied se nagyon, a Sia-hallgatás nem valami fiús dolog. Lady Gagát meg Beyoncét is szereted? – szívattam, de nem értem célt, semmi zavar nem látszott rajta. Hosszú, ruganyos léptekkel sétált mellettem, teljesen laza volt, és látszott rajta, hogy bármit mondok, nem fog lekopni rólam.

– Aha, egész jók. Néha Demi Lovatot is hallgatok, vagy Ariana Grandét, ahogy hozza a sors.

Kész, vége, kirobbant belőlem a nevetés. Csak egy másodperccel később eszméltem fel, és szinte ijedten kaptam a szám elé a kezem.

– Mi az? – kérdezte félrebillentett fejjel, aminek következtében egy hosszú, göndör tincse az arcába hullott. Tudtam, hogy nem arra kíváncsi, miért nevettem, hanem arra, hogy miért szégyellem.

– Semmi.

Őszinte nevetés? Nem gúnyos, nem lesajnáló, hanem szimplán jókedvű? Meg nem tudom mondani, hogy mennyire régóta nem tapasztaltam ilyet.

Csendben tettük meg a lépcsőig hátralévő távolságot. Ott aztán Nimród megállt, én meg kissé tanácstalanul néztem rá, fogalmam sem volt, mi a szándéka.

– Meg kéne tartanunk azt a korrepetálást – szólalt meg, és esküszöm, részvétteljesen nézett rám. Tettem, amit elvárható volt, hogy tegyek, megvetően fújtattam egyet.

– Ne vedd már ilyen komolyan az ofőt, felőlem mondd neki, hogy megtartottad azt a korrepet, én nem fogom elárulni, hogy nem.

– És ettől neked jobb lesz a német jegyed? – emelte meg kissé a szemöldökeit. Megrándult a gyomrom.

– Nem értem, miért érdekel téged az én német jegyem.

– Valakit kell, hogy érdekeljen – rántotta meg a vállát, és mélyen a szemembe nézett. Nem fordítottam el a tekintetem, szinte már vártam, hogy szóljon meg, amiért nem tanulok, vagy kezdjen el piszkálni azzal, hogy mennyire trehány vagyok. – Tényleg semmit nem számít neked? Nem számít, hogy megbuksz, és évet kell ismételned? – Nem megvetés volt a hangjában, hanem szomorúság, ez pedig kellően összezavart ahhoz, hogy ejtsem a támadást. Csak közölni szerettem volna az őszinte gondolataimat.

– Nem tudom... Nagyon hülyén hangzik az, ha azt mondom, hogy nem, nem érdekel? – tártam szét a karom. – Talán paráznék, ha látnám magam előtt a dolgot, de nem látom. Üres fenyegetésnek hangzik, ami vagy eljön, vagy nem. Vannak ennél kiborítóbb dolgok is.

– Nem hangzik hülyén – felelte komolyan. – Szomorúan hangzik.

– Mert?

Megint megrántotta a vállát.

– Csak tartsuk meg azt a korrepetálást.

– Istenem – forgattam meg a szemem. – Jó, és mi van akkor, ha leülünk, én zenét hallgatok, te meg tíz perc alatt ledarálod, amit kell? Megnyugodna a kis lelkiismereted, hogy elvégezted a feladatod?

– Te tényleg nem érted. – Csalódottan nézett rám, az ő lesajnálása egy pillanat alatt kioltotta az enyémet. – Nem azért akarom ezt, mert megígértem az ofődnek, hanem mert neked akarok segíteni.

Azzal, hogy tiltakozás, bunkózás nélkül, gépies mozdulatokkal követtem Nimródot az üres tantermünkbe, világossá vált, hogy a falam egy része leomlott. Megrémített, tényleg megrémített a dolog, egy részem átkozta a gyengeségem, a naivitásom, de egy másik részem meg bizalommal fordult a helyzet felé, Nimród felé, érezte, hogy ezúttal más lesz, ez a fiú más lesz, ő nem fog belém rúgni.

Nagyon új volt nekem a nem elutasító viselkedés, így a terembe lépve teljesen zavarban voltam, csak álldogáltam egy helyben, amíg Nimród nem javasolta, hogy üljek le az első padba. Tettem, amit mondott, aztán bizonytalanul, menekülésre készen néztem fel rá.

– Az ofőd azt mondta, hogy most az egyszer kapsz lehetőséget rá, hogy kijavítsd azt a dogát, szóval először azt az anyagot magyaráznám el – kezdett bele. – Ígérem, rövid leszek, csak próbálj meg idefigyelni.

– Jó – mondtam egyszerűen.

És tényleg megpróbáltam. Azt nem mondom, hogy ízlett ez a németezés, vagy hogy most már kívülről fújom a névelőragozást, de megpróbáltam odafigyelni, még akkor is, ha továbbra se érdekelt se a jegyem, se a bukás, se az ofő véleménye. Csakis amiatt a szemernyi – de tényleg csak szemernyi – hála miatt csináltam, amit Nimród kicsalt belőlem az akciójával. Még mindig kifejezetten idegesítőnek tartottam, hogy nem képes leakadni rólam, de azt nem tudtam nem észrevenni, hogy a jóindulat vezérli.

És egyébként jól is magyarázott, közben végig tartotta a szemkontaktust, minden idegszálával rám figyelt, szóval annyira nehéz dolgom nem is volt a figyeléssel.

– Akkor így érthető? – kérdezte végül. Mondjuk ekkor pont elbambultam, és éppen feleszméltem a kérdésére.

– Aha, persze – hagytam rá a féligazságot. A közénk beálló csendet hirtelen a padon heverő telefonom ütemes rezgése szakította félbe, a kijelzőn pedig a „Dilidoki" név virított. Nimród tekintete természetesen az enyémmel együtt a telefonra tapadt, és hiába nyomtam ki szinte rögtön a hívást, addigra már régen elolvasta.

– Ki az a dilidoki? – ráncolta a homlokát.

– Egy idióta. Akiről még beszélni sem érdemes – közöltem szórakozottan. – És figyeld, mindjárt újra hív.

Igazam is lett, alig pár másodperc elteltével a telefon újra csörögni kezdett.

– Aha... És nem veszed fel? – kérdezte furán. Egy darabig csak néztem a szemébe, hezitáltam, végül fogalmam sincs, milyen apropóból, de rányomtam a hívás fogadása gombra. A telefon meg kihangosítva hevert a padon.

– Halló? Laura? – szólt bele a rémálmaimban kísértő férfihang kissé tanácstalanul, mivel magamtól nem mondtam semmit.

– Itt vagyok – közöltem higgadtan, Nimród meg a plafonig emelt szemöldökkel figyelt engem.

– Valami baj van? – érdeklődött a pszichológusom.

– Aha. Még mindig nincsen fent a legújabb Billie Eilish-szám szöveges változata YouTube-on. – A válaszom hallatán Nimród ha lehetséges még jobban elképedt, aztán a nevetését visszafojtva beharapta a száját. A pszichológus meg felsóhajtott a vonal másik végén.

– Tudod, hogy nem így értettem. Sem múlt héten, sem tegnap nem jöttél el. Miért?

– Nem volt kedvem.

– Ezt már megbeszéltük, Laura. Néha alkalmazkodnod kell másokhoz, nem csinálhatod mindig csak azt, amihez kedved van.

Ó, azok a drága bölcsességek, amik ki szoktak jönni ennek az embernek a száján...

– Aha, oké – hagytam rá lesajnáló mosollyal.

– Tehát? Maradhat a szokásos csütörtök?

– Felőlem.

– Jövő héten lesz kedved eljönni? – Valószínűleg kivételesen ő akart lenni kettőnk közül, aki csípős megjegyzéssel zavarba hozza a másikat, de akkor már csak azért se jöttem zavarba, sőt, igyekeztem még flegmább lenni.

– Még nem tudom. Sokára lesz. – Bár valószínűleg fogalma sem volt, hogy kivel beszélek, Nimród rosszallóan nézett rám, a szája sarkában azonban továbbra is ott bujkált a mosoly. És ott is maradt egész végig, amíg én könnyes búcsút vettem a pszichológusomtól, és fintorogva kinyomtam a hívást.

– Bevallom, agyalok már egy ideje – törte meg a csendet. – Fogalmam sincs, hogy ennyiből tudnom kéne-e, kivel beszéltél.

– Nem, nem hiszem, hogy tudnod kellene – dőltem hátra a székemen, és keresztbe fontam a karjaimat a felsőtestem előtt.

– Ha nem tűnt volna fel, már letetted a telefont. Levetkőzheted a flegma Laura-énedet.

– Pedig ez vagyok én – húztam fel a vállaimat. – Flegma vagyok, seggfej, kiszámíthatatlan.

– Ha tudni akarod, én bírom a stílusodat.

Gyilkos pillantást vetettem rá, közben görcsbe rándult a gyomrom. Nem akartam, hogy bárki is ilyeneket mondjon nekem.

A pergő, néma másodpercek közepette Nimród várakozón fúrta az enyémbe kék tekintetét, és amikor pedig újra megszólaltam, bebizonyosodott, hogy érdemes volt várnia.

– A pszichológusom volt. Egy kretén – mondtam halkan, morcosan, lehajtva a fejem, hogy ne lássam a reakcióját.

– Aha. – Kissé tanácstalanul csengett a hangja. – És?

Erre már felnéztem.

– Mi és?

– Hát és? Most azon kéne kiakadnom, hogy pszichológushoz jársz? Járjál, jól teszed – közölte egyszerűen.

– Nem, igazából nem teszem jól, utálom. Fogalmam sincs, az az ember miért pont ezt a pályát választotta, de szerintem nagyon eltévedt.

– Nem lehet, hogy csak azért gondolod ezt, mert ellenségesen fordulsz minden segítség felé? – kérdezte halkan. Bár semmi ilyesmi nem hangzott el, mégis olyan jellege volt, mintha azt mondaná: „Fogadd el a segítségem."

– Nem tudom – motyogtam, zavaromban a pulcsim hosszú ujját gyűrögettem. – De az tuti, hogy fél pillanat alatt eldobom az agyam az idegesítő, okoskodó, bizalmaskodó stílusától.

– Először azt hittem, apukáddal beszélsz – váltott témát hirtelen. Apa említésére rögtön lefagytam, a tekintetem Nimród nyugodt arcára villant. Ugrásra készen álltam, jelenthetett az akár menekülést, vagy támadást. – Csak azért, mert múltkor utaltál valami olyanra, hogy nem egészen jó a viszonyotok, és most nem túl kedvesen szóltál a telefonba.

– Nem ő volt – vetettem oda, mintha ezt nem tudta volna már amúgy is. Nimród biccentett egyet, és reménykedtem benne, hogy ennyivel le is tudjuk a dolgot, de nem így történt.

– Miatta jársz pszichológushoz? – A válasz bonyolult volt, részben igen, részben meg nem, de sem ezt, sem a magyarázatot nem akartam Nimród orrára kötni, így makacsul hallgattam, és csak az előttem lévő asztallapot bámultam. – Mit tett? Mivel sebzett meg ennyire? Miért nem tudsz már bízni a saját szülődben? – záporoztak rám a kérdései, de csak azt érte el vele, hogy a karjaimat egyre szorosabban fontam magam köré, és egyre jobban magamba fordultam. – Csak mondj valamit. Beszélj hozzám, Laura! – Elég váratlanul ért, ami történt. Nimród finoman, zavaróan gyengéden az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, így elérte, hogy tiszta, kék tekintete találkozzon az enyémmel. Már megint ádáz csata dúlt bennem, a magára hagyott, dacos énem vetekedett a törődésre szomjazó énemmel, így csak a számat harapdálva vártam, hogy melyik kerekedik fölül. – Nem azért akarom tudni, mert annyira unatkozom, vagy éppen pletykaalapanyagot keresek, sőt, ha akarod, még véleményt se fogok alkotni arról, amit mondasz, nem kommentálom majd semmivel. Csak azt akarom, hogy kimondj dolgokat, magad miatt. Segíteni akarok.

A csata végül a gyengébbik énem oldalára dőlt el.

– Apa... Ő magamra hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Az ő baja nagyobb volt, mint az akarat, hogy nekem segítsen. Felőle akár meg is halhatnék. Gyűlölöm őt, elmondhatatlanul gyűlölöm.

Meglepett, hogy mennyire jólesett, amikor a szavak suttogva elhagyták a számat, hónapok óta ezek voltak az első őszinte, apáról kimondott szavaim. Így egy darabig a megkönnyebbülés kötötte le a figyelmemet, csak utána jutottam oda, hogy félve Nimród arcára pillantottam. De megtartotta az ígéretét, se mondani nem mondott semmit, se az arcára nem volt semmi írva, és főleg kioktatni nem állt neki, hogy hogy mondhatok ilyet az apámról. Csak nézett csendben.

Mikor világossá vált, hogy egyikünk sem fog már semmit mondani, felálltam a székről, és elkezdtem belebújni a kabátomba. Nimród értette az üzenetet, felrakta a székét a padra, ezután azonban öltözködés helyett elém tolta a telefonom, hogy oldjam fel.

– Mit akarsz? – kérdeztem gyanakodva.

– Nyugi már. Csak oldd fel.

Vonakodva eleget tettem a kérésének, aztán a kezébe adtam, ő meg körülbelül egy percig nyomkodta. Mire kifejezéstelen arccal visszanyújtotta a készüléket, már tényleg fúrta az oldalamat a kíváncsiság. A letöltött zenéim voltak megnyitva, a lista tetején pedig legfrissebbként Sia Alive című száma virított.

– Most már tényleg hallgasd meg – mondta, miközben a barna kabátos hátára penderítette a táskáját. Drámaian megforgattam a szemem, és igazából tényleg nem sok kedvem volt a dal meghallgatásához, de egyre jobban érdekelt, hogy Nimród miért erőlteti ennyire a dolgot.

Így amikor a sulikapujában Nimróddal furcsa érzések közepette elváltunk, sóhajtva dugtam afülembe a fülhallgatómat, és hagytam, hogy az Alive dallamai az egész testemet átjárják. Korántsem utoljáraaznap.