Reggel szokatlan módon kipihenten ébredtem, már fent voltam az ébresztőm csörgése előtt, így nem kellett arra a bazihangos jelzésre kelnem. A fejem fölé emeltem a karjaimat, és kinyújtóztattam a gerincemet, közben akaratlanul is álmos mosolyra húzódott a szám. Ez nem tűnt el azután sem az arcomról, hogy szokásos módon ránéztem a telefonomra, sőt csak szélesedett, miközben megnyitottam Nimród Messenger-chatfejét.

Nimród: Hát te tényleg nagyon álmos lehetsz :D – Ezt még az este megkezdett beszédtémához fűzte hozzá.

Nimród: De ahogy látom, pont most el is mentél aludni

Nimród: Örülök neki, túlságosan gyakran látszol kialvatlannak. Pedig ne tudd meg, milyen gyönyörű vagy, amikor az arcod kisimult, és gondtalannak látszol, ne adj isten még mosolyogsz is

Nimród: Mármint most nem beszólni akartam, nekem akkor is tetszel, amikor karikák vannak a szemed alatt, meg csak a smink takarja el az alváshiányt

Nimród: Na, ez már megint nem hangzott bóknak

Nimród: Tehát a lényeg: Nagyon-nagyon szép vagy, Laura

Nimród: Ja, és mielőtt elfelejtem, küldöm a holnapi reggeli adagot :)

Vigyorogva csóváltam a fejem a sorait olvasva, nem igazán tudtam, hogy tényleg így gondolja-e, amit leírt, vagy csak azért írta, mert tudta, hogy jobb kezdést varázsol ezzel a napomnak, de mindegy is, mert igazán jólesett. Az utolsó üzenethez egy Youtube-számot is küldött, újból rászokott arra, hogy minden reggel meghallgattat velem egy dalt, amit kedvel, és ami bár néha nehéz elismernem, de nekem is mindig tetszeni szokott. Nem igazán egyezik a zenei ízlésünk, de Nimród ismer, így mindig megtalálja bennük a közös pontokat. Ma például Taylor Swifttől a Mine-t küldte, ami lassan már egy tízéves szám, de attól még bejött, és fel is került a kedvencek listájára. Bár nem az abszolút kedvencekére, mert az már régóta csak két dalt tartalmaz, az Alive-ot és a Skyscrapert.

Benne volt még a fülemben a könnyed dallam, amikor kimentem a konyhába és üdvözöltem a nagyit. Neki is jókedve volt, bár őt mindig is uralta az a nagymamákra jellemző kedélyesség, kivéve persze amikor velem szokott veszekedni. Olyankor sehol nincs a békés mosoly, vagy a mindent megengedő természet, csak a pengeéles, szigorú tekintet és a makacsság, amiben folyton legyőz még engem is.

Már a tányéromra halmozva várt a tojásrántotta, amihez mostanában újra jó étvággyal tudtam nekilátni. Érdekes, hogy mennyi mindent befolyásol a lelki állapotunk, többek között az étkezésünket is.

– Kérsz kávét? – pillantott rám a nagyi mosolygós tekintettel, amit betudtam annak a nagymamás jókedélyűségnek, és megvontam a vállam.

– Megcsinálom majd én.

– Ha kérsz, akkor megcsinálom.

– Akkor kérek – egyeztem bele, mire ő elégedetten bólintott, és megsimogatta a hajamat. Ez váratlanul ért, felvont szemöldökkel követtem végig a mozdulatait, ahogy készítette nekem a kávét. Ekkor már egyértelmű volt, hogy a nagyi megint furán viselkedik.

– Mi van? – kérdeztem rá, amikor elém rakva a bögrét elismételte a fejpaskolós dolgot.

– Hogy? – kérdezett vissza meglepetten.

– Már megint fura vagy, olyan, mintha tudni vélnél valamit – húztam össze a szemeimet gyanakodva. A nagyi meglepetten elnevette magát.

– Mire gondolsz? Sok dologról vélem úgy, hogy tudom...

– Nekem kezd unalmas lenni, hogy folyton ilyet játsszunk – fontam karba a kezeimet. – Áruld el, hogy min mosolyogsz annyira.

– Rajtad.

– Rajtam. És miért?

– Ha másokra is ilyen gyilkos tekintettel szoktál nézni, biztos vagyok benne, hogy minden második ember tart tőled – jegyezte meg szórakozottan.

– Nagyi! – szóltam rá erélyesen, jelezve, hogy ne tereljen. Már sejtettem, hogy az áll a dolog mögött, hogy megint észrevette a pozitív hangulatváltozásomat, és idegesített, hogy ennyire ismer.

– Megint boldog vagy – tárta szét a karját, igazolva ezzel a sejtésemet. – Meg vagyok róla győződve, hogy a hétvégén történt valami, de nem akarok rákérdezni, mert az elég udvariatlan lenne, így inkább csak mosolygok, hátha észreveszed és elmondod magadtól...

– Istenem, de gyerekes vagy! – kiáltottam fel, de nem bírtam visszafogni a röhögést. A nagyi is nevetgélt, mint egy kislány, de azért továbbra is kíváncsian nézett rám. Tényleg nagyon jól ismerhetett, mert meggyőződésem, hogy nem viselkedtem feltűnően boldogan, szerelmesen meg pláne, nem ábrándoztam el egyszer sem, nem csacsogtam Nimródról egyáltalán, én csak... Újra kiegyensúlyozott voltam. Talán az a pár mosoly árult el, amit nem tudtam időben elfojtani, amikor nem egyedül voltam.

– Azzal a fiúval történt valami, ugye? – trafált bele újra izgatottan.

– Nem fogok neked Nimródról beszélni! – csattantam fel, de éreztem, hogy az arcom lángba borul.

– Nem is kell, Laura, most már mindent tudok – nevetett folyamatosan, én pedig kínosan mosolyogva megköszöntem a reggelit, és úgy ítéltem meg, ideje visszavonulnom a szobámba.

Még mindig nagyon zavarba tudok jönni, ha valaki azon kap, hogy érzelmi kapcsolatba kerültem más emberrel, és a párkapcsolat nagyon is ide tartozik. Nem igazán tudom, miért van ez, de lehet, hogy azért, mert belém bélyegződött, hogy ha kötődök valakihez, az egyenlő azzal, hogy gyenge vagyok, és én nem akarok gyengének látszani egy ember előtt sem. Bár nem hiszem, hogy mindenki így gondolkodna, ahogy én, ez a „nem szabad kötődni" csak az én hülyeségem volt nemrég. Talán még mindig az.

De ettől függetlenül igenis szeretem a nagymamámat, és hiába kerget az őrületbe az ilyen akcióival, utólag nem tudok rajta nem mosolyogni.

Úgy ítéltem meg, itt az ideje újra bőrdzsekiben járni suliban, hiszen bő egy hete tavasz van, azonban a nagyinak más véleménye volt erről. Éppen készültem indulni, amikor borzongva végignézett a kabáton, és közölte, hogy rossz éghajlathoz öltöztem, ugyanis esik a hó. Igen, a hó. És én még a februári hóesésre mondtam, hogy utálatos.

– Ha gondolod, várd meg itt, amíg eláll – mondtam neki, miközben engedelmesen átvettem a télikabátom. – Nehogy eless, vagy valami.

– Persze, feltétlen – felelte ironikusan. – Azt ne várjam meg esetleg, amíg felolvad?

– Hát jó lenne – vágtam rá szigorúan, és igyekeztem a haraggal leplezni, hogy igazából aggódok. De látszott, hogy a nagyi átlát rajtam. – Nem az idős embereknek találták ki a hóesést.

– Még nem vagyok hatvan, Laura – nevetett, és ellágyult tekintettel nézett rám. – De megnyugodhatsz, vigyázni fogok.

– Helyes – vetettem oda nemtörődöm jelleggel, aztán egy utolsó pillantás után a nagyi mosolygós arcára, elindultam végre a suliba, ahonnan már megint késésben voltam.

Ahogy kilöktem a lépcsőház ajtaját, és körbevett a csípős hideg, egyszerre két dolog is döbbentettel hatott rám. Az egyik, hogy tényleg esett a hó, sőt, ez elég enyhe kifejezés, a földön és a fákon már most meglátszott a nyoma, pedig nulla fok fölött volt a hőmérséklet. A másik dolog viszont ennél is jobban meglepett, mivel arra értem ki, hogy egy srác áll a házunk előtti járdán, aki megpróbál minél jobban a kabátjába bújni a szakadó hópelyhek elől. A kapucnija alól két oldalt kilógó haja tele volt hószemcsékkel, így nem göndörödött a szokásos módon, alig volt hullámos. Nagyon be volt öltözve, de nyilván egyből felismertem, az ember ugyanis fel szokta ismerni a barátját. Egyébként egyelőre nagyon furán hangzik, hogy Nimród a barátom.

– Szia – lépkedtem oda hozzá elképedve, mire már nekem is zúdultak az arcomba, nyakamba a hópelyhek. Nimród felemelte a fejét, az egész arca, de főleg az orra piros volt már a hidegtől, de akkor is rám mosolygott.

– Szép jó reggelt.

– Te meg mit csinálsz itt?

– Jöttem elkísérni téged a suliba – ráncolta a homlokát. – Azt hittem, egyértelmű...

– De ítéletidő van – tártam szét a karom. – És nem is beszéltük meg. És ez neked kerülő, tényleg ide jöttél a buszmegállóból a suli helyett?

– Gondoltam, megleplek – mondta egyszerűen, és közelebb lépve hozzám adott egy puszit a homlokomra, majd felhúzta a fejemre a kabátom kapucniját. Lesütöttem a szemem, és végre én is elmosolyodtam. Valamiért úgy érzem, a homlokpuszik már mindig ilyen hatást fognak kiváltani belőlem.

– Akkor örülök neked – ismertem be.

– Mindig ilyenkor szoktál indulni? – kérdezte jókedvvel a hangjában. Közben elindultunk a suli felé, és Nimród, akinek ez természetes volt, egyből a kezemhez nyúlt, hogy rákulcsolja az ujjait, én azonban egyből megtorpantam. – Mi az? – Egyből észrevette a befeszülésem, és a következő pillanatban már értette is, visszahúzta a kezét. – Ez túl sok még?

– Nem, dehogy. Csak váratlanul ért. – Nem tudtam meggyőzni, pedig tényleg ez volt az igazság, kiskorom óta nem fogtam senkinek a kezét. Amikor továbbra is bizonytalanul nézett rám, ezúttal én voltam az, aki a kezéért nyúlt, ami jóval hidegebb volt, mint az enyém, régebb óta állt kint a hóesésben. Ezúttal tényleg rákulcsolta az ujjait, és elbújtatta a kezeinket a kabátja meleg zsebében. Alig ismertem magamra, de ha valaki ekkor ránk néz az utcán, szerintem a viruló fejemről egyből megmondja, hogy friss pár vagyunk. Talán még azt is, hogy Nimród az első barátom.

– Szóval mindig ilyenkor szoktál suliba indulni? – tette fel még egyszer a kérdést Nimród, miközben elindultunk a kicsit sem tavaszias szélben.

– Igen. Van, amikor később, de nagyon ritkán előbb. Mindig késében vagyok, és kapkodnom kellene, de én nem akarok kapkodni, szóval... Igen. Mennyit vártál rám? – kérdeztem félve rápillantva.

– Nem olyan sokat – vonta meg a vállát hősiesen, de árulkodott helyette a jégcsap keze, a piros orra meg a totál elázott haja.

– Szólhattál volna, és akkor jobban sietek, vagy beengedlek – csóváltam a fejem.

– Tényleg szólhattam volna. És szóltam is volna, ha annyira szenvedek a hidegtől, de nem szenvedtem, imádom a hóesést, emlékszel? – A hüvelykujjával megsimította a kézfejemet. – Ne rugózz ezen, nem történt semmi. Csak látni akartalak még suli előtt.

– Ha lesz még ilyen, akkor azért inkább szólj.

– Oké, mert biztos, hogy lesz még ilyen – vigyorodott el, ami ragadósnak bizonyult. Szóval biztosan lesz még olyan, hogy látni akar suli előtt... Nagyon új nekem ez a párkapcsolat.

Természetesen késve érkeztünk meg az iskolába, mert én ugye nem szeretek kapkodni, és Nimród sem erőltette annyira a tempót. Csak pár szintén késő diák lézengett már az aulában, így legyőztem a késztetést, hogy kihúzzam a kezem Nimródéból. Meg azért is, mert emlékszem még, mennyire megbántottam, amikor egyszer ősszel azzal hajtottam el, hogy nem akarom, hogy együtt lássanak minket.

– Milyen órád lesz? – fordult szembe velem, miközben hátrahajtotta a kapucniját vizes hajáról.

– Nem tudom. Ja, de, német – jutott eszembe.

– Tanultál? – kérdezte félve.

– Egész hétvégén kapcsolatban voltunk, ha nem tudsz róla, hogy tanultam volna, akkor valószínűleg az úgy is van – mondtam elfojtott mosollyal.

– Francba. Nekem is eszembe juthatott volna.

– Hagyjad, nem nagy ügy – legyintettem. – Tudtommal nem írunk dogát úgysem. Tudtommal...

– Délután németezünk – kötötte ki Nimród határozottan, és nem törődött vele, hogy milyen savanyú arcot vágtam erre. – Muszáj, mert úgy sejtem, hogy az utóbbi időben nem villogtál annyira németből...

Persze, hogy nem, mivel egy korrepetálást sem tartottunk, sőt alig beszéltünk egymással. Magamtól meg nem vagyok túl szorgalmas.

– És neked milyen órád van? – tereltem a témát, de a szeme körüli nevetőráncokból tudtam, nem fogja elfelejteni a németezést.

– Töri. Érettségi tételekből felelünk – válaszolta derűsen, mire eltátottam a számat.

– Jézusom, már rég ott kéne lenned.

– Miért érdekelnek jobban az én tanulmányaim, mint a sajátjaid? – röhögött, de én ezúttal komoly maradtam, és a folyosójuk felé kezdtem löködni.

– Tudom, hogy téged érdekel, és ez pont elég.

Nimród továbbra is nevetve ellenállt az akaratomnak, és magához húzott, hirtelen olyan közel kerültünk, hogy összeért az orrunk. Megcsókolt, ott a suli aulájának közepén, ahol bármelyik mosdóba igyekvő diák, vagy lyukasórás tanár megláthatta volna. És nekem eszembe sem jutott tiltakozni.

Miközben a termünk felé siettem, úgy éreztem magam, mint egy agyatlan, megkergült szerelmes csitri, ugyanis nem tudtam letörölni az idióta vigyort az arcomról. Tényleg nem ismertem magamra, de egyelőre egyáltalán nem aggasztott. Az osztályterem ajtaja elé érve azonban megálltam, és emlékeztettem magam, hogy az iskolában vagyok, ahol az emberek egyáltalán nem ilyennek ismernek, így rendeztem az arcvonásaim, vagy mondhatnám azt is, felvettem a „ha hozzám szólsz, megkeserülöd" maszkomat, és benyitottam a terembe.

Csupa bámuló tekintet, köztük az ofőé is, akit elintéztem annyival, hogy az időjárás miatt késtem. Valahogy nem volt boldog a belépőmtől, és ennek köze lehetett ahhoz, hogy pont másodpercre pontosan lecsúsztam a felelés végéről, vagy akár az elmúlt hetekben nyújtott teljesítményemhez is, ami miatt konkrétan sértett pillantásokat kaptam tőle minden alkalommal, amikor rám nézett. Mintha egy szentségtörő lennék, aki bemocskolja a német nyelvet csupán azzal, hogy felírja a nevét a dolgozatlapra. Mert hogy azon kívül semmi mást.

Egészen elviselhető volt így a tanítás, hogy közben végig Nimróddal chateltem a telefonomon, de a végére már rendesen bűntudatom lett. Az, hogy én a mai nap folyamán egy percet sem figyeltem oda az órákra, senkit nem érdekel, és a legjobban engem nem, de Nimród végzős, a jegyei beszámítanak a továbbtanulásba, és az érettségi is vészesen közeledik. Nem kellene a nap minden percében elvonnom a figyelmét. Ezért a nyolcadik órában, amikor fizikafakultációja volt, már nem írtam neki egyáltalán, erre az órára nem viccből jár.

Én már végeztem aznapra, így a táskámmal a vállamon lesétáltam az aulába, ledobtam magam a kijárat melletti padra, és vártam Nimródot, hogy végezzen. Ő azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza, de nekem egyértelmű volt, hogy megvárom, még ha ezzel plusz egy órát kellett is bevállalnom, amit a suliban töltök. Eszembe jutott a rengeteg alkalom, amikor az utolsó óránk végén mindig én voltam a legelső, aki felpattant, és elhúzott haza. Hát, még mindig nem ismertem magamra.

Megnéztem pár Youtube-videót, de mivel Nimróddal nem beszélhettem, és az összes közösségi hidegen hagyott, hamar eluntam magam. Egy darabig a fülhallgatómmal a fülemben csak meredtem ki a suli ablakán, néztem a szállingózóvá szelídült hópelyheket. Aztán fogalmam sincs, miért, hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a táskámból az első füzetet, ami a kezembe akadt, meg egy ceruzát, és elkezdtem firkálgatni. Nem igazán figyeltem oda, máshol jártak a gondolataim, de pont a gondolataim miatt rajzoltam azt, amit. Egy földutat, körülötte füvet a horizontig, csillagos eget, és két embert. A fiú sokkal magasabb volt, mint a lány, akit erős karjaival ölelt át. A lány egyszerűen magányosnak nézett ki, akinek pont egy ilyen ölelésre volt szüksége.

– Szia. – Nimród hangja rántott ki a gondolataimból, annyira belefeledkeztem a rajzolásba, hogy észre sem vettem, mikor jelent meg mellettem, vagy egyáltalán mikor csengettek ki. Kihúztam a fülemből a fülhallgatót, de arra például már nem volt időm, hogy eltakarjam Nimród elől a füzetet. Meglátta, és egy határozott mozdulattal kivette a kezemből, az arcán tiszta elképedés ült. – Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen jól tudsz rajzolni.

– Ne túlozz – csóváltam a fejem zavartan mosolyogva. Tényleg nem volt túl jó rajz, az emberek nem voltak rendesen kidolgozva, az arcuk egyáltalán, de ami tényleg jó volt benne, hogy a testbeszédük elég kifejező volt.

– Máskor is szoktál rajzolni? – kérdezte még mindig a művemet nézegetve.

– Nem. Semmit nem szoktam otthon csinálni. Csak vagyok – válaszoltam őszintén, mire végre rám nézett, a tekintetében vegyes érzelmek ültek. Sajnálat, szeretet, vigasz. És megint kaptam egy homlokpuszit.

Nimród tényleg nem felejtette el a német korrepetálást, amit annyira már nem is bántam, és mivel lehangoltan megbeszéltük, hogy a kávézóba most nem kéne menni Mia miatt, elindultunk hozzánk. Így délutánra pár fokkal melegedett az idő, a hó is csak szállingózott már, és ami nap közben leesett, az barna latyakként, illetve pocsolyákként borította az utakat. Közben Nimród tudomást szerzett arról, hogy korántsem németből állok a legrosszabbul, és elhatározta, hogy az összes házimat segít holnapra megcsinálni, és még fel is készít az óráimra. Ezt hallva már annyira nem voltam lelkes, annyi tanulásnak hangzott ez, amennyit nem végeztem el nyolcadikos korom óta.

Miután felmásztunk a negyedik emeletre, és az ajtónk elég értünk, meglepve tapasztaltam, hogy az nyitva van, emlékeztettem magam, hogy majd feltétlenül szóljak a nagyinak, hogy mindig zárja be, miután elment.

Éppen beléptünk a lakásba Nimróddal, javában beszélgettünk, amikor megfordultam, és kis híján szívrohamot kaptam a nagyitól, aki félig a fal takarásában állt, és mint egy kukkoló, mosolyogva figyelt minket.

– Nagyi, te... Mit csinálsz itt? – A mondandóm végére sikerült összeszedni magam, és igazán dühösnek hangzanom, de közben szörnyen zavarban voltam, a fejem már megint piros volt, és azon agyaltam, vajon hogyan tudnám a testemmel kitakarni a nálam másfél fejjel magasabb Nimródot.

– Te mondtad, hogy várjam meg, míg elolvad a hó! – válaszolta kicsattanó jókedvvel, de közben nem rám nézett, hanem Nimródra, biztos örült, hogy végre élőben is találkozhat vele. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld, de meg kellett őriznem a méltóságomat, és úgy tennem, mintha semmi kínos nem lenne ebben a szituációban. Mit ne mondjak, nagy akaraterő kellett hozzá, hogy ne kezdjek el kiabálni a viruló nagymamámmal, de ezt inkább másik alkalomra halasztottam.

– Oké. Akkor ha gondolod, most már hazamehetsz. Mi meg mentünk tanulni – böktem a szobám felé, mire hallottam, hogy Nimród próbálja elfojtani a nevetését mögöttem. Tényleg tanulni mentünk, de nevetségessé tettem magunkat azzal, hogy ezt ilyen nyíltan kihangsúlyoztam, mintha rejtegetni kéne az igazi szándékunkat. A nagyi nevetve bólogatott, tudtam, hogy hisz nekem, de nem hagyhatta ki, hogy úgy tegyen, mintha nem hinne.

Nimródot udvarias módon elküldtem a szobámba, én pedig az előszobában állva néztem végig, hogy a nagyi biztosan hazamegy-e. Nem igazán sietett, nyugisan öltözött fel, a tükörben igazgatta még a sapkáját, és közben végig mosolygott, úgyhogy amikor még utoljára rám irányította nevető tekintetét, a lehető leggyilkosabb módon igyekeztem viszonozni, azt üzenve, hogy legközelebb el fogunk beszélgetni.

Szemlesütve érkeztem meg a szobámba, és szinte még be sem értem, már elkezdtem mentegetőzni.

– Ez borzasztó kínos volt, ne haragudj, fogalmam sem volt, hogy a nagyi itthon lehet, miután elmegyek a suliba, ő is haza szokott menni, nem tudom, miért maradt mégis itt, vagyis gondolom, hogy azt remélte, ami végül meg is történt, de...

– Hé, nyugi már – állított le Nimród vidám hangon. – Semmi baj nem történt, iszonyú jófej a nagyid.

– Ja, szerintem is – mondtam ironikusan. – És milyen tapintatos is...

– Hagyd már – nevetett, és a kezemet megfogva odahúzott magához. – Legalább lett egy biztosan jó napja.

Még mindig duzzogva, de végre elmosolyodtam. Hogy én mennyire tudom utálni ilyenkor a nagyit!

Nimród este hétig nálam volt, addig felváltva tanultunk és beszélgettünk, de inkább tanultunk. Eleinte nagyon, de nagyon nem fűlött hozzá a fogam, de Nimród akkor rám nézett, és nyomatékosan ezt mondta:

– Laura, nem szerezhetsz több rossz jegyet! Muszáj átmenned mindenből év végén.

Megtehettem volna, hogy csak röhögök rajta, és könnyebb is lett volna, de tudtam, hogy igaza van. Fél évet elcsesztem az iskolából, maradt vissza három hónap, ami alatt ki kell javítanom mindent, mert megbukni aztán újrajárni a kilencediket tényleg nem szeretném.

Úgyhogy hullafáradt voltam a sok tanulástól, amikor kiengedtem tőlünk Nimródot, de kivételesen kiegyensúlyozott is, le sem tudtam törölni azt az idióta mosolyt az arcomról.

Leírva ezeket akövetkezőre jöttem rá: Az egész napom másról sem szólt, csak Nimródról. Nimród üzenetére keltem, reggeli előtt meghallgattam a Nimród által küldött dalt, a nagyival Nimródról beszélgettünk, Nimróddal mentem iskolába, a tanítás alatt végig írogattam Nimróddal, amíg vártam a nyolcadik órában, lerajzoltam Nimródot, aztán hazamentem Nimróddal, tanultam Nimróddal, és mióta elment, azóta is vele beszélek. Valószínűleg az álmom sem fog másról szólni.