Folytatódik a hullámvasút, ugyanis ma már megint magasan voltam. Sőt, már tegnap este is, legnagyobb meglepetésemre. Majdnem este tíz volt már, amikor az ágyamon ülve kockultam, és kaptam egy üzenetet Nimródtól.

Nimród: Ébren vagy még?

Egy darabig töprengve néztem erre a három szóra, nem számítottam rá, hogy ma bármit is írni fog, de azért persze válaszoltam.

Én: Igen

Nimród: Nem vagy még álmos?

Én: Nem...? Miért?

Nimród: Nagyon kiakadnál, ha most közölném, hogy itt vagyok a házatok előtt?

Ledermedve bámultam az utolsó soraira.

Én: Hogy mi van? Te most komolyan itt vagy?

A kérdésemre a választ nem Messengeren kaptam, hanem a bejárati ajtónk felől hallatszó halk kopogás adta meg.

Ez azon nagyon kevés helyzetek egyike volt, amikor a hasznomra válik, hogy nincsenek szüleim, illetve nem törődnek velem. Mást biztos agyon csaptak volna, ha a barátja este tízkor lopózik be a lakásba.

Hevesen dobogó szívvel tártam ki az ajtót, és valóban szemben találtam magam Nimróddal. Ott állt előttem a sötét lépcsőházban, lazán zsebre dugott kezekkel, és kék szemei olyan éberen csillogtak, mintha legalábbis nappal lenne. Abban a pillanatban két dologra jöttem rá. Az első, hogy hiányzott nekem Nimród, hiányzott, hogy megbeszélhessem vele a napomat. A második, hogy már egy napot sem bírok ki nélküle úgy, hogy ne támadnának ilyen sziruposan romantikus érzéseim.

Mivel ő csak állt ott, a kezét fogva behúztam a lakásba, majd a szobámba. Gondoltam rá, hogy becsukom az ajtómat, de aztán elvetettem, még ha apa meg is hallaná, hogy valaki itt van, akkor sem érdekelné egy kicsit sem.

– Te megőrültél? – szidtam le, de alig bírtam felülkerekedni a mellkasomban hullámzó boldogságon. – Tud erről valaki?

– Miről? – kérdezett vissza somolyogva.

– Arról, hogy így éjszaka felkerekedtél, hogy meglátogass! – Nem ment nekem ez a felháborodás, akárhogy próbáltam, ugyanis tökéletesen készségesen hagytam, hogy Nimród magához húzva adjon egy puszit előbb a halántékomra, majd a számra. Sőt, még mosolyogtam is közben. – De komolyan, elengedett valaki?

– Először nem, mert apát kérdeztem. Annyira hülyének nézett, amiért ilyenkor készülök valahová, hogy még kiakadni is elfelejtett. De aztán megkérdeztem anyát, és vele könnyen meg lehetett beszélni. Amúgy apukád...? – intett a nyitott szobaajtóm felé, és kérdőn nézett rám.

– Itthon van, de annyira nem érdeklem, hogy akár kiabálva is beszélgethetnénk egymással – forgattam a szemem, és már láttam Nimródon, hogy hamarosan felteszi a „Szeretnél róla beszélni?" kérdést, így inkább visszakanyarodtam az eredeti témához, széttártam a karom. – Mit keresel itt?

– Nagyon önzetlen volt tőled, amit mondtál, hogy miattad nem kell visszajönnöm Egerszegre, de már akkor tudtam, hogy ezt nem hagyhatom annyiban. Annyira nyilvánvaló volt, hogy történt valami baj, és szükséged lenne valakire, hogy muszáj volt eljönnöm.

Ezeket a szavakat hallva ismét visszatért az arcomra a boldog mosoly, és úgy éreztem, muszáj megköszönnöm.

– Ez természetes – ingatta a fejét Nimród. – Csak mondd már, hogy mi történt, mert egyre jobban aggódok.

– Volt egy kisebb balhém az osztálytársaimmal – böktem ki, Nimródnak pedig azonnal fenyegetően villant a szeme.

– Csak egy szavadba kerül, és én...

– Tudom, tudom, megfenyegetsz bárkit, lenyomsz bárkit, de nem szükséges, mondtam én ma nekik sok cifra dolgot. Inkább csak hallgasd végig. – Belekezdtem, és részletesen elmondtam mindent, onnantól, hogy Blankával kerültem egy párba kémián, odáig, hogy kiálltam az egész osztály elé, és megmondtam nekik a véleményem.

– Megmondtad nekik a véleményed – ismételte Nimród döbbenten, és amikor bólintottam, a tenyerébe temette az arcát. – Ó, istenem. Félek megkérdezni, hogy mi volt az a vélemény.

– Hát... Lényegében annyi, hogy senkiknek, üresfejű, ugráltatható és undorító embereknek neveztem őket.

– Hogy mit csináltál? – fakadt ki. – Bármennyire is üresfejű egy-két osztálytársad, ez garantáltan el fog jutni az agyukig, tudod te, hogy milyen pokoli bánásmódra számíthatsz tőlük holnap ezek után?

– Én is rájöttem, de annyira rohadtul elegem lett! – ellenkeztem. – Abból, hogy ők mennyire idegesítőek, mennyire felszínesek, mennyire gyomorforgató, hogy mindig lennie kell valakinek, akit nyúzhatnak, és tudod mit? Annyira jólesett végre a képükbe vágni, hogy mennyire kibírhatatlanok voltak, ahogy körülöttem ugráltak, hogy újra megtenném!

– Jó, elhiszem, és jogos – halkította le a hangját Nimród –, de nem értem, hogy ez most miért akasztott ki ennyire. Elvégre... Fél éve te is ilyen voltál...

– Pontosan, de megváltoztam, és nem akartam tovább szó nélkül tűrni, hogy az olyan ribancok, mint én voltam, azt csináljanak, amit akarnak.

– Akkor mit szeretnél csinálni? – kérdezte, és azokkal az apró nevetőráncokkal a szeme sarkában egy kicsit olyan volt, mint amikor valaki megmosolyogja egy kis ember nagyravágyó elhatározását. – Egyedül felveszed a harcot az iskolai hierarchia ellen, és megpróbálod elpusztítani?

– Igen, lehet! – vágtam rá dühösen. – Szerinted nem vagyok képes rá? Azok után, amilyen alakokkal találkoztam eddig, keresztbe lenyelem az osztálytársa...

– Pontosan tudom, hogy képes vagy rá – szakított félbe gyengéden. – Ha valaki tudna velük harcolni, akkor az te vagy.

– Csak?

– Csak én el akarnám kerülni azt, amiben részed lenne emiatt. Gyűlölködés, zaklatás, félhangos gúnyos megjegyzések a hátad mögött, gimis korod végéig tartó egyedüllét... Meg is tudnál vele birkózni, nem az a baj, hanem hogy milyen károkat szenvednél közben. Hiába vontál magad köré páncélt, nem fog minden olyan könnyen visszapattanni róla, mint azt hiszed. Oké, most kiakadtál, de ez az egész nem olyan fontos neked, amilyennek most tűnik.

– Ezt mégis honnan tudhatnád? Semmit nem tudsz arról, hogy milyen múltam van a kiközösítéssel. – Talán egy fokkal megvetőbben mondtam ezt, mint terveztem, de Nimród nem sértődős fajta.

– Lehet, hogy a múltadról keveset tudok, de a jelenben én ismerlek a legjobban. Laura, hónapokon keresztül nem érdekelt az egész iskola, főleg az osztályod nem, nem lehet, hogy most ennyire szívügyeddé vált az igazságszolgáltatás. És valld be, most sem tudsz igazán szimpatizálni a népszerűtlen diákokkal, mert mindig is idegesített, ha valaki szerencsétlen vagy gyenge – közölte totál őszintén, de nem tudtam vitatkozni az állítása igazával. – Ez most nem szemrehányás, nincs azzal baj, hogy te ilyen vagy, mert így is jó ember vagy, és most már ennek ellenére sem kezdenél ki másokkal. De hogy mindenki más ellen fellépj, aki ezt teszi... Nem tudom, szerintem a mai nap nem a népszerűtlen diákok védelméről szólt, inkább egy személyes utazásod volt. Eszedbe juthatott, amiket az előző iskoládban ki kellett állnod, és bepánikoltál, hogy újra kiközösítenek...

– Engem már nem érdekel – vágtam közbe fojtott hangon, de azonnal rávágta a válaszát.

– De igenis érdekel. Félsz, és ez normális. Úgyhogy hagyd abba ezt a dolgot még most, amikor vissza tudod csinálni, és ne tedd magadat szándékosan közutálat tárgyává.

Vissza akartam vágni, már nyitottam a számat, de egyszerűen nem jött ki rajta hang. Ez tipikusan az az érzés, amikor annyira szeretnéd, hogy a másiknak ne legyen igaza, hogy az első indokot hozzávágnád, ami eszedbe jut, de egy sem jut eszedbe, mert a szíved mélyén igenis tudod, hogy neki van igaza.

Még mindig gyenge vagyok. És még mindig félek attól, hogy egyedül maradok, bárhogy szeretném tagadni, ez így van.

Percekig csak ültem az ágyamon, és magam elé meredve a gondolataimba merültem. Egy idő után Nimród is leült mellém, és ismert annyira, hogy tudja, mikor nyugszom le végleg, akkor pedig az egyik kezével megfogta az én egyik kezemet, de nem kérdezett semmit, csak várta, hogy kezdjek magamtól beszélni.

– Amikor anyukám meghalt – szólaltam meg végül, még mindig előrefelé bámulva –, én arról nem beszéltem senkinek a suliban. Nem, mert ha beszélek, akkor az már valóság és tényleg megtörtént, talán most is csak azért vagyok képes rá, mert elfogadtam, hogy egy rémálom egyszerűen nem tud ilyen sokáig tartani, májustól egész idáig... Szóval nem mondtam senkinek. A tanárok csak akkor tudták meg, amikor az év végi jegylezárás előtt mindegyikük pipa volt rám, és a nagyi bement, hogy felvilágosítsa őket a történtekről, és megmagyarázza, hogy miért romlottak le annyira a jegyeim. Eleve sem voltam ötös tanuló, de ekkor tényleg leromlottak, ahogy a viselkedésem is megváltozott. Előtte bár nem tartoztam a menők közé, de egész jó társasági ember voltam, ezután viszont nagyon durván magamba zárkóztam, egyszerűen csak... léteztem, csak tengődtem az iskolában, üveges szemekkel ültem az órákon, és az egyetlen gondolat, ami lejátszódott a fejemben az volt, hogy „semmi baj, hamarosan vége lesz, mindjárt felébredek". Erről már beszéltem is neked, olyan volt az egész, mintha kívülállóként nézném, ahogy pereg előttem az életem, mint egy film. És az osztálytársaimnak halvány sejtelme sem volt, hogy milyen változás történt az életemben, úgyhogy először csak értetlenül bámultak rám, aztán amikor heteken keresztül semmi nem változott, akkor egyre viccesebbnek kezdték találni a viselkedésem. Gondolok itt például arra, hogy a tanároknak többször is szólítottak engem órán, de csak tizedjére jutott el a tudatomig, mert annyira nem a jelenben jártam, vagy arra, hogy folyton húsz perc késésekkel estem be az órákra, mert nem érzékeltem az idő múlását, és még akkor is az előző órai teremben ültem, amikor már egy másik osztály diákjai vettek körbe. Ugye milyen vicces? Tiszta gyogyós a csaj, elmebeteg, biztos jólesne neki, ha belé rúgnánk még párat, hogy tuti padlón maradjon. Hát meg is tették. Röhögtek rajtam, a fülem hallatára tettek rám megjegyzéseket, mert azt hitték, nem hallom, folyton bezártak a tantermekbe, megdobáltak a kajájukkal, elgáncsoltak a folyosón, tesiórán foci közben a kapu helyett az én fejem volt a cél. Ezek borzalmasan belém égtek, a suli is vastagon szerepet játszott benne, hogy az volt életem legszarabb időszaka. Egyedül voltam mindenhol, anyu ugye meghalt, apa, és anyu szülei elfordultak tőlem, az is nagyon fájt, hogy a maroknyi barátomban csalódnom kellett, hiszen egy kicsit sem álltak mellettem, oké, hogy nem tudták, mi történik velem, de mintha nem is érdekelte volna őket, a többi osztálytársamról ugye ne is beszéljünk, szóval a nagyi volt az egyetlen személy, aki nem hagyott el, és próbálta a kezébe venni az életemet, miután én maximálisan elengedtem. Azt hiszem, én akkor csalódtam végzetesen az emberekben. Történt velem egy tragédia, de utólag belegondolva sokkal könnyebb lehetett volna, ha a hozzám közel álló személyek átsegítenek rajta, csakhogy egyet pislantottam, és már nem is voltak hozzám közel álló személyek. Akkor határoztam el, hogy álarcot húzok, bunkó leszek, szívtelen, és inkább leszek olyan, amilyen a volt osztálytársaim, csak ne kelljen újból átélnem, amit tettek velem. – A szóáradatom közben először álltam meg. Végig nyugodt hangon tudtam beszélni, kevésbé zaklatott fel a visszaemlékezés, mint gondoltam, sokat segített a kéz, amelybe végig kapaszkodhattam közben. Felsóhajtottam, és Nimród figyelmes szemeibe néztem. – Tehát tökéletesen igazad van, a félelem még mindig nagyobb bennem, mint a harag. Úgyhogy bármennyire is utálom ezt az álarcot, a saját érdekemben nem fogom eldobni.

Nimród nem szólt semmit, csak a fejemet a mellkasára húzta, és simogatni kezdte a hajamat, én pedig lehunyt szemmel hallgattam a szívverését, azt kívánva, tartson örökké ez a pillanat.

Majdnem éjfélig nálam volt, addig kidolgoztuk a taktikámat mára, hogy hogyan viszonyuljak a suliban a többiekhez. Az egész lényege, hogy próbáljam meg visszaállítani a királynői szerepemet, küzdjem magam vissza a menők közé, és érjem el, hogy megint tiszteljenek, bármilyen igazságtalannak érzem is ehhez az eszközöket.

Sokkal, sokkal jobb volt így, valamennyire céltudatosan ébredni ma reggel, mintha gyomorgörccsel keltem volna, hogy vajon ma hányan és hogyan fognak megalázni. Persze így is ideges voltam emiatt, de tudtam, mit kell tennem: megújítani az év eleje óta berozsdásodott színészi képességeimet.

Ezúttal egyedül mentem suliba a hűvös kora tavaszi reggelin, mert Nimródnak nulladik órája volt, de talán így is volt helyes, hogy először egyedül nézek szembe a dolgokkal. Kivételesen nem is voltam késésben, így a suli nagy arcai még a bejárat előtt álldogáltak, amikor melléjük értem. És nem is mentem tovább, hanem megálltam a köreikben, ami nem kerülte el a néhány osztálytársam – Marci, Ákos, Bence, Blanka, Kinga, Zsófi – figyelmét, ledermedve néztek rám, és rajtuk kívül még néhányan, akik valószínűleg hallottak a tegnapi kirohanásomról. Felszegtem a fejem, és fölényesen néztem körbe.

– Mi van? – kérdeztem rá, mire páran lesütötték a szemüket – Blanka, Kinga –, de voltak, akik farkasszemet néztek velem. Például Marci, természetesen.

– Mi van, meggondoltad magad, és mégis ilyen senkikkel akarsz lógni, mint mi? – szólt oda nekem. Odaléptem hozzá, mert nem akartam, hogy mindenki a mi párbeszédünket hallgassa, és a magasságkülönbséggel nem törődve néztem fel az arcába.

– A tegnapi nap hiba volt. Néhány ember felbosszantott, és elvesztettem a türelmem.

– Ja, igen? És akkor véletlenül olyanokat vágtál a fejünkhöz, hogy undorító emberek vagyunk? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Mert fogadjunk, hogy azt akarod most beadni, hogy azt nem is úgy gondoltad, az nem is volt igaz.

– Aki nem hülye, az úgy is megjegyzi azt, amit tegnap mondtam. Hát jegyezze. Nem számít, hogy valaki tisztel vagy utál, miközben tart tőlem.

– Uh, én például nagyon tartok tőled – ironizált. Minden addiginál keményebben néztem rá.

– Talán majd fogsz egyszer. Ne tagadd, hogy téged is mellbe vágott, amit tegnap mondtam. Te is tudod, hogy senki másnak nem lett volna hozzá bátorsága, szóval talán mégsem vagyok egy könnyű ellenfél.

– Ellenfél? Miben? – kérdezte, pedig tudtam, hogy tudja.

– A rohadt hierarchia élére kerülésben – mondtam. A pillanatnyi komor tekintetén láttam, hogy nem tud kiigazodni rajtam, mert ma a szöges ellentétét mondom annak, amit tegnap állítottam, és ez idegesíti. De aztán persze kínosan elröhögte magát, bár nem volt túl hihető.

A dedós Ákossal ennél sokkal könnyebb dolgom volt, ő pitlizik bárkinek, akiben egy kicsi veszélyt is lát. Csak annyit követtem el, hogy odaszóltam neki, hogy „Adj már egy cigit", és mivel hallotta a Marcival való beszélgetésemet, bárgyú vigyorral ugrott is, hogy teljesítse a kérdésem. Szánalmas volt azok után, hogy hónapokig nem szólt hozzám.

A rengeteg kihagyás után, amikor már annyira kellett köhögnöm a cigitől, hogy nem bírtam, elindultam befelé az épületben. Kis híján megfulladtam ugyan közben, de legalább nem a többiek előtt.

Az osztályunk előtt majdnem beleütköztem a kifelé igyekvő Flórába és Nóriba. Talán ők a legnormálisabb lányok az egész osztályban, így össze kellett szednem magam, de felkészültem rá, hogy beszóljak nekik valamit, csakhogy megelőztek a beszéddel.

– Szia – köszönt egyenesen nekem Flóra, hogy kétségem se maradhasson, hozzám beszél. – Csak el akarom mondani, hogy tisztelem, amit tegnap tettél. Maximálisan igazad volt, és öröm volt látni, hogy végre valaki visszarángatta a földre az osztálytársainkat.

– Nem gondoltam volna, hogy te leszel az – fűzte tovább Nóri elég nagy őszinteséggel, de vigyorogva. – De örülök, hogy tévedtem. És ha szeretnél, csatlakozhatsz hozzánk, épp pisilni megyünk – közölte, majd amikor Flóra értetlen pillantást vetett rá, elröhögte magát. Nóri sosem vette túl komolyan az életet, és ez ekkor még szimpatikusabbnak tűnt, mint alapból. – Jó, csak poén volt. A lényeg, hogy ha akarsz, gyere majd oda hozzánk néha.

Csak álltam a két lánnyal szemben, és köpni-nyelni nem tudtam. Sosem voltunk még csak beszélőviszonyban sem, sőt, szerintem rühellnek év eleje óta, mégis felajánlották, hogy csapódhatok hozzájuk, ha egyedül lennék a többiek hiányában. Szinte fizikailag sajgott a szívem, mert a közelembe került egy olyan opció, amire mindig is vágytam, lennének valódi barátaim, akik jó emberek, és nem lennék egyedül. De már mindegy volt, mert döntöttem. Mégpedig azt, hogy visszatornázom magam a menők közé, amibe nem fér bele az, hogy ezzel a két lánnyal barátkozzak. Szar helyzet, nagyon szar, de inkább ez, mint hogy a gimi hátralevő éveiben a kiutálásoktól tartsak. Az ellenségeinket közel kell tartanunk magunkhoz... Ami néha a barátságok rovására megy.

– Ez most komoly? Szerintetek tényleg választanám a ti társaságotokat az egyedüllét helyett? – sajnáltam le őket egy pillanat alatt, tisztán látszott, ahogy elkomorul az arcuk. – Vegyétek úgy, hogy a tegnapi nap meg sem történt, hülyék vagytok, ha azt hiszitek, bármi is változott.

Megfordultam, hogy bemenjek az osztályba, de nem kerülte el a fülem Nóri nem túl diszkrét „seggfej" megjegyzése. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, ugyanis teljesen igaza volt.

Nagyot sóhajtottam, és legszívesebben belesüppedtem volna az egyik lejátszási listám melankolikus hangulatába, de nem tehettem. Más dolgom volt, mégpedig az, hogy meggyőzzem az érintett osztálytársaimat, hogy a tegnapi kirohanásom hiba volt.

Egész nap ezzel foglalkoztam, így a végére már tele volt a hócipőm a színészkedéssel, de azt hiszem, mégis eredményes volt. Amilyen buta Blanka és Kinga, velük könnyű dolgom volt, amint azt látták, hogy megint olyan vagyok, mint év elején, ugyanúgy is kezdtek kezelni. Ákost is teljesen megvettem, és nagyjából mindenki mást is, aki számít, szünetekben a suli előtt táborozó bagós társasággal is bandáztam, ők teljesen olyanok voltak, mintha nem is vették volna észre ezt a néhány hónapos kihagyásomat. Tehát Marci kivételével – aki még elég bizalmatlan – mindenki bevette a játékomat, miszerint tegyünk úgy, mintha a tegnapi nap meg nem történt lenne. Amellett, hogy megkönnyebbültem, le is hangol, hogy ennyire felszínesek az emberek. Ha van rá lehetőségük, azonnal felejtenek, hogy folytathassák ott a kis életüket, ahol abbahagyták, és ne kelljen szembenézniük a valósággal. Fejet hajtanak bárkinek, aki elgondolkodtatja őket, hogy milyen emberek is, csak ne tegye meg még egyszer. De az is lehet, hogy egyszerűen csak annyira buták, hogy nem ment át a tegnapi üzenet.

Akárhogy is, nekem a hasznomra válik.