Vajon más is el szokott gondolkodni egy szakítás lehetséges bekövetkezésén, amikor összeveszik a barátjával? Más is parázik azon, hogy basszus, talán most jött el a pillanat? A másikra gondolva másnak is görcs van a gyomrában, hogy talán a párja ezekben a percekben dönt a szakítás mellett? Lehet, hogy csak az első vita ilyen, azért vagyok ennyire megijedve, vagy talán egyszerűen túlreagálom. De újra meg újra rádöbbenek, hogy egy emberi kapcsolat mennyire ingatag, és mennyire nagyon-nagyon könnyen el lehet veszíteni a másikat.

Egészen idáig semmi probléma nem volt, folytatódtak a Nimródról szóló napjaim, teljesen jól megvoltunk összenőve, túlzás nélkül mondhatom, hogy boldogabb voltam, mint valaha. Aztán ma elérkezett az első botlásom, mert nyilván kinek a hülyesége miatt kaptunk volna össze, ha nem az enyém miatt? Igazából tovább bírtam, mint gondoltam. Nyolc nap, azóta vagyunk együtt. Akár büszke is lehetnék erre az eredményre, de valahogy mégsem vagyok.

Már reggel sem volt felhőtlen kedvem, nyugtalan voltam az előttem álló nap miatt, mivel Nimróddal megbeszéltük, hogy ma délután végre én megyek át hozzájuk, és nem fordítva. Találkoztam már a családjával szilveszterkor, de az más volt, akkor még nem a barátnője voltam, akkor még nem kellett kritikus tekintetekre számítanom. Mondjuk ahogy a jófej anyukáját, vagy a tündéri tesóit ismerem, most sem kellett volna ezen aggódnom, de ez akkor nem nyugtatott meg. Féltem, hogy mit fognak hozzám szólni, féltem, hogy úgy gondolják majd, nem vagyok elég jó Nimródhoz, féltem, hogy megutálnak, amiért nem csak egy barát maradtam Nimród számára, de attól féltem a legjobban, hogy hogyan fognak tudni elfogadni engem Mia után. Hogyan fogják a tökéletes után beérni velem. Ebből a gondolatmenetemből fakadt a nap összes problémája, miután szép lassan teljesen átvette az irányítást az agyam felett.

Hiába mondtam, hogy magamtól is eltalálok oda, Nimród ragaszkodott hozzá, hogy többet ne mászkáljak egyedül hozzájuk, így fogta magát és elbuszozott ő hozzám, csak hogy utazhasson velem együtt vissza hozzájuk. Megmosolyogtatott azzal, hogy ennyire rendes, és a buszúton is elterelte a figyelmem, így a csomó a gyomromba csak akkor tért vissza, amikor már a csendes házak között sétáltunk egymás kezét fogva, az utolsó ház felé tartva.

Az egyik sóhajtásom túl hallhatóra sikerülhetett, vagy talán túlságosan erősen szorítottam Nimród kezét, de valamit észrevett, mert a kapujukhoz érve hirtelen rám nézett.

– Ennyire izgulsz? – kérdezte halvány mosollyal az ajkán.

– Nem tudom, mit takar az, hogy „ennyire", de... Igen, izgulok – ismertem be idegesen bólintva.

– De miért? – nevetett. – Már találkoztál velük.

– Tudom, csak... – Hagytam a levegőben lógni a mondatot, és ha rajtam múlik, inkább vissza is nyelem az idegességemet, de Nimród kérdő tekintettel jelezte, hogy igenis kíváncsi az okára. – Félek, hogy nem vagyok elég jó nekik – böktem ki a földet pásztázva. Nimród közel lépett hozzám szemből, a kezeit a tarkómra fektette, és komolyan nézett a szemembe, már nem látszott rajta vidámság.

– Remélem, hogy csak az idegességtől gondolsz ilyeneket, de igazából tudod, hogy fikarcnyit sem számítana nekem a tiltó szavuk, ebbe nincs beleszólásuk. Nem nekik kell, hogy jó legyél, hanem nekem. És nekem a jónál is sokkal jobb vagy. És egyébként sem lesz tiltó szavuk, a tesóim imádnak, a nagyszüleim ugyan valószínűleg elfelejtették, hogy találkoztak már veled, de szilveszterkor odavoltak érted, anya is szeret, apa meg nem érzelemkinyilvánítós, de tudom, hogy neki is teljesen rendben voltál. Lazíts egy kicsit, jó? – Addig fogva tartotta tekintetével az enyémet, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy tényleg ellazulok. Akkor visszaköltözött a mosoly a szájára, és újból rákulcsolva az ujjait az enyémekre megszorította a kezemet. A kevés közül ez volt az egyik olyan pillanata a napnak, amikor elhittem, hogy minden rendben fog menni.

Bementünk a kapunk, megálltunk az ajtó előtt, Nimród egy bátorító pillantást vetett rám, aztán lenyomta a kilincset. Emlékeztem a ház felépítésére, mégis kicsit meglepődtem, amikor beléptem, önkéntelenül arra számítottam, hogy még mindig tele lesz a karácsonyi díszekkel, mint amikor legutóbb láttam. Ezt leszámítva azonban tényleg ugyanolyan volt. Bár nem nagyon volt időm körbenézni, mert szinte egyből felhangzott a jókedvű kiáltás a konyha felől, ahogy beléptünk.

– Sziasztok, bújjatok csak beljebb!

Éppen azon gondolkodtam, hogy Nimród anyukája a konyhában szóló zene mellett hogyan hallhatta meg, ahogyan bejöttünk, de Nimród hamar megmagyarázta.

– Leskelődött utánunk az ablakból – súgta hátulról a fülembe szórakozottan, miközben már hallottuk a lépteket, és a következő pillanatban meg is jelent előttünk Nimród anyukája, Emma.

– Laura, de örülök neked! Nagyon rég láttalak! – Azzal odasietett hozzám, adott két puszit, aztán vékony alkatához képest meglepő erővel magához szorított. Úgy éreztem magam az ölelésében, mint egy merev fatörzs, mivel egyáltalán nem számítottam erre a meleg fogadtatásra, pedig igazán visszaemlékezhettem volna az előző alkalomra. Egyedül Nimród az, akitől már nem lep meg az ilyesfajta fizikai kontaktus, mindenki más sokkolni tud vele.

– Én is... nagyon örülök – préseltem ki magamból, és ahogy Emma elhúzódott tőlem, varázsoltam egy mosolyt is az arcomra. Egyébként meglepően könnyen ment, kedvelem ezt a nőt.

– Hogy te hogy kivirágzottál pár hónap alatt – futtatta végig rajtam a tekintetét elismerően, a bókot hallva pedig zavartan én is végignéztem magamon. Csupa fekete voltam, pont úgy, mint szilveszterkor, tehát biztos nem az öltözékemre gondolt.

– Igen?

– Bizony, csak úgy sugárzol – bólintott nagyot, én meg már lassan ott tartottam, hogy elpirulok. Elég kevés ember akadt eddig életem során, aki szépnek gondolt. – Nem csodálom, hogy elcsavartad a fiam fejét – pillantott sokatmondó mosollyal Nimródra, és ekkor már tényleg elpirultam. Kezdtem befeszülni, gondolván, hogy most akkor az fog következni, hogy mesélnünk kell a mi kis love storynkról, és talán Miáról is muszáj lesz beszélni, azonban ez nem következett be, mert új családtag jelent meg az előszobában. Hanna, Nimród hatéves kishúga, aki szilveszterkor elég nagy hatást gyakorolt rám, miután rávett, hogy átlépjek egy fontos mérföldkövet és beszéljek pár mondatot az anyukámról.

– Jaj, Hanna, nem megmondtam, hogy most te őrzöd a pogácsákat? – sóhajtotta Emma, majd ezzel a lendülettel ment is vissza a konyhába a sülő pogácsákhoz. Hanna talán meg sem hallotta ezt, én kötöttem le a figyelmét. Az előző alkalomhoz képest csak rövid ideig meredt rám szemöldökráncolva, biztos az pörgött az agyában, hogy vajon honnan ismer engem, aztán felcsillant a szeme. Egy szó nélkül odarohant hozzám és megölelt, mivel annyival alacsonyabb volt nálam, a feje volt a hasammal egy vonalban, a kezeivel meg a lábamat fogta át.

Erre már jobban fel voltam készülve, automatikusan visszaöleltem, és mikor közben összetalálkozott a tekintetem Nimródéval, láttam, hogy olyan szélesen mosolyog, mint én.

Nemsokára letévedt a földszintre az idősebbik kistesó, Márkó is, amin kicsit meg is lepődtem, mert amikor legutóbb itt jártam, a kisfiú ki sem dugta a fejét a szobájából, csak a legójával volt elfoglalva. Ki is derült, hogy csak egy pohár gyümölcsléért jött le. Nimród mesélte, hogy a szülei kezdenek aggódni a visszahúzódottsága miatt, és azon akadékoskodnak, hogy biztosan videojátékfüggő lesz belőle, ha kicsit nagyobb lesz, meg fel se fog nézni a kütyüiből kamasz korában. Én nem aggódnék még ezen, nincs azzal baj, ha valaki inkább egyedül szeret játszani, mint a többiekkel, és még csak kilenc éves, simán lehet, hogy ez később meg fog változni. Szerintem egész jófej gyerek, legalábbis a három szó alapján, amit váltottam vele, de Nimród szerint ez nála igenis sok.

Nimród nagyija biztos megneszelte, hogy valami családi összejövetel szerveződik az étkezőben, mert ő volt a következő, aki bekapcsolódott, nagyjából egy időben azzal, hogy Emma visszatért egy egész tálca forró sajtos pogácsával. Nimród nagymamája láthatóan sokkal idősebb volt, mint az enyém – bár ez majdnem minden korombeli nagyszüleiről elmondható –, ősz hajában még benne voltak a hajcsavarók, így elég megmosolyogtató látványt nyújtott. Nagy kék szemeivel kedvesen fürkészett engem, miközben lassan sétált le a lépcsőn.

– Jaj, anyu, mondtam, hogy ne mászkáljatok ma már le! – mondta Emma, ahogy meglátta az anyukáját, és rosszalló arccal odasietett hozzá, hogy lesegítse az utolsó pár lépcsőfokon. – Éhesek vagytok? Vigyek fel vacsorát?

– Nyugalom, kicsim, nem vagyunk éhesek, köszönjük – hessegette el magától Emmát, aztán Nimródra nézett, idős arca mély ráncokba szaladt a mosolygástól. – Csak Nimród kérte, hogy jöjjünk le, hogy láthassuk a barátnőjét. – Megéreztem a derekamon Nimród érintését, és hagytam, hogy közelebb húzzon magához. Már épp nyitotta volna a száját, hogy bemutasson engem, amikor a nagyija nagy szemeket meresztve folytatta. – De nem igazán értem, hiszen találkoztunk mi már Miácskával. De semmi baj, beszélgetek vele újra szívesen, annyira édes volt a múltkor, összeteheted a két kezed, hogy ilyen lányt találtál magadnak, kisapám. Csak aztán nehogy elveszítsed!

Megfagyott a levegő a konyhában, egész testemben megfeszültem. Most már értettem, miért mondta azt Nimród, hogy a nagyszülei valószínűleg elfelejtették, hogy egyszer már találkoztunk, de arra azt hiszem, ő sem számított, hogy a nagyija majd összetéveszt Miával. A szavai tőrdöfések voltak a szívembe, megkaptam azt, amitől tartottam. Mia tökéletes, Miát mindenki szerette, Miát nem szabad lecserélni valami aljanép tagjára, valaki olyanra, mint én. Ez utóbbi hiába nem hangzott el, ott lógott a levegőben.

A kínos csendet egy lemondó gyerekhang törte meg:

– Istenem nagyi, ő nem Mia, hanem Laura! – szidta le Hanna szemforgatva a nagymamáját. – Most már ő Nimród csaja.

Miközben Emma halkan kioktatta Hannát arról, hogy jó lenne, ha a „csaja" szó helyett a „barátnőjét" használná, Nimród nagyija a szája elé kapta a kezét, és nem győzött bocsánatot kérni tőlem. Nem haragudtam én rá, tényleg nem, mert imádnivaló idős néni volt, és a rossz memóriájáról sem tehetett, meg arról sem, hogy pont az ő szájából hangzott el az, amit annyira féltem hallani. Szóval igyekeztem kedvesen hárítani a bocsánatkéréseket, és megértően bólogattam, amikor mondta, hogy Nimród nagypapája most alszik, ezért nem szeretné lehívni, igazából egy kicsit meg is könnyebbültem, hogy nem következhet be még egyszer az előbbi szituáció.

Márkó visszament a szobájába, de Hanna ott maradt, és a nagymama is, velük beszélgettem, de még percekig merevnek éreztem minden porcikámat, és onnantól kezdve nem is sikerült teljesen felengednem aznap. Ez bennem maradt.

Egy idő után észrevettem, hogy Emma és Nimród eltűntek, így szinte ösztönösen lépkedtem a konyha felé, azzal az indokkal, hogy egy pohár vízért megyek. Valamiért úgy éreztem, számomra is érdekes lehet az, amiről beszélnek, így bármennyire nem szép dolog, az ajtó mellett megállva hallgatózni kezdtem. Nem féltem, hogy meglátnak, amikor egy pillanatra benéztem, Nimród háttal állt, Emma meg a konyhaszekrényben pakolászott.

– Azóta bent ül? Amióta elindultam Lauráért? – kérdezte Nimród elképedten.

– És lehet, hogy még nem is látjuk egy darabig.

– Vasárnap este van, anya! Mit tud az ember ilyenkor, ennyi időn keresztül dolgozni? – Nimród hangja egyre dühösebb lett, és lassan összeraktam, hogy az apjáról beszél, aki minden bizonnyal az itthoni dolgozószobájában ül, ezek szerint már jó régóta.

– Engem ne kérdezz, kisfiam. Annyit mondott, hogy ez most nagyon fontos, és sokáig fog tartani.

– De mindig ezt mondja! Nekem pedig csak egyetlen kérésem volt, hogy csak néhány percet szánjon Laurára, csak ma, csak pár másodpercre lépjen ki a dolgozószobájából, csak annyit, amíg bemutatom neki a barátnőmet! – mérgelődött Nimród, én pedig az ajkamba haraptam. Előzetesen azt hittem volna, megkönnyebbülést fogok érezni, amiért nem találkozom a jeges tekintetű, szigorú Kornéllal, azonban mégis csak rosszulesett egy kicsit. Az, hogy ennyire mindegy neki, kivel jár a fia, vagy az, ha mással kezd járni. – De nem, ő nem volt képes teljesíteni, hát persze, hogy a munka mindennél előrébbvaló vasárnap este!

– Nem most találkozna először Laurával, már ismeri...

– Jaj, anya, tudod, hogy mire gondolok! – csattant fel Nimród.

– Csillapodj, Nimród, tudod, hogy mennyire fontos neki a munka – csitította Emma meglepően gyengéd hangon, amiből nem volt egyértelmű, ki felé is irányul az együttérzés.

– Ja, tudom – felelte Nimród megvetően. – Egyértelműen fontosabb, mint a család.

– Ezt nem akarom még egyszer meghallani – jelentette ki Emma keményen, és sehol nem volt már a gyengédség a hangjában. – Elhiszem, hogy vannak dolgok, amik rosszulesnek, de te sem vagy ám egy szuperhős, te sem tudsz az élet minden területén kiválóan teljesíteni. Szereztél magadnak egy szép, kedves barátnőt, amihez gratulálok, és tényleg boldoggá tesz, de a suliban mintha valahogy nem brillíroznál, fiatalember. A héten ha jól emlékszem, a második kettesedet szerezted, ráadásul ezúttal fizikából, a fakultációs tárgyadból. Nekem nem probléma, de te nagyon erőlteted ezt a továbbtanulást, talán itt az ideje, hogy ne csak apádon köszörüld a nyelved, amikor már így is rengeteget dolgozik, hanem te is összeszedd magad!

Sem én, sem Nimród nem számított erre a kirohanásra, a hosszú csendből következtetek erre, ami ezután következett. Amit rólam mondott Emma, attól nagyon megkönnyebbültem, de azzal, hogy Nimród jegyeit említette, újabb tőrdöfést kaptam a szívembe. Azt a két rossz jegyet ugyanis azóta szerezte be, amióta együtt vagyunk, és a saját tanulmányai helyett nekem segít az enyémekben délutánonként.

– Az a fizika véletlen volt, elfelejtettem, hogy dogát írunk, ennyi. Semmilyen mértékben nem fogja befolyásolni a továbbtanulásomat. És jól mondtad, ebben a családban csak nekem fontos, hogy továbbtanulhassak, szóval a sulis dolgokat hagyd rám. Nem a te dolgod.

Az utolsó mondat talán nem így hangzott, nem tudom, mert éreztem, hogy Nimród hamarosan faképnél hagyja az anyukáját, és nem lenne jó, ha engem a konyhaajtóban találna hallgatózva, így még időben visszaindultam az étkezőbe.

A család nagymamája és a legkisebbje még mindig ott voltak, és Hanna azonnal be is vont engem a beszélgetésbe, de nem igazán tudtam figyelni, azután főleg, hogy Nimród rögtön utánam megjelent. Ha nem hallottam volna semmit az előbb, akkor is láttam volna rajta, hogy mennyire ideges, szinte vibrált, és egyből a kezemért nyúlt, valószínűleg azért, hogy a közelségem lenyugtassa. Nekem azonban most egyáltalán nem esett jól az érintés, csak az járt a fejemben közben, hogy káros hatással vagyok Nimródra, lerontom a jegyeit, tönkreteszem a jövőbeli terveit, nem is kéne a közelében lennem.

Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és még nagyon idegességet, amikor Nimród közölte, hogy mi most felmegyünk a szobájába. Talán nekem kellett volna, de Nimród volt az, aki miután elhelyezkedtünk – én az ágyán törökülésben, ő pedig a bolyhos szőnyegen hátát a szekrénynek vetve –, megkérdezte:

– Jól vagy?

Nem igazán voltam jól, és ahogy láttam, ő sem, így nem volt lelkierőm kertelni.

– Lehúzom az átlagodat – böktem ki. – Elrontom a jegyeid, elvonom a figyelmed, és miattam nem tudsz majd továbbtanulni.

– Hallgatóztál – állapította meg kimérten, miután hosszú másodpercekig csak bámult rám. Bólintottam. – Ha most azt mondod, hogy viszlát, vége, szép volt, jó volt ez az egy hét velem, én nem is tudom, mit csinálok.

– Nem terveztem ilyesmit mondani – válaszoltam ugyanolyan hűvösen, ahogy ő beszélt hozzám. – De azt remélem te is látod, hogy valamit muszáj változtatnunk, mert rossz hatással vagyok rád.

Ő volt az, aki először megtörte ezt a távolságtartó hangszínt, és kifakadt:

– Laura, ne csináld már, hogy anya ennyivel meggyőzött, ez nem a világ vége, két rossz jegy, mindkettő tökéletesen az én hibám volt! Ne mondj már olyanokat, hogy rossz hatással vagy rám, amikor... – A nagy hevességben elakadt egy pillanatra, aztán halkabban hozzátette: – Amikor az elmúlt egy hét életem legjobb hete volt.

Összeszorított szájjal kibámultam a szobája ablakán. Csak még meggyötörtebbnek éreztem ettől a szívemet, mert amit mondott, annyira gyönyörű volt, hogy nem szabadott volna olyan dolgoknak beárnyékolnia, amik egyre jobban megtették. Nem volt kész válaszom erre, így inkább tereltem a témát.

– Mi ez a továbbtanulásos vita köztetek anyukáddal?

Nimród megvetően felszusszant, természetesen felismerte a direkt témaváltást, de azért rendesen válaszolt a kérdésemre.

– Még egyszer nagyon régen, ősszel, amikor bemutatkoztam, mondtam neked, hogy csórók vagyunk, így nem fogok továbbtanulni. Három gyerek és két beteg nagyszülő jut két túlhajszolt szülőre, ami az anyagiak nyelvére lefordítva nem sok kedvezőt jelent. Anyáék állandóan dolgoznak, és még ez sem elég, azt mondják, szükségük van rám itthon, hogy elvégezzem azt, amit ők nem tudnak. Azt akarják, hogy suli után egyből elkezdjek dolgozni, hogy én is tudjak pénzt keresni, azt pedig szerintük egyáltalán nem tudnák megengedni maguknak, hogy évekig fizessenek a további taníttatásomért. Egy ideig ki is voltam békülve ezzel, és elfogadtam, de aztán nem tudom, mi történt, beütött nálam az önzési mánia. Rájöttem, hogy én ki akarok szakadni ebből a házból, el akarok menni, tanulni akarok, többet akarok tudni, új embereket akarok megismerni, a fővárosban akarok élni, igazán élni akarok. Nem akarok életem végéig az isten háta mögött élni, a tesóimat pesztrálva, a nagyszüleimet gondozva, a szüleim szárnya alatt. Ezt meg is mondtam nekik, azóta nagyon ridegen viselkednek velem, főleg apa. De hát érthető is, tudom, jól tudom, mennyire önző felfogás ez, nem választhatom magamat a családom helyett. Csak tudod, hiába szeretem őket, annyira rohadtul elegem lett abból, hogy mindig őket választom, és miattuk nem lehet majd saját életem, és minden nap átfut a fejemen, hogy mi lenne, ha egy másik, egy gazdagabb családba születtem volna. Igen, nagyon bunkó vagyok. De ha anyáék továbbra is ennyire ellenzik, úgysem fogok elmenni továbbtanulni. Csak ők ezt nem tudják.

Megbabonázva hallgattam Nimród szavait, és váltakoztak bennem az érzelmek. Nem ő volt az önző, hanem én, mert azt, amikor arról beszélt, hogy el akar menni innen, és legszívesebben vissza se nézne, egyszerűen nem tudtam jó barátnő módjára fogadni. Belém markolt a fájdalom, a megbántottság, és alig tudtam felülkerekedni rajta.

– Nem is tudom, mit mondjak – szólaltam meg halkan. – Ez a te döntésed. A szívedre kell hallgatnod.

Talán biztatnom kellett volna, azt mondani, hogy menjen, ha menni akar, de nem voltam rá képes. És ebből Nimród is észrevehetett valamit, mert kemény tekintettel nézett rám.

– Te sem akarod, hogy elmenjek. – Nem kérdés volt, kijelentette, ismert már ennyire.

– Késő van – vágtam rá az oda nem illő választ, és felpattantam az ágyáról. – Ideje hazamennem.

– Laura, mi van veled? – fakadt ki elkeseredetten, és elém állt. – Látom, hogy bánt valami. Az akasztott ki ennyire, hogy hallottad a beszélgetésemet anyával? – Lesütöttem a szemem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem akartam, hogy átlásson rajtam, mert az egy újabb veszekedést eredményezne, azt a veszekedést, amihez a legkevésbé sincs kedvem. – A mama a baj, igaz? – talált bele. Vetettem rá egy pillantást, a tekintetében a tipikus „ne csináld ezt" kifejezés ült. – Az a baj, hogy szóba hozta Miát. Ugye?

– Nem akarok veszekedni veled – sóhajtottam lehunyt szemmel. – Szeretem Miát, és nem akarok féltékeny, hisztis barátnő lenni.

– Nem érdekel – emelte meg az állam. – Inkább legyél őszinte most, és veszekedjünk egyet, minthogy hetekig őrizgesd magadban a sérelmedet, aztán robbanj. Nem akarlak elveszíteni.

Valami megváltozott, újból gyengéd volt mind a hangja, mind a tekintete. Talán ez volt az, ami rávett arra, hogy beszéljek.

– A nagymamád imádta Miát. Az anyukád imádta Miát, szilveszterkor láttam, hogy mennyire bensőséges kapcsolat van köztük. A testvéreid imádták Miát, Hanna úgy tekintett rá, mint egy második anyukára, ne mondd, hogy nem így van, mert tudom. És valószínűleg az apukád is szerette Miát, legalábbis biztos jobban, mint engem, akit látni sem hajlandó.

– Apa egy teljesen más téma, ő azért nem mutatkozott ma, mert...

– Mert olyan sok a dolga vasárnap este? – vágtam közbe élesen, Nimród pár perccel ezelőtti indokát használva. Lehetetlen volt, hogy ennyi idő alatt ennyire megváltozzon a véleménye, de még mindig próbálkozott.

– Apának nagyon fontos a munkája, ő...

– Még a beteg nagymamád is vette a fáradságot, hogy lejöjjön! – emeltem fel a hangom, ismét beléfojtva a szót. – Én csak azt látom, hogy itt mindenki odavolt az előző barátnődért, és bármennyire kedvesek velem, tök nyilvánvaló, hogy szerintük én nem érek fel hozzá.

– Laura – kezdte lassan, de látszott, hogy benne is újból éledeznek az indulatok. – Az embereknek időre van szüksége ahhoz, hogy befogadják a változást. Főleg ha egy hatévesről vagy egy nyolcvanévesről van szó. És még ennek ellenére is egyből megszerettek téged, szeretnek veled lenni, a mamám is, a húgom egyértelműen, nem is beszélve az öcsémről, anya szintúgy. Senki nem hasonlítgat téged Miához, nem engedném meg nekik.

– De az apukád...

– Laura, hallod egyáltalán, hogy mit beszélek? – csattant fel. – Vonatkoztass el a családomtól, megmondtam neked, hogy ebben a témában senki véleménye nem érdekel, mert nem ők járnak veled, hanem én!

– Oké! – kiabáltam. – Elvonatkoztatok a családodtól, és csak rád fókuszálok, de a problémám attól még ugyanúgy fennáll! Te hogyan tudsz elfogadni engem, te hogyan tudod Miát lecserélni rám, te hogyan tudsz őutána engem, ismétlem, engem szeretni? Mia tökéletes, egy angyal, kedves, megértő, türelmes, gyönyörű, és hozzád való, én pedig? A lehető legtávolabb állok a tökéletestől, bunkó vagyok, tele problémákkal, bizalmatlan, látod, még azt sem tudom elhinni neked, hogy szeretsz, és csak egy visszataszító, hisztis kislány vagyok! Én próbálok bízni benned, Nimród, próbálom hinni, hogy nem csak szórakozol, és ez az egész nem csak egy újabb hatalmas csalódás lesz, de egyszerűen nem tudom felfogni, hogy... Hogy tényleg képes vagy engem szeretni!

Nimród íriszeinek kékje olyan jegesen fúródott belém, ahogyan még sosem. Miután kikiabáltam magam, jó pár másodperc eltelt csendben, csak azután mozdult. Olyan közel lépett hozzám, hogy meleg lélegzetét éreztem az arcomon, és szinte suttogva azt mondta:

– Vond vissza azt, amit mondtál. Vond vissza, vagy annyira megbántasz, ahogy még soha.

– Nem tudom visszavonni, mert így érzek. – Hatalmas gombóc volt a torkomban, és én, aki sosem sírok, erővel kellett, hogy visszatartsam a könnyeket. – Sajnálom.

Nem bírtam tovább a szemébe nézni, mert sütött belőle, hogy tényleg nagyon fájt neki, amit hallott. Kikerültem, és ezúttal nem ellenkezett, így leszaladtam a lépcsőn, egyenesen az előszobába, ahol belebújtam a cipőmbe, és éppen a kabátomat vettem magamra, amikor meghallottam magam mögül egy hangot.

– Már is mész? – Emma állt mögöttem, és nem is csodálkozva, sokkal inkább szomorúan figyelt engem.

– Igen, én... Elfelejtettem, hogy dolgom van – próbálkoztam remegő hangon, de nem tudtam átverni, pontosan tisztában volt vele, hogy veszekedtünk Nimróddal.

– El akarod mondani?

– Majd ő elmondja, ha akarja. – A kabát már rajtam volt, tényleg indulni készültem, de az ajtóból még visszafordultam. – Sajnálom.

– De hát mit?

– Hogy nem vagyok elég jó a fiadnak. Hogy nem vagyok Mia. – Azzal kiléptem a hideg, szeles estébe, és kisétáltam az útra, hogy hívjak egy taxit.