Ami az elmúlt hetek jókedvét illeti, abból érezhetően visszavettem egy kicsit. Nem fordultam be és nem vagyok rosszul, de olyan kiegyensúlyozottnak sem érzem a dolgaimat, mint eddig, egyszerűen... össze vagyok zavarodva. Még mindig. Eltelt hat nap, és Nimródékkal egy szót sem beszéltünk arról, ami történt, adtak időt, hogy megemésszem és átgondoljam, de nem igazán sikerült. Nem tudom hova tenni az egészet. És ez rosszabb, mintha a padlóra küldene.

Úgyhogy hiába próbáltam tudatosan kerülni a témát, valószínűleg igazán szükségem volt már arra, hogy beszélhessek róla valakivel. Már meg sem kellene lepődnöm, hogy olyan barátaim vannak, akik ezt előbb tudták, mint én. Ugyanis ma alighogy a suliból hazaérve befejeztem az ebédet, üzenetet kaptam Nimródtól, hogy a kávézóban várnak rám, ahol Mia dolgozik, vagy ha akarom, el is jönnek elém.

Nem igazán volt kedvem elmenni. Az utóbbi napokban semmihez és senkihez sem volt igazán kedvem, főleg nem ahhoz, hogy Nimródékkal pszichológusosat játsszunk, és kiszedjék belőlem, hogy mit érzek a múlt péntekkel kapcsolatban. Sok gátlásomat legyőztem már a segítségükkel, de ezt most tényleg nem akartam. Rossz, kellemetlen volt még csak visszaemlékezni is a történtekre.

Én: Ha lehet, most inkább kihagynám – írtam vissza Nimródnak. Beszomorúzta a válaszom, de nem hagyta magát ilyen könnyen.

Nimród: Kérlek. Nem csinálunk semmi különöset, ha elhozod a házid, segítek megcsinálni, amúgy meg csak itt leszünk Miával. Azt mondja, nagyon szeretné, ha jönnél.

Nimród: Ja, és persze nem beszélünk olyanról, amiről nem akarsz.

Ijesztő volt, ahogy a fejembe látott, és pontosan kitalálta a kétségemet. Sóhajtva néztem a szóváltásunkra, és töprengtem. Végül úgy voltam vele, hogy semmi rossz nem történhet, hiszen ők a barátaim, és jobb dolgom sincs itthon, úgyhogy beadtam a derekam.

Kint derült idő volt, de annál hidegebb, az út sok helyen fénylett a ráfagyott jégrétegtől, mivel mínuszban maradt a hőmérséklet a kora délutáni időpont ellenére is. A kabátom meleg zsebébe dugott kézzel, nulla életkedvvel sétáltam el a kávézóig, aminek az ajtaját belökve körülvett a meleg, kávéillatú levegő. El tudtam képzelni, mennyire piros volt az orrom, bár ez részben annak a futó náthának volt köszönhető, amit elkaptam valamikor a napokban.

Most is betöltötte a helyiséget a beszélgetés zümmögő hangja, bár most csak körülbelül az asztalok felét foglalták el a korunkbeli diákok. Nem mintha nem vettem volna észre, de Nimród a biztonság kedvéért intett is nekem, hogy megtaláljam az asztalukat, ahol egyébként nem csak ő ült, hanem Mia is, holott éppen a munkahelyén volt.

– Sziasztok – értem oda hozzájuk, és furán néztem Miára. – Te nem dolgozol?

– Ööö, de... De igen. – Zavartan pillantott a pult felé, ami mögött két eladó is állt, tehát Miára láthatóan nem volt szükség. Nekem mindegy volt, megvontam a vállam, és ledobtam magam az asztalukhoz, Mia mellé, Nimróddal szembe.

– Beteg vagy? – kérdezte Nimród az arcomat fürkészve.

– Ja, olyasmi – biccentettem. – Nátha.

– Hozok neked valami forró italt – ajánlotta fel Mia, és már állt is volna fel.

– Ne, hagyd. Nem kérek semmit.

Mind a kettejük arcán kirajzolódott az aggodalom, miközben Mia lassan visszaült mellém. Remek, már megint én vagyok a problémás barátnő, akinél minden szóval vigyázni kell.

– Na, akkor németezünk? Vagy valami? – emeltem fel a táskám az asztalra, de a hangom elárulta, mennyire szenvedek ennek a gondolatától. Nimród csak nézett engem mozdulatlanul, sűrű szemöldökét összehúzta, aztán jól láthatóan beszívta a levegőt.

– Nem, nem hiszem. Van más, amiről beszélnünk kellene. – Hátradőlt a székében, és mivel nem változtatott az arckifejezésén, rögtön tudtam, mire gondol. Igyekeztem pókerarcot vágni, pedig legszívesebben felnyögtem volna, hogy „Ne már!, és gyanakodva járattam kettőjük között a tekintetem.

– Azt mondtad, hogy nem beszélünk olyanról, amiről nem akarok.

– Igen – köhintette Nimród. – De valójában mi pont arról akarunk most beszélni veled, amiről te annyira nem akarsz.

– Nem is dolgozol ma! – fordultam Mia felé felháborodva, aki bűnbánóan lesütötte a szemét. – Csak ide akartatok csalni, hogy beszéljetek velem.

– Igen – ismerte el Nimród, de rajta nem látszott megbánás. Ezúttal előredőlt, és komoly tekintettel nézett rám. – Mert ez nagyon fontos, de az utóbbi napokban lehetetlen volt róla beszélni veled. Pedig hidd el, neked is szükséged lenne rá, hogy tisztázzuk.

– Nekem kész homály az az este, oké? – fakadtam ki. – Nem tudom, mi történt, miért történt, nem tudom, mit érzek, nem tudom, mi lesz ezután, csak el akarom felejteni minél hamarabb!

– De beszélned kell róla – mondta Mia nyomatékosan, és még át is ült Nimród mellé, hogy ő is szembe kerülhessen velem. – Ha egy idegen pszichológustól idegesít is ez a mondat, nekem igazán elhihetnéd. Szerinted az én bátyámnak mi volt a kulcs a gyógyuláshoz? Beszélt a problémáiról.

– A bátyád problémái és ez a pénteki incidens nem hasonlítható egymáshoz – hárítottam tovább.

– Ne csináld ezt, Laura – szólalt meg Nimród meglepően halkan, az volt az érzésem, hogy azok a sötétkék íriszek a lelkem mélyére látnak. – Az nem érdekel, ha másokkal elutasító vagy, mert ez része az álcádnak, amitől senkinek semmi joga megfosztani, az sem érdekel, ha a pszichológusoddal bunkózol. De mi már túl vagyunk ezen. Mi már többek vagyunk egymásnak, mint idegenek, és megígértük neked, hogy veled leszünk, úgyhogy kérlek, ne próbálj ellökni magadtól minket.

Összeszorított szájjal hallgattam, és tűrtem, hogy Nimród szavai szokás szerint hatással legyenek rám.

– Én tényleg nem tudom, mit mondhatnék – motyogtam az előttem lévő asztallapot bámulva.

– Akkor segítek. – Nimród pontosan arra a pontra tette a kezét az asztalon, amit olyan elszántan szuggeráltam, ezzel elérve, hogy felnézzek a szemébe. – Én például nagyon ideges voltam egész este. Amikor meghallottam, hogy el akarsz menni arra a szórakozóhelyre, nem hittem a fülemnek, és nagyon dühös voltam rád, amiért ennyire naiv vagy. De aztán valamennyire megértettelek, megértettem, hogy miért érzed úgy, hogy meg kell tenned ezt, pedig az égvilágon semmi okod nem volt, hogy bűntudatod legyen. Folyton hangoztattad, hogy mi nem ismerjük ezeket az embereket, de te igen, folyton védted Kevint, és mivel mind a ketten – pillantott Miára, majd vissza rám – azt kértétek, hogy bízzak benned, megpróbáltam, beengedtelek oda, hiába sejtettem már akkor, hogy semmi békés nem lesz ebben a látogatásban. Végig az ajtóban álltunk, és néztük, ahogy odamész az elé az undorító társaság elé, akik valami legfelsőbb bíróságnak képzelhették magukat, téged meg a vádlottnak, így el tudom képzelni, milyen becsmérlő, lenéző dolgokat vágtak a fejedhez. Ha Mia nem fog vissza, fél perc után közbeavatkoztam volna, de azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy ez az egész ügy lezárulhasson, szükségetek van időre. De amikor a barátod, akit annyira védtél, megpróbált kezet emelni rád, akkor már semmi ilyesmi nem érdekelt, csak arra tudtam gondolni, hogy ha valaki nem állít meg, szét fogom ütni a fejét. – Nimród nem finomkodott, úgy mesélt el mindent, ahogy valóban történt, és a szeme komolyságán látszott, hogy még mindig az események hatása alatt van. Én a részemről lélegezni is elfelejtettem ezeket a szavakat hallva, egyrészt a meglepetéstől, másrészt a hálától, annak ellenére, hogy nem tudom, az emberek hálásak szoktak-e lenni, ha valaki szétütné értük egy ember fejét. – Nem tudom, hogy ezelőtt voltam-e már ilyen dühös bárkire, mint ezekre a visszataszító alakokra. És nagyon aggasztó, hogy nem tudom, te hogyan éled meg a történteket, azért zárkóztál-e be újra, mert ennyire megviselt – fejezte be Nimród a beszámolóját, aztán a barátnőjére nézett. – Mia?

Valószínűleg rá is hatással volt a monológ, de nem tudom, milyen szempontból, megfejthetetlen kifejezéssel az arcán nézett Nimródra, azután rám, majd miután realizálta, hogy ő jön az „élménybeszámolóval", egy kicsit felrázta magát.

– Én is nagyon feszült voltam végig – kezdett bele. – Aggódtam miattad, de elfogadtam, hogy te mindenképpen meg fogod tenni, amit a fejedbe vettél, a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy elkísérünk téged. Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy újra fogom látni Ateszt, azt a seggfejet, aki a bátyám minden gondjának az egyik forrása volt. És borzasztóbb volt, mint gondoltam. Csak ült ott, miközben mindenki kiabált veled, téged nézett, és boldog volt. Még most is feláll a szőr a karomon erre gondolva, erről a beteg pillantásról folyton az jutott eszembe, hogy mennyit élősködött a testvéremen, és milyen örömet okozott neki, hogy mással rosszat tehet. Ezek az emberek a legrosszabbak. Akiknek nincs céljuk, amiért rosszak legyenek, hanem csupán ez élteti őket, ez hoz nekik boldogságot. Egyszerűen betegek.

Rajta is látszott, hogy hatással voltak rá a történtek, még ekkor megborzongott, ahogy felidézte őket. És a bátyja ügye, mint mindig, most is mélyen érintett.

– Sajnálom – böktem ki az érzelmeimmel viaskodva. – Én bele sem gondoltam, hogy neked milyen lesz újra látni Ateszt, nem kellett volna arra kérjelek, hogy kísérj el.

– Semmi baj, Laura, akkor még nem is tudhattad – mondta őszintén. – Nem ezért mondtam el. Hanem azért, hogy többet eszedbe se jusson bármilyen kontaktba kerülni vele.

Feszülten bólintottam, aztán Nimródra vezettem a tekintetem.

– Ne haragudj – kértem tőle is bocsánatot, mire meglepetten felszaladtak a szemöldökei. – Hogy ennyi szart okoztam.

– Engem ez nem érdekel már – rázta meg a fejét mosolyogva, de ebben semmi boldogság nem volt, sokkal inkább volt szenvedős mosoly. – Akkor sem haragudtam, és most sem haragszom, én csak azt szeretném, ha újra úgy viszonyulnál hozzánk, mint előtte. Ha újra azt érezném, hogy megbízol bennünk, ha beszélnél velünk nehéz dolgokról, mert együtt úgyis megoldjuk.

– Borzalmas volt az az este – mondtam hirtelen. Nagy levegőt vettem, megpróbáltam kikapcsolni az agyam többi részét, csak arra összpontosítani, ami pénteken történt. – A hideg rázott, amikor Kevin írt, hogy beszélni akarnak velem, ez lett volna az utolsó dolog, amit tenni akartam. Atesz... Ő annyiszor megalázott engem, annyiszor romba döntötte az önértékelésemet, hogy irtóztam attól, hogy újra a szemébe nézzek, vagy betegyem a lábam oda, ahol mindez történt, és ahol annyi más rossz is történt. De tényleg volt idő, amikor szerettem oda járni, sőt az egyetlen menedékem volt az életben, és ez az embereknek volt köszönhető, akik menedékké tették. Szarnak éreztem magam amiatt, hogy így leléptem, hiába tűnik ez egy kívülállónak semmiségnek. Nekik nyilvánvalóan nem tűnt annak, ezt hosszan kifejtették nekem, amikor előttük álltam, elmondták, hogy a mi közösségünk pont az olyan emberek ellen alakult, akik ezt teszik a másikkal, és ezt nekem is tudnom kellett volna, hűségesnek kellett volna lennem hozzájuk. Az, amikor ott álltam, és ők körülvettek, és mindenfelől zúdult rám a szemrehányás, és... éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj... – Elakadt a szavam, ahogy visszaemlékeztem. A Blue Bird-ben lévő fullasztó levegőt is kis híján éreztem az orromban.

– Ez volt a legrosszabb, ami történt? – kérdezett közbe Nimród vagy Mia, nem emlékszem, mert nem rájuk figyeltem.

– Nem, de a második legrosszabb. Egyszerűen leblokkoltam, amikor kiabálni kezdtek. Nem akartam én nekik semmi rosszat, csak magamat akartam menteni egy csomó megaláztatástól, de ezt nem mondhattam el nekik, így nem értették, csak hibáztattak folyton. Már semmi pozitívat nem éreztem azok iránt az emberek iránt, inkább el akartam menekülni.

– Kevin volt a legrosszabb?

– Nem. De az is borzasztó volt. Én annyira bíztam benne előtte, biztos voltam benne, biztosra vettem, hogy ő lenne az utolsó, aki bántana. Miatta volt a legnagyobb bűntudatom, mert ő mindig különösen kedves volt hozzám. Aztán egyszer csak arra eszméltem fel, hogy meglökött, és tébolyult tekintettel áll előttem. Tudom, hogy sok dolog érte már őt csapásul életében, és ezzel a mostanival valami átszakadt benne. Elég ijesztő volt látni, és szar volt, hogy én okoztam.

– És Atesz?

– Az az, ami a legrosszabb volt. Végig ott ült a többiek között, és elégedett volt, egyszer sem idegesítette fel magát, korbácsolta az indulatokat, és miközben körülötte egy embert éppen megaláztak, egy másik ember éppen összetört, ketten pedig majdnem verekedni kezdtek, neki csak mosolygott a szeme. Végig ez volt a célja, hogy engem kiutáltasson onnan, hogy még egy jó nagyot belém rúgjon, és ettől volt boldog. És én ettől rosszul vagyok, mert végig adtam alá a lovat, a pincsikutyájaként viselkedtem, és nem ismertem fel, hogy csak egy beteges játékot űz velem. Rosszul vagyok attól az embertől, és magamtól is, amiért ilyen naiv voltam. – És akkor elmeséltem. Az egész történetemet Atesszal, hogy hogyan történt az a szeptemberi este, amikor először találkoztunk, hogy milyen megértő volt, és én mennyire félreismertem, milyen nagyon reménykedtem ezután minden alkalommal, hogy megint kedves lesz, de nem volt, én pedig egyre jobban szégyenültem meg, és nem tudtam ellene mit tenni, végül elmondtam azt is, amikor elhatároztam, hogy nem megyek többet a Blue Bird-be, mert Atesz annyira belém taposott. Voltak részletek, amiket ismertek már ebből a sztoriból, főleg Nimród, és csak olyanokat meséltem el, amiket már leírtam ide, mégis ömlött belőlem a szó. Teljesen más egy papírlapnak beszélni a megrázkódtatásaidról, és két élő, lélegző embernek, akikben megbízol. Már ki tudja, mióta szükségem lett volna rá, hogy kibeszéljem magamból Atesz és a Blue Bird problémáját, de ha rajtam múlik, ekkor sem teszem meg. Még egy dolog tehát, amit a barátaimnak köszönhetek.

Egy óra vagy több is eltelhetett így, mire Mia kimondta a dolgok összegzését.

– Atesz úgy viselkedett, ahogy már megszokhattuk tőle. Az első találkozásotokkor egy olyan pillanatodban kapott el, amikor belül üvöltöttél a törődésért, így felismerte, hogy milyen könnyű áldozat vagy számára.

– Mert azt a legkönnyebb tönkretenni, aki hagyja magát. Sőt, kiskutyaként ugrál is azért, hogy tönkretegyék – fűztem hozzá lehangoltan, de már nem voltam dühös magamra, már nem éreztem azt sem, hogy Atesz bemocskolt volna, mialatt beszéltem, fokozatosan éreztem, hogy megtisztulok, és ha arra gondolok, hogy milyen nevetségesen viselkedtem, csak a „szánalom" szó jut eszembe, és az, hogy hálistennek ez már nem én vagyok. Én ugyanis végeztem Atesszal.

Nimród kelletlenül rábólintott a mondandómra, de nem vettem a szívemre, egyszerűen ez volt az igazság.

– De már vége – mondta, mintha kitalálta volna a gondolatomat. – Egy életre végeztél azzal a társasággal, és főleg Atesszal.

Hatalmasat bólintottam, jobban nem is érthettem volna egyet.

– Csak azt nem tudom még mindig felfogni – szólaltam meg töprengve –, hogy hogyan lehet egy ember célja az az életben, hogy másokat tegyen tönkre. Hogyan? Miért?

– Atesz beteg – válaszolta meg a kérdésemet Mia egyszerűen. – Ezt nem tudjuk megmagyarázni, ő egyszerűen beteg, bekattant, nem tudta feldolgozni azt, amit rámért az élet. Ez csak egy pótcselekvés, mert máshoz már nem tud kezdeni.

– És ez a többiekre is értendő – fűzte tovább Nimród. – Mind bekattantak egy kicsit a depressziótól, normál emberek nem így fogják fel a dolgokat, ahogy ők, nem veszik ennyire komolyan, ha valaki azt teszi velük, mint te. Károsabb társaságot nem is találhattál volna, de még épp időben szálltál ki.

Megint bólintottam, minden egyes gondolatukkal egyetértettem. Kicsit nehéz elfogadni, hogy a csapat, amihez sokáig tartoztam, mennyire pusztító volt, de a barátaim segítségével sikerült rájönnöm, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban. Nem sok pozitívat, de bűntudatom már nincs, és semmi pénzért nem tartoznék újra oda.

Amikor kiléptem a kávézóból, egészen más embernek éreztem magam, mint amikor bementem. Összezavarodott helyett erős voltam. Csak az a bosszantó nyomás a fejemben, meg az orrdugulás maradt ugyanaz, a nátha kedves melléktermékei. Már az első jeges légáramlatra dideregve összehúztam magamon a kabátot, és az első befagyott pocsolyán megcsúsztam természetesen. Már sötétedett, így a levegő is lehűlt, az kevéske víz, ami nap közben felengedett, most újra ráfagyott a járdára, szépen eltaknyoltam volna, ha Nimród nincs ott mellettem, hogy utánam kapjon. Mert egyébként nem egyedül tartottam hazafelé, ugyan Mia beállt dolgozni a kávézóban, Nimród velem együtt jött el onnan, mert el akarta érni a buszát. Kérdeztem, hogy most nem Miánál marad-e éjszakára, de mondták, hogy nem, azt nem, hogy miért. De azt hiszem, nem is rám tartozik.

– Köszi – pihegtem, mivel egy pillanatra frászt kaptam, ahogy megcsúsztam. Amikor túljutottam az ijedtségemen, eszembe jutott felnézni Nimród arcára, és azért is, mert a keze még mindig a hátamon volt. Zavarbaejtően közel volt az én arcomhoz az övé, ilyen közelről talán még soha nem csodálhattam meg szemeinek kék színét. Nem igazán értettem, mi történik, úgy nézett rám, mintha el is felejtette volna, hol van, mintha semmi mást nem érzékelne a külvilágból. – Szerintem most már nem csúszok meg – jegyeztem meg elég bénán, arra utalva, hogy ha ő is így gondolja, akár el is engedhet.

– Oké – suttogta mosolyogva, éreztem, hogy a lélegzete az arcomat csiklandozza. De nem mozdult. Legalábbis még egy végtelennek tűnő pillanatig nem, ami pont elég idő volt arra, hogy elöntse az arcomat a forróság. Végül csak elengedett, pedig nem volt kellemetlen az érintése, hiába voltam szörnyen zavarban. Na jó, ez a kettő nagyon ellent mond egymásnak, tulajdonképpen azt sem tudom, miről beszélek.

Nem sokat beszéltünk a hazafelé vezető úton, és bár érzékeltem, hogy Nimród egy cseppet sem zavartatja magát, én kínosan éreztem magam. Próbáltam arra az álláspontra helyezkedni, hogy csak én láttam többet ebbe a megnyilvánulásba, mint kellett volna, és ez csak egy baráti kedvesség volt, mivel Nimródnak nyilván okozott volna örömet ha eltanyálok, így megakadályozta. Már egész szépen meggyőztem magam, beszélgetni is elkezdtünk, csak aztán a házunk elé érve megint beállt a csend, és érzékeltem, hogy Nimród megint azzal a fura tekintettel pillantgat rám folyton, mint az előbb. Mintha... valami szépet látna, vagy nem is tudom.

– Mi van? – Nem bírtam tovább, meg kellett kérdeznem, hiába hangzott nagyon gorombán. Beidegesedtem attól, hogy ez a szituáció egyre bizarrabb, és nem tudom, mi okozza. Nimród csak nevetésszerű szuszogást hallatott, mintha szórakoztatná a kérdés, de azért válaszolt.

– Annyira büszke vagyok rád. – Csodálkozva bámultam mosolygós tekintetébe, erre nem számítottam. – Csodálatosan erős vagy. Remélem, tudod.

Melegség öntötte el a mellkasom a szép szavaktól, de továbbra is bizalmatlan maradtam, most valószínűleg az következett volna, hogy kifaggatom, mégis miért mond nekem ilyeneket. De nem következett, mert Nimród újból meglepett. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a karjaiban vagyok, legalábbis ő gyengéden átkarol engem, én meg lemerevedve állok az ölelésében. Hát igen, az emberi ölelés. Néha el is felejtem, hogyan kell kezelni, annyira ritkán van benne részem. Pedig az ilyen kedves, szeretettel teli meleg ölelés igazán megérdemelné, hogy viszonozzák. Valami ilyesmi gondolatok cikáztak ekkor a fejemben, miközben vörös fejjel álltam Nimród ölelésében a fagyos utcán, mégsem éreztem ezúttal semmit a hidegből. És persze egy hatalmas kérdőjel is volt a fejemben, vagy inkább három.

Egyébként nem ölelt sokáig, kábé három másodperc múlva mintha ráeszmélt volna arra, hogy mit csinál, csakhogy még mindig nem volt vége. Elhúzódott ugyan, de csak egy pillanat erejéig, hogy ezúttal már komolyan nézhessen a szemembe, aztán egy puszit lehelt a homlokomra, olyan óvatosan, hogy alig éreztem. Aztán se szó, se beszéd, faképnél hagyott, én pedig nem voltam olyan állapotban, hogy megállítsam, csak
álltam ott, mint egy farakás, az állam kábé a földet verdeste, és a fejemmel egy egész lakást be lehetett volna fűteni.

Aztán összekaptam magam, és bemenekültem a lépcsőházba a hideg elől, felrohantam a lépcsőn. A pulzusom az egekben volt, de ennek nem sok köze lehetett a lépcsőzéshez.

A kulccsal alig találtam bele a zárba, úgy reszketett a kezem, utána pedig semmire sem voltam használható otthon, csak ültem a szobámban, és meredtem magam elé. Mégis mi a franc történt az előbb?