Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor tudatosult bennem, hogy mostantól számítva pont egy évig nem kell majd egy karácsonyi dalt sem meghallgatnom. És természetesen megint fellépett nálam a skizofrénia, konkrétan várom, hogy visszamenjünk az iskolába, ugyanakkor tudom, hogy a jövőbeli, öt nappal későbbi énem csak arra fog várni a hetedik órán ülve, hogy a dilis fizikatanárunk végre hazaengedjen minket. De azért azt el kell ismernem, hogy nem olyan pokol a téli szünet, mint vártam. Persze ennyi idő elteltével már kezd nagyon elegem lenni a nagy csendből, ami állandóan körülvesz, de akkor is pozitívat csalódtam. Kezdve a szentestével.

Úgy kezdtem a napot, hogy azt kívántam, bárcsak ne ébredtem volna fel, hogy átaludhassam a napot, a szeretet ünnepén ugyanis a szokottnál is nyomorúságosabb szembesülni azzal, ha az embernek nincsen senkije, aki szeretné. (És itt most nem számítanak a telefonon kapott köszöntések, amik már korán reggel elözönlötték a telefonomat, és amiket nem győztem ignorálni a műségük miatt.) Azonban lassacskán eljön az ideje, hogy elkezdjem belátni, igenis van, aki szeret. Ha egy ember, akkor egy ember. Ha a lehető legidegesítőbb módon, akkor úgy. A lényegen nem változtat, vagyis azon, hogy az „egyedül vagyok, mint a kisujjam" kijelentésem már nem állja meg a helyét.

A nagyi délután szokásához híven váratlanul állított be a lakásunkba, amikor unalmamban éppen Stranger Thingset néztem, és amikor közölte, hogy meghozta a karácsonyi ajándékom, csak bambán meredtem rá. Nem vicc, tényleg vett nekem ajándékot, méghozzá olyat, ami bele is passzol a világomba, egy vezeték nélküli fülhallgatót, egy My Chemical Romance-albumot, és egy fekete télikabátot. Mindegyiknek örültem, de ez utóbbi esett a legjobban, bármilyen fura is. Ahogy mondtam, hosszú hetek óta győzköd, hogy ne bőrdzsekit hordjak már télen, de én mindig elutasítottam, mondván, hogy nem veszek fel olyat, ami nem fekete. A nagyi pedig egy idő után megértette és elfogadta, de mivel továbbra sem akarta, hogy megfagyjon az unokája, a lehető legészszerűbb dolgot tette: vett nekem egy fekete télikabátot.

Döbbenten álltam előtte, és jó darabig nem tudtam megszólalni. Bűntudatom volt, amiért nekem eszembe sem jutott venni neki semmit, de a nagyi csak kinevetett, hogy szerintem ő gyerekként mikor gondolt ilyenekre, és pont jól van ez így. Gondolom, mondanom sem kell, hogy végtelenül zavarban voltam. De az is tagadhatatlan, hogy jó volt. Még ha csak kicsi is, de igenis kijutott nekem is abból az igazi karácsonyból. Még akkor is, ha nem családostul ünnepeltem, csupán egy emberrel, még akkor is, ha nem volt karácsonyfánk, még akkor is, ha az apám egy helyiséggel arrébb teljesen kiütve feküdt az ágyában. Mindezek ellenére kaptam egy csepp boldogságot szenteste.

Aztán ott volt a szilveszter... Amit nagyon, de nagyon nem úgy töltöttem, ahogy pár hónapja vagy akár hete gondoltam volna. Azt hittem, majd részegen, üvöltve fogok visszaszámolni a Blue Bird egyik bárszékén állva, körülöttem egy halom öntudatlan, harsány idegennel, és persze a barátaimmal, köztük is kiemelten Atesszal. Nos, ennek a szöges ellentéte történt. Ugyanis az újév első pillanataiban mindössze két ember társaságában voltam a világtól elszigetelve, könnyekkel az arcomon.

Történt ugyanis, hogy harmincadikán este kaptam egy meghívást Nimródtól, hogy töltsem vele és Miával, az ő házukban a szilvesztert. Épeszű ember az új évet nem a barátnőjével, plusz egy gyertyatartóval akarja köszönteni, így ismét hatalmas baromságnak tartottam az ötletet, de mégsem mondtam rögtön nemet Nimródnak, ignoráltam az üzenetet, mert féltem, ha válaszolok, az megint kínos témákhoz fog vezetni, ahogy a múltkor.

Szinte borítékolható volt, hogy Kevin is meg fog keresni a szilveszterrel kapcsolatban, mégis reménykedtem benne, hogy nem így lesz, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Nem titkoltam magam előtt, hogy borsózik a hátam a gondolattól, hogy a szilvesztert a Blue Birdben, Atesz társaságában töltsem, csak azt nem tudtam, hogyan fogom ezt tálalni Kevinnek. Úgyhogy amikor a hezitáló, de inkább nemleges válaszomat elolvasva Kevin felhívott, összeránduló gyomorral vettem fel a telefont.

– Mi a fasz van veled? – szólt bele egy másodpercet sem várva. Ingerült volt, valószínűleg felgyülemlett benne a sok heti kifogásom és terelésem miatti értetlenség. Lehunytam a szemem, és igyekeztem hangtalanul felsóhajtani.

– Hogy érted?

– Úgy, ahogy mondom, bazd meg – hőbörgött, és bár nem éppen volt indokolt a jelenlegi helyzetben, de csodálkozva állapítottam meg, hogy az utóbbi időben mennyire elszokott a fülem az ilyen gyakori káromkodástól. – Sorra mondod le a péntekeket, nem írsz, nem hívsz, nem adsz életjelet, levegőnek nézel mindannyiunkat... Mi van már veled? Ennyire nem érsz rá? Vagy csak ejtettél minket?

– Nem, dehogy – vágtam rá rögtön, és nem igazán tudom, miért, de éreztem, hogy felforrósodik az arcom. – Csak... Sok volt a dolog mostanában.

– Csak nem a suli? – gúnyolódott.

– Nem, nem a suli.

– Akkor? – kérdezte, és hirtelen nem tudtam mit kitalálni; hiába nyitottam ki a számat, nem jött ki rajta magyarázat. – Dorina mondta, hogy rá vagy akadva egy lúzerre – mondta hirtelen, mire felismerve, hogy ez bizony Nimródra vonatkozik, még kisebbre zsugorodott a gyomrom.

– Nimródnak ehhez semmi köze – szögeztem le gyorsan, nem akartam, de nagyon úgy hangzott, mintha védekeznék.

– Jó, mindegy, akkor a lényeg, hogy nem jössz holnap – összegzett Kevin türelmét vesztve. – Ugye?

– Ja.

– Laura – szólított még meg, mielőtt leraktam volna.

– Mi van?

– Nem vagyok hülye. Ha nem bírsz már minket, legalább a szemünkbe mondhattad volna, hogy ne hívjunk többet. – Ha lett is volna válaszom erre, nem tudtam volna elmondani, mert Kevin egy másodpercet sem várva lerakta.

Természetesen sikerült elérnie, hogy szar alaknak érezzem magam, sokáig csak bámultam az ölembe ejtett kezeimre. Én egyetlen ember miatt ábrándultam ki abból a társaságból, a többiek nem tehetnek róla, szóval nem lett volna fair legalább egy kicsit megmagyarázni nekik a helyzetet? Jó, Viktornak úgysem mondtam volna, őt eleve nem kedvelem, de Kevin és Dorina például sosem bunkóztak velem, én mégis bunkózom azzal, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom őket.

A figyelmemet a telefonomra érkező legújabb értesítés vonta magára, egy kérdőjelet kaptam Nimródtól, gondolom látta, hogy elérhető vagyok, és mégsem nézem meg, amit írt. Nem húztam tovább, megnyitottam az üzenetét, és miután az ujjaimat hosszasan a billentyűzet fölött tartva agyaltam, végül csak ennyit írtam vissza:

Én: Miért?

Fogalmam sincs miért, de jóleső érzés lett úrrá rajtam, amiért Nimród nem kezdett el további kérdőjeleket küldeni, hanem egyből megértette, amire ezzel az egyetlen szóval kíváncsi volttam.

Nimród: Több oka van. Tudom, te ezzel nem értesz egyet, de nekem nem létfontosságú, hogy kettesben legyek a barátnőmmel szilveszterkor. Azt nyilván szeretném, hogy velem legyen, de egyikünknek sincs ellenére, hogy valaki más is jöjjön. Mia kedvel téged. És én is. Szerintem innentől kezdve nem kell ragozni a dolgot, ez egy baráti meghívás, mert te jutottál először az eszünkbe

Ezzel egyébként nem sok mindent magyarázott meg, nem értettem, hogy miért én jutottam először az eszükbe. Miát szinte nem is ismerem, csak pár szót váltottunk eddig, Nimróddal pedig ugyan van köztünk egy személyesebb kapcsolat, de a számos mélypont szinte kifürkészhetetlenné tette. Annyi más haverjuk lehet, vagy egy házibuliba is elmehettek volna, ehelyett meghívnak pont engem, hogy töltsük hármasban a szilvesztert?

Én: És mi a másik oka? – kérdeztem inkább, és eltöprengtem azon, miért van, hogy mindig ilyen összetett választ kapok, ha megkérem Nimródot, hogy magyarázzon el valamit.

Nimród: Őszinte leszek. Nem akarom, hogy a Blue Birdös „barátaiddal" menj bulizni. Azért valamennyire én is kiismertem már őket, alapból is elvetemültek, nem akarom tudni, szilveszterkor mi lenne azon a szórakozóhelyen. Azt meg főleg nem akarom, hogy te ott legyél

Én: Miért? – írtam be újra, miután percekig szótlanul bámultam Nimród utolsó soraira.

Nimród: Már mondtaaam, hogy kedvelünk

Én: Amúgy ez rohadtul nem magyarázat

Nimród: Hadd legyek ezúttal én ilyen titokzatos

Nimród: Tehát? Eljössz?

Sóhajtva zártam le a telefonomat, és az ágyamon ülve átöleltem a felhúzott lábaimat. Nimród már megint törődik velem, és híres vagyok arról, hogy ezt nem tudom kezelni. De ezúttal elhatároztam, hogy megpróbálkozom vele, eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha elfogadnám a meghívást. Valószínűleg egy csomó kínos pillanat származna belőle, amit gyertyatartóként okozok, és emiatt nem is fogjuk feltalálni magunkat egész este, de legalább nem leszek egyedül szilveszterkor. Semmi sem olyan nagy szívás, mint egyes egyedül kezdeni egy új évet. És akkor legalább bizonyíthatnám magamnak is, a nagyinak is, Nimródnak is, hogy én igenis próbálkozom, és ha akarom, képes vagyok normális ember módjára elfogadni a segítséget.

Én: Jó, megyek – küldtem el gyorsan, mielőtt meggondolhattam volna magam. Szívdobogva néztem a kijelzőre, Nimród meg nem túl férfias módon vagy öt szívecske szemű emojival válaszolt, aztán hozzátoldott még hármat, hogy ezt Mia küldi. Ha nem lettem volna ennyire zavarban, tuti kiröhögöm ezt a reakciót.

A téli szünet egyik áldása, hogy az ember addig maradhat fenn, amíg akar, így amikor hajnali kettő körül bevackoltam magam a takaró alá, igyekeztem elhessegetni az előttem álló nappal kapcsolatos kétségeimet.

Az első tűzijátékok másnap már szokásosan késő délután elkezdtek durrogni, így mire a rideg időben elindultam Nimródékhoz, már javában megvolt a szilveszteri feeling. Nimród felajánlotta, hogy eljön értem Zalaegerszegre, és majd együtt utazunk hozzájuk, ugyanis állítása szerint az isten háta mögött laknak, de ezt az ajánlatát visszautasítottam, mondván egyedül is menni fog tíz kilométert buszozni. Nem is a buszozással volt baj, felszálltam és leszálltam ahol kellett, az Egerszeggel szomszédos kis településre érkezve azonban teljesen tanácstalanul néztem körül. Felhívtam Nimródot, aki ellátott azon hasznos információval, hogy menjek addig, amíg el nem fogynak a házak, ők ugyanis a település legvégén laknak. Az isten háta mögött ugyebár.

Egyébként ez igaz is volt, Nimród otthona mintha teljesen el lett volna vágva a világ többi részétől. Egy-egy kutyaugatást leszámítva teljes csend és nyugalom volt a házak között, így a sötétben sétálva komolyan elgondolkodtam azon, hogy Nimród esetleg nem a kivégzőhelyszínemre navigál-e, ahol majd egy bérgyilkos vár rám. Így utólag persze eléggé fájdalmas, hogy miken voltam képes töprengeni.

Végül csak sikerült megérkeznem a célhelyszínre, ahol nem várt sem bérgyilkos, sem hóhér, csak Nimród és Mia a ház előtt, akik már messziről integettek nekem.

– Sziasztok – intettem vissza, ahogy odaértem hozzájuk, és ekkor jöttem rá, hogy a hidegben még a beszéléshez is lefagyott a szám. Az ujjaimat is alig éreztem, pedig végig a zsebemben volt a kezem, a leheletem meg sűrű fehér füstként oszlott szét a levegőben.

Nimród a száját nyitva éppen arra készült, hogy visszamondjon egy „sziát", Mia azonban dühösen méregetve engem megelőzte. Először azt hittem, rám van kiakadva, de hamar kiderült, hogy a barátjára.

– Nézd meg, tiszta lila a szája! – hőbörgött. – És abból következtetve, ahogy remeg, legalább egy órája elindulhatott már otthonról. Mondtam, hogy menj elé Egerszegre, csoda lett volna, ha először nem téved el.

– Azt mondta, nem kell elé mennem – tárta szét a karját Nimród.

– Mivel udvarias és talpraesett. Még jó, hogy azt mondta! – pirított rá Mia.

– Most... mi is pontosan a baj? – kérdeztem rá óvatosan, egész addig pedig tanácstalanul álldogáltam ott.

– Mia aggódott, hogy nem fogsz idetalálni – összegzett Nimród, közben előre hátra billegett a cipőjén, gondolom, hogy enyhítse a fázást. Nekem ilyen gondom már nem volt, tökéletesen érzéketlenné váltam a hidegben.

– Igen, mert szilveszter este bármi történhetett volna, rengeteg ilyenkor az eszetlen ember.

– Igazad van – ismerte be Nimród, és a száját elhúzva fordult hozzám. – Sajnálom, hogy nem mentem eléd, azt kellett volna.

Döbbenten álltam előttük, felváltva bámulva egyikőjükről a másikra. Azon már kezdek fenn sem akadni, hogy Nimród kedves velem, de az nagyon meglepett, hogy Mia is aggódott értem, pedig tényleg alig ismerjük egymást. Nem ehhez a viselkedéshez szoktam hozzá.

Csodálkozásomban még reagálni sem tudtam, meg aztán lehetőségem sem nagyon volt rá, mert a következő pillanatban kinyílt a ház ajtaja, és megjelent Nimród anyukája. Nem találkoztam még vele, de azonnal tudtam, hogy róla van szó, az arcvonásaik kísértetiesen hasonlítottak. Egyébként viszonylag magas, sovány, Nimródhoz hasonlóan lazán göndörödő, barna hajú nőről van szó. Melegítőnadrág volt rajta, meg egy sima póló, így látható volt, ahogy az első pillanatban megborzong a hőmérséklettől.

– Sziasztok! – köszönt általánosságban, aztán rám nézve mosolyogva pontosított. – Szia, Laura.

– Jó estét – köszöntem vissza, és egyből zavarba jöttem. Ha Nimród anyukája tudja a nevem, az azt jelenti, hogy Nimród már mesélt neki rólam, ez pedig nem nyugtatott meg. Mivel az utóbbi időben senkivel sem voltam jóban, nyilván a szüleikkel sem kellett találkoznom, most viszont egyből az jutott eszembe, hogy Nimród anyukája valószínűleg nem örül neki, hogy a fiának ilyen barátja van.

– Nimród, mi lenne, ha bekísérnéd a lányokat? Szegény Laura odafagy lassan a járdára – rendelkezett, Nimród pedig engedelmesen kinyitotta előttünk a kaput, és beengedett minket. Amikor odaértem az anyukájához, az asszony a kezét nyújtotta nekem, azonban a bemutatkozás helyett ez csúszott ki a száján:

– Jézusmáriám, jéghideg a kezed! Na jó, ezt majd később, gyere, menjünk be – kezdett befelé terelni, meg sem várva a válaszom. – Vetkőzz le nyugodtan, Nimród mutatja, mit hová tehetsz, addig én megyek, főzök egy forró teát.

Mire kettőt pislantottam, már ott sem volt. Lassan kezdett durván szokatlan lenni az egy napra jutó kedvesség és törődés, amit kaptam. A ház előszobájában álltam, ahonnan a konyhával egybekötött étkező nyílt, majd onnan a nappali, ahol még mindig ott állt a karácsonyfa, meg a karácsonyi díszítés. De szerencsére egyáltalán nem abban a fullasztó mennyiségben, amiből egy életre elegem lett. Az érkezésünkre felnézett a nappali kanapéján ülő férfi, vélhetően Nimród apukája, és odajött hozzánk, hogy köszönjön. A világoskék tekinteten kívül, ami egy az egyben Nimródé volt, ő kevésbé hasonlított a fiára, ahhoz túl komoly, szigorú megjelenése volt, és látszott rajta, hogy elfoglalt emberként mennyit dolgozik, a halántékán már egyértelműen őszülő tincsek voltak. Őt még a jéghideg kezem sem rettentette el, nyugodtan mutatkozott be, hogy ő Kornél, Nimród apukája. Ez a bemutatkozás végképp elcsendesítette a harsány énemet, egyértelműen úgy éreztem, hogy Kornél – nem magamtól jutott eszembe, hogy a keresztnevén emlegessem, Nimród anyukája később engedélyt adott a tegezésre – nem kedvel engem.

– Elvegyem a kabátod? – érintette meg Nimród a vállamat, mire a zavaromból felocsúdva összerezzentem.

– Légyszi – nyögtem ki. Mire a csizmámtól is megszabadultam, visszatért Nimród anyukája egy bögre teával. – Köszönöm szépen.

– Üljünk le – terelt az asztal felé, és így is tettünk, Nimróddal és Miával együtt. – Emma vagyok, Nimród anyukája – pótolta a bemutatkozást, majd tovább csacsogva kitöltötte a csendet. – Örülök, hogy megismerhetlek, Nimród és Mia mondták, hogy jó lány vagy. Érezd magad otthon ma este, ha bármi kell, szólj, fiatalok vagytok, tiétek az új év, azt csináltok, amit szeretnétek, és addig leszel itt, amíg akarsz, csak ne szedjétek szét a házat.

– Öö, rendben. Nem fogjuk – ígértem meg zavartan, és nem tudom miért, de erre mind a hárman elmosolyodtak. – Köszönöm szépen a teát. Meg mindent.

– Ugyan – simította meg a hátam Emma, aztán Miára nézett. – És te, kedves? Hozzak neked is teát, vagy nem fáztál át?

– Nem fáztam át, de tőled elfogadom bármikor a teát – vigyorodott el Mia szélesen, mire Emma hangosan elnevette magát.

– Már hozom is – csípte meg Mia arcát mosolyogva, és kiment a konyhába egy újabb pohárért. Ebből a mozdulatsorból látszott, hogy Mia nem mostanában ismerkedett meg a szülőkkel, és már bensőséges kapcsolatot ápolnak.

Ekkor az asztallal szemközti felfelé vezető lépcsőre tévedt a tekintetem, ahol egy kislány állt.

– Szia, Hanna – vette észre Nimród is ugyanakkor. – Köszönsz Laurának?

Hanna még kisgyerek, és benne van a kisgyerekek őszintesége, így leplezetlen kétkedéssel és gyanúval nézett rám. Igazából pont ezért nem szeretem a gyerekeket, mert könnyedén megérzik, ha valaki rossz ember, és nem is haboznak kimutatni ezt.

– Hahó, föld hívja Hannát – nevette el magát Nimród, de a húga még csak nem is nézett rá, hatalmas barna szemeit nem vette le rólam. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is elvesztek egy szempárbajt egy hatévessel szemben, de ekkor megtörtént.

– Szia – szólalt meg végre Hanna.

– Szia – intettem neki bénán.

– Idejössz hozzám, Hannus? – kérdezte Mia, a kislány pedig vonakodva oda is ment hozzá, Mia meg az ölébe ültette, de mondanom sem kell, közben végig engem tartott szemmel. – Mesélsz Laurának valamit? A suliról? Szeretsz suliba járni?

– Utálok – vágta rá Hanna borzadva, még fintorgott is hozzá. – A suli szar.

– Ugye?! – örvendeztem, hogy végre valaki ennyire egyet ért velem, csakhogy pont abban a pillanatban, amikor Mia és Nimród leszidta Hannát, amiért így beszél. Ettől egy picit megfagyott a levegő az étkezőben, egyből elszégyelltem magam, és már pont kezdtem volna mentegetőzni, hogy sosem tudtam bánni a gyerekekkel, amikor Hanna váratlanul elnevette magát.

– Igen, nagyon szar – hangsúlyozta ki direkt az utolsó szót vigyorogva, és csillogó szemmel nézett rám. – Nagyon ocsmány dolog minden reggel hétkor felkelni – hangoztatott egy újabb tiltott szót, belőlem pedig kitört a nevetés.

– Az szerintem is nagyon ocsmány – bólogattam, és Nimród meg Mia, akik addig döbbenten figyelték a párbeszédünket, végre elmosolyodtak.

– Megölelhetlek? – kérdezte Hanna váratlanul. Minden addiginál jobban megszeppentem, és automatikusan Nimródra néztem, hogy szabad-e. Ő csak egy hatalmas mosollyal az arcán nézett vissza rám, amit igennek vettem, és hagytam, hogy Hanna az ölembe mászva megöleljen. Fellélegeztem, azt hittem, túl vagyok a húzós részen a gyerekkel, azonban az igazából csak ezután jött. Mert amikor elhúzódott tőlem, ezt kérdezte: – Te azért vagy csupa feketében, mert gyászolsz valakit?

Ha az előbb a „megfagyott a levegő" kifejezést használtam, akkor most nem tudom, mit mondjak. Mozdulatlanná dermedt mindenki, még a teával éppen visszatérő Emma is, és természetesen én is. Normál esetben itt jött volna, hogy meghátrálok, hogy bunkózok egyet, hogy visszahúzódok a csigaházamba. Csakhogy egy hatéves kislány ült az ölemben, és talán ez volt az égi jel arra, hogy ideje lenne változnom, ideje lenne legalább egy kicsit beszélni a történtekről. Hatalmasat nyeltem, és Hanna szemébe néztem.

– Igen. Igen, az anyukámat. – Ólomsúlyú csend telepedett közénk.

– Meghalt? – faggatózott Hanna tovább, mire Nimród végre észbe kapott.

– Hanna, elég, ilyet nem kérdezünk senkitől...

– Nem, semmi baj – szakítottam félbe, Nimród pedig tátott szájjal nézett rám. – Igen, meghalt – feleltem, a hangom megremegett közben, de megembereltem magam. – De én nem szeretem így mondani. Eljöttek érte az angyalok, hogy egy jobb helyre kerülhessen.

– A mennyországba?

– Igen. Igen, a mennyországba – bólintottam, és bárhogy erőlködtem, elcsuklott a hangom. Hanna láthatóan megnyugodott a válaszomtól, és nem érzékelte, hogy a szétesés szélére sodródtam. Érzékelte viszont Nimród, így felvetette, hogy menjünk föl a szobájába. A lépcsőn felfelé Mia átkarolta a vállam, de úgy tettem, mintha nem is venném észre, mert nem tudtam, hogyan reagáljak rá.

Láttam rajtuk, hogy kíváncsiak, és szívük szerint kérdeznének a lent elhangzottakról, de azt is tudom róluk, hogy tapintatosabbak ennél, így inkább megkérdezték, hogy van-e kedvem nézni valamit. Volt, úgyhogy szilveszter alkalmából megnéztük a Hosszú az út lefelé című filmet, aminek a nyitása ugyebár az év utolsó napján játszódik. Mindig is kritikus voltam filmek terén, és könnyen leszarozok sok mindent, de ez nem volt rossz. Néha megmosolyogtam, néha gombóc képződött a torkomban, és a katarzist teljesen át tudtam élni, így annak ellenére, hogy nem volt életem legjobb filmje, hatással volt rám, és ez a lényeg.

Közben bejött egyszer Emma, hogy csinált házilag pizzát, és amikor megkóstoltam, hirtelen megértettem, hogy Mia miért fogadna el Emmától bármilyen kaját vagy italt. Egy konyhatündér, komolyan.

Miután vége lett a filmnek, és ki is tárgyaltuk szinte az összes jelenetét, Nimródnak eszébe jutott, hogy még nem is találkoztam az idősebbik tesójával. Márkó nyolc éves, és egyáltalán nem olyan közlékeny, mint Hanna, így Nimród szólt előre, hogy ne vegyem a szívemre, ha esetleg egyáltalán nem szól hozzám, mert ő ilyen. Mia meg hozzátette, hogy bár már kezdenek összebarátkozni, neki még mindig nem sikerült teljesen Márkó kegyeibe férkőzni. Ezek alapján nem fűztem sok reményt a kisfiúhoz, és először valóban sokkal érdekesebb volt számára a legója, mint bármi más, de onnantól, hogy feladtam a beszélgetést, és egyszerűen csak letelepedtem mellé, hogy én is legózzak, egészen megtaláltuk a közös hangot.

– Miért mondod, hogy nem tudsz szót érteni a gyerekekkel? – kérdezte Nimród, amikor visszamentünk a szobájába, és leültünk a bolyhos szürke szőnyegre. Az ágya is sima szürke volt, a falak meg krémszínűek, ezen kívül volt egy ruhásszekrénye, annak a tetején könyvek, egy íróasztala, amin a sulis cuccait tartotta meg a laptopját, és előtte egy széke. Egyszerű, rendezett szoba volt, olyan Nimródhoz illő. – Mind a két tesóm megkedvelt egy találkozás alapján.

– Én sem értem. Talán ez kivétel – vontam meg a vállam jókedvűen. – Pedig a gyerekek könnyen átlátják, hogy ki a rossz ember, és ki a jó.

– Ez így van – bólintott Mia értetlenül. – Ezért kedveltek meg ilyen gyorsan.

– Nem, ezért fura, hogy megkedveltek – javítottam ki, mire Nimród ingerülten nézett rám.

– Ne kezdd ezt el. Valaki, aki türelmetlen, rossz ember, nem állt volna le így gügyögni Hannával, ahogy te tetted.

A Hannával való beszélgetésre gondolva úgy éreztem, terelnem kell a témát.

– Legalább ellensúlyozzák azt, hogy van, aki nem kedvel.

– Apára gondolsz?

– Aha.

– Kornél ilyen – nyugtatott meg Mia. – Emma kimutatja egyből az érzéseit, így nála nem volt gondom, de nagyon sokáig azt gondoltam én is, hogy Kornél egyenesen utál, de aztán Nimród ráébresztett, hogy nem. Egyszerűen ilyen a személyisége, Emmáétól nagyon elütő.

– Így van – értett egyet Nimród. – A szüleim közül apa a szigorúbb fél, van egy kis karótnyelt jellege, de nagyon jó ember. Nagyon sokat dolgozik a családért.

– Elhiszem – mondtam őszintén, és vágyakozva gondoltam egy olyan apára, aki bármit megtenne a családjáért.

– Éppen ezért az otthoni dolgok nagyrészt rám maradnak – fűzte tovább Nimród. – Anya és apa rendszerint estig dolgoznak, így Hannáéknak szinte a harmadik szülője vagyok már, annyit vagyok velük, és annyit vigyázok rájuk. De nem csak rájuk, hanem a mamára és a papára is, szeretem őket, tényleg, de nehéz, hogy velünk együtt laknak – mesélte lehangoltan. A két idős emberrel csak futólag találkoztam aznap este, csak benéztünk az emeleten lévő szobájukba, hogy köszönjünk. – Mármint... Hazajövök a suliból, és az érettségi évében nem a tanulás a legfőbb elfoglaltságom, hanem az, hogy pesztráljam a tesóimat, ha szomorúak, ha túlpörögtek, ha nyűgösek, ha dühösek, és pesztráljam a nagyszüleimet is, akiket állandóan szemmel kell tartani, nehogy baj legyen. Fiú létemre az évek alatt főzni is megtanultam, hogy ha anyáék annyira későn jönnének, Hannáék meg már éhesek, akkor legyen mit enni. Plusz ott vannak még a ház körüli teendők, elsősorban a kutya, az a hiperaktív dög, akit amúgy imádok, de hatalmas a mozgásigénye és folyton sétáltatni kell; tyúkjaink is vannak az udvarban, meg nem tudom, láttad-e, a háztól kicsit távolabb van egy istálló, egy kis pénz reményében tartjuk a lovakat, de amúgy senkinek nem kellenek, szóval csak a nyűg van velük. És nyáron még a hátsó udvart is rendben kell tartani, ott van a kapálás, az ültetés, a permetezés... Á, hagyjuk is – legyintett, majd egy szomorkás mosollyal nézett ránk. – Igazából nem is tudom, miért én vagyok hármunk közül, aki panaszkodik.

Mia azonnal megkereste Nimród kezét, összefonta az ujjaikat, és szomorúan adott rá egy puszit. Én már kevésbé tudtam, hogy ilyen helyzetben mi a teendő, de én meg Nimród vállára tettem a kezem, és gyengéden rászorítottam. Kicsit meglepetten nézett rám, de az mindenképpen látszott, hogy hálás a gesztusért.

– És veled mi a helyzet? – biccentettem Mia felé.

– Úgy érted, meséljem el, miért szar az én életem?

– Aha.

– A bátyám drogfüggő – közölte hirtelen. Csak néztem rá másodperceken keresztül, és mozdulatlanul vártam, jelentse be, csak poénkodik. Mert ez így elég kemény. – Nem viccelek – szögezte le, mintha a gondolataimba látott volna. – Sokkoló lehet, mert az ember sosem hall ilyen történeteket a környezetéből, hiszen mindenki szégyelli, akár magáról, akár rokonról van szó. De én nem értem, miért szégyellném, amikor ez a legtanulságosabb igaztörténet, amit el tudok mesélni. A bátyám tizedikes volt a gimiben, amikor egy szerelmi csalódás miatt összetörten rossz társaságba keveredett, és ott rászoktatták a drogra. Akkor hónapokon keresztül leszart mindent, füvezett, bulizott, verekedett, egyszer még engem is megütött. Én ekkor tizennégy voltam. Egyszer aztán túladagolta magát, kórházba került, kimosták a gyomrát. De még ez sem érdekelte, ekkor már függő volt, és szüksége volt a kokainra az élethez. Ekkor küldtük először elvonóra, de semmi haszna nem volt, mert nem akart együttműködni, ott is drogozott, a tesztjeit hamisította. Igazából az áttörés egy évvel később történt, akkor, amikor hosszú idő óta hajlandó volt leülni velem őszintén beszélgetni. Ezt inkább nem részletezném, mert életem legkeményebb éjszakája volt, borzalmas volt a saját szememmel többször is összeomlani látni a bátyámat, és borzalmasan féltem, de akkor is mellette álltam. Rávettem az elvonóra, és ezúttal ő is szerette volna a változást. Innentől többé-kevésbé rendben mentek a dolgok, annak ellenére, hogy többször is kisebb mértékben visszaesett. Már öt év eltelt az első drogozása óta, huszonegy éves, dolgozik, barátnője van, és összességében egy boldog ember, egy éve nem került semmilyen kábítószer a szervezetébe. És iszonyúan büszke vagyok rá.

Lefagyva hallgattam ezt a hátborzongató, fullasztó történetet egy olyan emberről, aki a halál torkából jött vissza, és a padlónál is alacsonyabbról állt fel. A Blue Bird-ben én is kipróbáltam néhányszor nagyon kis mértékben a kokaint, mert ostoba voltam, és mert könnyű volt belevinni, de azt ebben a minutumban megfogadtam, hogy soha többet nem veszek magamhoz kábítószert.

– Sajnálom – nyögtem ki rekedten, mivel fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor mondani. Mivel soha senki nem fejezte ki felém megfelelő módon a részvétét, nem tudtam, hogyan kell helyesen csinálni. – Én... Tehetek esetleg valamit?

Valószínűleg a létező legbénább kérdés hagyta el a számat, de Mia hálásan, és őszintén elmosolyodott tőle.

– Aranyos vagy.

– Én... Nekem meghalt az anyukám – mondtam ki hirtelen. Nem tudom, miért éreztem, hogy ennek most van itt az ideje, de ekkor szaladt ki belőlem.

– Nem muszáj róla beszélned, ha nem akarsz – reagált Nimród halkan, jó pár másodperces csendet követően.

– Légy szíves, ne mondd ezt – ráztam a fejem hevesen. – Mindenkitől ezt kaptam meg, így egy idő után már én sem akartam beszélni róla, sőt, már talán nem is vagyok képes. De ti itt vagytok, és bennetek megbízom, és... És annyira szeretném, ha végre megszólalhatnék már erről, és olyan jó lenne, ha ki tudnám mondani... – hadartam dadogva, remegő hangon. De nem csak a hangom remegett, hanem a kezem is, amit ekkor Mia megfogott, és nyugtatóan megszorította.

– Semmi baj. Annyit mondasz róla, amennyit akarsz.

– Mikor történt? – kérdezte Nimród, amikor látta, hogy nem igazán tudok nekikezdeni.

– Májusban. Május hetedikén. Még nyolcadikos volt az előző sulimban, és egy szokatlanul meleg nap volt, az egész iskola be volt zsongva, és annyira jó kedvem volt, tudhattam volna, hogy történni fog valami. Nem voltam menő gyerek, úgyhogy a csipetnyi baráti társaságommal mentem éppen hazafelé, amikor apa felhívott, hogy... – akadtam el, és szaggatottan felsóhajtottam. – Szóval apa felhívott, de igazából nem tudott semmit mondani, mert csak zokogott, és én annyira megijedtem, mert sosem hallottam előtte apát sírni, úgyhogy mondtam, hogy megyek haza, várjon meg. Mire kinyögte, hogy nincsen otthon, hívjam a nagyit. Letette, de nem is kellett hívnom a nagyit, mert ő abban a pillanatban hívott engem. Ő nem sírt, máig emlékszem, hogy olyan volt a hangja, mintha nem érezne semmit, mintha... Tudtam, hogy nagyon nagy baj van. Volt is. A nagyi elmondta, hogy anyu balesetet szenvedett Egerszeg környékén. Egy férfi ittasan vezetett, és átment anyu sávjába, így szemből ütköztek. A férfi túlélte, de anyu meghalt.

Tessék, kimondtam. Annyi hosszú hónap, annyi elfojtott érzelem, annyi ki nem mutatott fájdalom után kimondtam. És az a különös, hogy nem is fájt, csak egy kicsit. Sokkal inkább éreztem azt, hogy valaki, aki eddig a mellkasomon ült, most végre leszállt róla, és én újra tudok levegőt venni. Könnyek csípték a szemem, de a megkönnyebbülés könnyei.

Mia átölelt. Annyira le voltam sokkolódva, hogy csak homályosan rémlik, és biztos, hogy nem is tudtam reagálni rá. Zavarban voltam, nem is én lettem volna, ha nem így van, de biztonságban éreztem magam, és éreztem, hogy szeretve vagyok. Nem édesanya vagy édesapa által, amire annyira vágyakoztam, de attól még szeretve. Amikor elhúzódtam Miától, megláttam Nimród arcát, és megláttam, hogy csupa könny a szeme, és ahogy neki eszébe sem jutott visszafojtani az érzelmeit, úgy nekem sem kigúnyolni, hogy fiú létére ilyen történik vele. Merthogy ez egy félreérthetetlen gesztus volt, és fulladoztam már az ilyenekért, hiába nem vettem észre.

Így ért minket az új év.Sírva, és fájdalmasan, de engem könnyebb lélekkel, mint valaha gondoltam volna.Ugyan a történetnek csak egy kis morzsáját meséltem el nekik, apáról és adepresszióról egy szót sem ejtettem, de ez is hatalmas dolog volt, olyan, amitmájus óta először tettem. Nem hülyeség a pszichológusok létezése, ugyanis azembereknek muszáj beszélniük az őket ért traumákról, és muszáj hangosankimondaniuk, amit éreznek, de szerintem az még sokkal jobb, ha valaki nem egyidegen szakembernek, hanem a barátainak mondhatja el mindezt. Azt hittem, sosemlesz ilyenben már részem, de tessék: Az év utolsó napján bármi megtörténhet,szilveszter éjszakáján még a csodák is valóra válhatnak.