Az elmúlt majd' két hét elég eseménytelenül telt, mintha sikeresen elnémítottam volna egy időre életem hullámvasút funkcióját. Visszakényszerítettem magam a régi sulis hétköznapok világába, amik majdnem olyan kibírhatatlanok, mint év elején, így, hogy újból olyanok vesznek körbe folyamatosan, akiket nem kedvelek, és akikkel szemben nem adhatom önmagam. De azért mégis van egy fontos különbség azokhoz a napokhoz képest: Akkor nem volt semmi menedékem, de ezúttal fokozatosan létrehoztam egy világot, ami az iskolától, a gyűlölködéstől független, ahová menekülhetek, ahol az lehetek, aki vagyok, és aminek középpontjában egyetlen személy áll. Soha senkihez nem voltam még ennyire közel, mint most Nimródhoz. És sohasem éreztem azt, hogy a titkaim, az emlékeim, a szívem nagyobb biztonságban lenne valakinél, mint Nimródnál.

Tehát az ezt megelőző napok nyugisak voltak, ma viszont megint történt egy-két váratlan dolog Dorina és Atesz szereplésével, amik valószínűleg Blue Bird-ös múltam lezárásával jelentenek egyet.

Dorina története nem is a mai napon kezdődött, ha pontosabb akarok lenni, hanem a „visszatérésem" óta folyamatosan alakult ki. Menő végzősként alap tagja a suli bagós, balhés társaságának, mindig is az volt, és most, hogy én is újra az lettem és egy csapathoz tartozunk, szinte biztos voltam benne, hogy hamarosan történni fog valami. Mert abból korábban sem sült ki jó, ha mi egy társasághoz tartoztunk. Amikor a suli előtt ácsorogtunk, egyfolytában úgy éreztem, hogy Dorina rajtam tartja a szemét, és ez talán igaz is volt, mert amikor ránéztem, mindig azon kaptam, hogy engem néz. De mindenfajta érzelem nélkül, így képtelen voltam bármit is leolvasni az arcáról, és amellett, hogy rossz érzést keltett bennem, elkezdett végtelenül idegesíteni.

Ma pedig talán még egy lapáttal rátett. A második vagy a harmadik szünet lehetett, nem tudom pontosan, szokásosan az iskola előtt álldogáltunk jó páran, minden második embernek füstölgött a feje a cigitől. Én éppen a Máté nevű tizenegyedikes sráccal dumáltam, illetve csak megpróbáltam dumálni, ugyanis eléggé megnehezítette a dolgot, hogy közben tisztában voltam vele, folyamatosan bámulnak. Mikor idegességemben már ott tartottam, hogy megyek és behúzok egyet Dorinának, nagy levegőt vettem, és eldöntöttem, hogy inkább egy civilizáltabb módszert használok, odamegyek hozzá, és megérdeklődöm, hogy esetleg van-e valami problémája.

– Mi van? – vetettem oda neki, amikor mellé értem. Annyi változás történt az arckifejezésében, hogy felhúzta a szemöldökeit, tehát annyira nem lepődhetett meg. Sőt, az az érzésem, hogy pontosan erre várt.

– Tessék? – kérdezett vissza.

– Tudod, hogy értem – sziszegtem, hogy más ne hallhassa meg. – Mit művelsz, miért bámulsz folyton?

– Csak figyellek. Ennyi az egész – közölte nyugodtan, bennem pedig ezzel párhuzamosan ment fel a pumpa.

– Elhiszem, hogy jólesik látni, ahogy kiakaszt a pszichopata viselkedésed, de...

– Ha együtt bandázunk, akkor néha elkerülhetetlen, hogy összeakadjon a tekintetünk – próbált lehűteni.

– Remélem, te is érzed, hogy ez a beszélgetés mennyire nem halad sehová – utaltam arra, hogy én folyamatosan érdeklődök valami iránt, amit ő kitartóan hárít. A fejemet rázva fordultam, hogy elmenjek onnan, amikor is végre adott egy használható választ.

– Utálhatsz, de nem tehetek arról, ami téged elüldözött a Blue Bird-ből. Utálhatsz, de én nem tettem veled semmi rosszat, utálhatsz azért is, amit legutoljára mondtam neked a Blue Bird-ben, de az csak az igazság volt, és mivel sokat jelent nekem az a hely, azok az emberek, természetes, hogy elmondtam. Egy kicsit még vicces is látni, hogy frászt kapsz már attól is, ha rád nézek, holott nekem lenne okom ennyire utálni téged. De én tényleg csak figyellek. Nem tudok rájönni, hogy mi a célod, miért változtál meg újra. De ezúttal nyitva tartom a szemem, hogy ne maradjak le egy esetleges újabb akciódról – utalt rejtett gúnnyal arra, ahogy Blue Bird-ösöket otthagytam. Ezt egyszerűen nem értettem meg. Hiába vágták mindannyian a fejemhez, hogy elárultam őket, hogy helytelen, amit teszek, Nimród és Mia meggyőzött, hogy nekem volt igazam, és igenis jogom van nem barátkozni olyanokkal, akikkel nem akarok. Tehát én nem tettem semmi szentségtörőt, semmi olyat, ami esetében indokolt lett volna, hogy még mindig ennyire benne legyen a tüske.

– Dorina, mi az, ami téged rávett, hogy ennyire nagyon ragaszkodj ehhez a társasághoz? – kérdeztem meg. Már nem voltam dühös, sem ideges, csak próbáltam megérteni.

– Pont ezt mondtam el neked akkor este. És azt is mondtam, hogy volt idő, amikor magadtól is tudtad – válaszolta hűvösen.

– Igen, de aztán rájöttem, hogy mekkora tévedésben éltem. És talán te is rájöhetnél, ha nem ragaszkodnál ennyire...

– Kilencedikes koromban kerültem be ebbe a társaságba – vágott a szavamba, amit először nem értettem, de aztán világos lett, hogy egy hosszabb mesének nézünk elébe. – Ezért hoztalak be téged is, mert magamra emlékeztettél, a kilencedikes énemre, annyira üres voltál, olyan kurva látványosan utáltad a világot, hogy rendesen megtévesztettél. Nem tudhattam, hogy ez nálad csak egy időszakos hiszti... Szóval hogy mi is vett rá, hogy ennyire ragaszkodjak ahhoz a helyhez: Kilencedikes koromban volt egy pasim, akibe őrülten szerelmes voltam. A srác már végzős volt és legalább tizenkilenc, vagy már húsz éves, az a tipikus balhés fajta, verekedős, cigis, őrült sebességgel motorozós gyerek. Az akkori barátaim, sőt még a tanárok is figyelmeztettek, hogy ne kezdjek vele, mert nem nekem való, de leszartam, engem rohadtul vonzott a csávó, akartam valami veszélyt az életembe, és sosem voltam még boldogabb, mint amikor kiderült, hogy ő is viszonozza az érzéseimet. Legalábbis akkor úgy tűnt. Észre sem vettem, hogy csak egy játék vagyok a kezében, nem érdekelt senki véleménye, az intő jelekről pedig tudomást sem vettem, annyira szerelmes és vak voltam, hogy még az életemet is a srácra bíztam volna. És meg is fizettem ezért. Egyik este áthívott magukhoz, én pedig szinte szárnyaltam, gondoltam majd bemutat a szüleinek, vagy ami még jobban elvarázsolt, hogy talán ma este elveszi a szüzességem. Hát azt el is vesztettem, csak nagyon nem olyan módon, ahogy álmodoztam róla. Kiderült, hogy egy beteg állat. Nem csak ő volt ott, hanem pár haverja is, mind be voltak tépve, és tudod mi történt? Egymás után megbasztak, mint egy olcsó kurvát. Életem szerelme is, ő kezdte. Nem túlzok, ha azt mondom, egy egész évembe telt, mire egyáltalán felfogtam, hogy mi történt, és akkor sem túlzok, ha azt mondom, egy egész életre szükségem lesz, hogy feldolgozzam. Folyamatosan kínzott az emlék éjszakánként, sőt, sokszor nappal is, nem mennék jobban bele, a lényeg, hogy fájdalmas úton, de végzős koromra eljutottam oda, hogy konkrétan kikapcsoltam az érzelmeimet. Már nem fáj, már semmi nem fáj, semmitől sem félek, mert tudom, hogy legrosszabb már megtörtént, szarom le, hogy ezek után mit sodor elém az élet. És tudod, kik érték el ezt a felfogást nálam? Az általad annyira szidott Blue Bird-ös haverjaim. Nem sokat vigasztaltak, egyszerűen lecsaptak elém egy pohár vodkát, vagy éppen felszippanttattak velem valami cuccot. Mondhatod, hogy ez káros, de leszarom, mert nekem ez segített, és az a tudat, hogy nem egyedül úszkálok ebben a szartengerben. Szóval tessék, itt a válasz. Ezért ragaszkodom annyira hozzájuk, ezért veszem annyira zokon, ha valaki betúrja magát a köreinkbe, aztán szépen le is lép, mert ez az egész túl fontos ahhoz, hogy bárki is ezt tegye.

Az állam a földig esett le meglepetésemben, miközben Dorinát hallgattam, aki még egy ilyen történetet is képes volt egyetlen könnycsepp, vagy egy pici elgyengülés nélkül, nyers haraggal elmesélni. Mindig kíváncsi voltam, hogy mi volt az, ami ilyenre formálta a jellemét, mi vezetett odáig, hogy minden hétvégén egy szórakozóhelyen, némán döntse magába az alkoholt, és most végre fény derült a titokra. És abban a percben nagyon megsajnáltam azt a lányt. Mindössze tizenöt volt, amikor ilyet kellett átélnie, tizenöt évesen már összetörték, annyira, hogy talán egy egész élet sem lesz elég, hogy helyrejöjjön.

– Figyelj – léptem még közelebb hozzá, hogy biztosan senki ne halljon minket. – Elképzelni sem tudom, hogy milyen volt neked, de valamilyen szinten igenis megértelek, mert tudom milyen, amikor az ember utánakap bárminek, amitől javulást remél, bevállalja a legrosszabb dolgokat is, ha azok eltompítják a fájdalmat. De ezt máshogyan is lehet csinálni. Én sem hittem el, azt hittem, az önbántalmazás, az alkohol az egyedüli működő ellenszer, de nem elnyomni kell azt a fájdalmat, hanem meggyógyítani a sebet, és erre ezek garantáltan nem alkalmasak. Viszont alkalmas az, hogy az ember már nem akar ellökni magától mindenkit, mer újra megbízni, alkalmas a nevetés is, és a szerelem...

– Szerelem – röhögte el magát lesajnálóan. – Egyszer voltam életemben szerelmes, és az volt az utolsó is mindörökre – mondta, és nem tudtam vitatkozni vele. Felhozhattam volna a saját ellenpéldámat, de nem mindenki ilyen szerencsés, és míg én egyéb dolgokban, ő magában a szerelemben csalódott. – Nagyon különbözünk abban, hogy hogyan birkózunk meg a fájdalommal, de ezen kívül elég egyformák vagyunk mi ketten.

– Igen? – kérdeztem, de nem is ott járt az agyam, hanem még a történeténél. De a válaszával sikeresen visszarántott a jelenbe.

– Hatalmas csapás fiatalon, teljes kifordulás önmagunkból, önveszélyes hajlam, ugyanaz a természet, hogy akaratlanul is kötődünk a legbunkóbb emberekhez is, ha kaptunk tőlük egy csepp szeretetet...

– Tessék? – kaptam fel a fejem, ő pedig egy „pontosan tudod, miről beszélek" pillantást vetett rám.

– Atesz – erősítette meg a gyanúmat, hogy tudja, miért hagytam ott a Blue Bird-öt. De arra tényleg nem számítottam, amit ezután mondott. – Ő is egy közös pont bennünk, a hozzá való viszonyunk. Mi van, még csak nem is sejtetted? – sajnált le a döbbent arckifejezésemet látva. – Gyűlölöm, de én is ugyanabba a szánalmas csapdába estem, amibe te, csak sokkal előbb.

– De... Nem értem, akkor te... Szerelmes vagy Ateszba? – bukott ki belőlem, és hirtelen a döbbeneten kívül azt sem tudtam, mit érzek.

– Megmondtam, egyetlen egyszer voltam az, és az nem most volt. Te talán szerelmes voltál belé? Dehogy voltál, egyszerűen vágytál a szeretetére, mert egyszer megízlelted, kuncsorogtál a jó pillanatokért, bevállalva a többi megalázót.

– De te most komolyan... Dorina, meg kell szakítanod ezt a kapcsolatot, mert ez nem egészséges, ez beteg, egyszerűen zárd ki őt az életedből, hidd el meg lehet csinálni... – kezdtem hadarni váratlanul, de határozottan szakított félbe.

– Egy szóval sem mondtam, hogy meg akarnám szakítani a kapcsolatot. Tényleg máshogy birkózunk meg a fájdalommal, ugyanaz, ami téged tönkretesz, engem az éltet. Ezek a ritka, szánalmas pillanatok, amikor Atesz figyelemre méltat, ezek adnak erőt. Mert mi másért élnék? Senki mástól nem kell a törődés, csak attól, aki szinte soha nem adja, de amikor igen, arra éveket is várnék. Nem várom, hogy megértsd, de engem tényleg ez tart életben.

– De igen, megértem – válaszoltam, és így is volt. Ha nem is ennyire komoly szinten, de tökéletesen ez történt velem is, amikor Atesz méltóztatott normálisan viselkedni velem, úgy éreztem, repülök, amikor pedig nem, akkor borzalmasan éreztem magam, mégis ugyanúgy kitartottam emellett az ember mellett a jó pillanatokért. Ehhez a fajta kapcsolathoz két beteg felfogás kell, Atesznek nyilván megvan, és nekem is megvolt, de amikor Nimród megváltoztatott, elmúlt ez is. De tényleg nem mindenki ilyen szerencsés, és teljes szívemből sajnálom Dorinát, amiért őt nem menti meg senki.

Végig a beszélgetésünkön agyaltam a következő unalmas órámon, és céltalanul nyomkodtam a telefonom az utolsó padban, amikor hirtelen ötlettől vezérelve megnyitottam az Atesszal való Messenger-beszélgetésemet. A kéretlen mappában volt, már nagyon régen áthelyeztem oda, hogy ne kerülhessen olyan könnyen a szemem elé, de ezúttal direkt ez volt a célom, kíváncsi voltam, mit fogok érezni. És arra is kíváncsi voltam, hogy írt-e nekem valamit az elmúlt hónapok során. Egyetlen üzenet fogadott, de az abból a fajtából, amire álmomban sem gondoltam volna.

Atesz: Hiányzol

Körülbelül egy hónapja írta ezt, tehát bőven azután, hogy én kiváltam a társaságukból, azután, hogy mindannyian nekem estek és megvádoltak, azután, hogy Atesz még visszataszítóbbá tette magát a szememben. Egy árva szó, mégis döbbenetes érzelmi robbanást ért el nálam, és egyáltalán nem boldog vagy szerelmes értelemben. Végre tiszta szívemből képes voltam gyűlölni őt, azért is, amit írt, hogy már megint folytatni akarja a kis játékunkat, már megint azt akarja, hogy a karjaiba omoljak, hogy aztán legyen kivel szórakoznia, és végtelenül dühös voltam lettem rá azért is, amit Dorinával tesz. Ő egy megtört lány, aki leszarja, hogy milyen szörnyűség, amibe kapaszkodik, csak legyen mibe kapaszkodnia, így nem tudja megszakítani ezt a viszonyt, de Atesz igenis meg tudná, csakhogy esze ágában sincs. Neki ennyiből áll a nyomorult élete, másokon élősködni, ez okoz neki örömet, másokat megalázni. Annyira felhúztam magam ezen az emberen, hogy nem is törődtem vele, Nimród például mit tenne vele, ha megtudná, hogy beszéltünk, hezitálás nélkül írtam meg neki, amit megírtam.

Én: Fogd be a pofád

Én: És azonnal szállj le Dorináról

Fél perc nem sok, de még annyit sem kellett várnom, hogy Atesz megnézze.

Atesz: Hogy jön ide ő?

Én: Beszéltem vele, és megtudtam az igazságot

Atesz: Mivan?

Én: Ne tettesd már az ártatlant, annyira undorító vagy. Ugyanazt a játékot játszod vele is, amit velem műveltél, csak benne már nem maradt annyi, hogy közbelépjen

Atesz: Mert azt hiszed, benned maradt?

Gúnyosan elmosolyodtam a próbálkozását látva.

Én: Édes, hogy azt hiszed, még a régi vagyok, és tudsz manipulálni. Csakhogy azóta megváltozott pár dolog, és rájöttem, hogy mekkora aljas féreg vagy :))

Atesz: Aucs

Atesz: Akkor ezentúl úgy teszel, mintha valaha is rendbe jöhetne az életed?

Én: Rendben jött az életem, képzeld

Atesz: Feltámadt anyád?

Atesz: Apád már nem szar le?

Atesz: Mert ha ezek így vannak, akkor add már át nekik az üdvözletem lol :D

Egy pillanatra a lélegzetem is bennrekedt a fájdalomtól, ami belém nyilallt. De csak egy pillanatra, nem engedtem, hogy a könnyek ellepjék a szemem, meg kellett mutatnom ennek a szemétládának, hogy mekkora tévedésben él.

Én: És szerinted ettől én még nem jöhetek rendbe? Szerinted nincs elég erőm továbblépni, és szerelmet találni meg szeretetet? Szerinted örökké úgy kellene lennie, hogy folyton megaláztatom magam olyan alakokkal, mint te? Ha ezt hiszed, nagyobbat nem is tévedhetnél

Atesz: Szerintem te vagy az, aki tévedésben él, drága :)

Atesz: A legközelebbi a szar, ami beterít, el fogja érni, hogy ne számítson semmilyen szerelem, szeretet, az egyetlen, amit akarni fogsz, a legközelebbi éles tárgy lesz

Atesz: Higgy nekem, így lesz

Ekkor már szinte levegőt sem kaptam a haragtól, muszáj volt eltennem a telefonom egy kis időre. De természetesen esélytelen volt, hogy a római házak felépítéséről bármilyen információ is eljusson az agyamig. De újra rezzent a telefonom, én pedig nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg.

Atesz: Ne menj el

Atesz: Sokkal szórakoztatóbb vagy, mint Dorina

Atesz: Ő már belátta, hogy semmi esélye felállni, de te még kapálózol

Én: Nyugodt szívvel elhiheted, hogy amikor azt mondom, a világon senkitől nem undorodok jobban, mint tőled, és senkit nem tudnék annyira utálni, mint téged, annál valósabb tartalmút nem is állíthatnék

Atesz: Ez aztán elegáns mondat volt, pont olyan, mintha az a hosszú hajú (fiú) barátnőd mondta volna

Én: Hát te nem vagy komplett

Én: Atesz, mi ment félre ennyire az agyadban? Valaminek muszáj volt durván elbaszódnia ahhoz, hogy te ilyen legyél

Én: Csak áruld már el, hogy miért okoz neked örömet, hogy másokat tönkretehetsz

Én: Jó érzés látni?

Én: Vagy tettek ellened valamit?

Atesz: Dehogy, csak unatkozom

Atesz: Nem bírom, ha semmi sem történik, fel kell dobnom a dolgokat

Én: Úgy, hogy ezt műveled amúgy is összetört lányokkal?

Atesz: Ne erőlködj, túl vagyok már azon, hogy emiatt bűntudatot ébresszen bennem bárki

Én: Miért?

Én: Mi történt veled?

Atesz: Kajak kíváncsi vagy? Elmondom én, nem titok

Én: Hát mondjad

Abban a pillanatban egy teljesen más alternatívát is el tudtam képzelni. Úgy kezdtek alakulni a dolgok, hogy egy egészen kicsit hittem benne, hogy ezúttal hallani fogom Atesz emberi hangját, talán egy töredékét meg tudom bocsátani mindannak, amit csinált. De végül nem így lett, mert azoknak a dolgoknak már mindegy, amik már a belsejükben rohadtak.

Atesz: Az egész életem egy vicc

Atesz: Megtanultam szórakozni rajta, mert egy idő után rájöttem, hogy az úgy sokkal faszább, mint olyasmi roncsokká válni, mint ti

Atesz: Egy részeg baleset következménye vagyok

Atesz: Anyám a születésem napján otthagyott a kórház mellett megrohadni

Atesz: Az apám nem kisebb alkoholista volt, mint a tied

Atesz: Tudod, mit csinált velem amikor csecsemőként bömböltem?

Atesz: Drogot adott nekem, hogy nyugodjak már le

Atesz: Ezt kapd ki, én még egy éves sem voltam, mikor már cuccoztam

Atesz: Aztán apám meghalt, amikor gyerek voltam, elitta a máját

Atesz: Engem még a Gyámügynél is utáltak, szarabbnál szarabb családokra sóztak rá, akik egy hétig se bírtak velem

Atesz: Sok szarság történt azokban az időkben, például amíg a többiek suliba jártak, addig én elvonóra, bár utólag nem tudom, miért nem röhögtem rajta egyszerűen

Atesz: Alig vártam, hogy nagykorú legyek, mert onnantól én voltam a király, azt csináltam, amit akartam, már én szívattam másokat, nem ők engem

Atesz: És egyébként igen, jó érzés

Atesz: Kíváncsi vagyok, hogy az emberek kibírnak-e annyit, amennyit én

Atesz: Szórakoztat, hogy látom, ők hogyan reagálnak a sok szarra, mennyiben mások, mint én

Atesz: Értelmezheted ezt úgy, ahogy akarod, már mondtam, én csak unatkozom, ezenkívül utálom az embereket :)

Aznap akkor hallottam a második elmondhatatlanul borzalmas élettörténetet, és elég kettős érzéseim voltak, de megint volt bennem sajnálat is. Hiába Ateszról beszélünk.

Én: De azért, mert téged kínoztak, neked még nem kell ugyanezt tenned mással. Megpróbálhatnál egyszerűen meggyógyulni

Atesz: Látod, ezért is imádtam veled szórakozni

Atesz: Annyira naiv vagy :D

Atesz: Gond nélkül elhitted minden egyes alkalommal, hogy érdekelsz engem, el sem gondolkodtál, hogy ez miért csak szökőévente van így...

Atesz: Aztán amikor már rájöttél, hogy csak szórakozok, még akkor sem tágítottál mellőlem, édesen elszomorodtál, amikor nem vettem rólad tudomást, de ugyanúgy csillogó szemekkel vártad azt, amikor igen :D

Atesz: És mindezt egyetlen csepp törődés idézte elő... Borzalmasan ki voltatok rá éhezve mindketten Dorinával

Atesz: És el sem tudnád képzelni, mennyire szórakoztató azzal kísérletezni, hogy vajon mennyi ideig tehetem meg, hogy nem adom a következő cseppet, és ti még mindig rám vagytok kattanva... Vicces látni, hogy a válasz mennyire sok idő, és ti mennyire igénylitek a törődést

Atesz: Szóval visszatérve, kurvára naiv vagy, ha azt hiszed, békén fogom hagyni Dorinát

Borsózó háttal olvasgattam ezeket az iszonyú szavakat, és konkrétan hányinger tört rám attól, hogy még undorítóbb játék része voltam, mint gondoltam. A sajnálatom olyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent, hiába az embertelen múlt, senkit nem tudok sajnálni, aki ilyen szörnyeteggé vált ezután. A hosszú hónapokra gondoltam, amiket pokollá tett számomra, és összegyűjtöttem magamban minden dühömet Atesz iránt, hogy végleg lezárhassam a kettőnk kapcsolatát.

Én: Jól figyelj rám, te szemétláda

Én: Én minden tőlem telhetőt megtettem. Segíteni akartam Dorinán, meg akartam szabadítani tőled, de már világosan látom, hogy aki nem akarja, annak nem lehet segíteni. Egy percig még neked is segíteni akartam, hogy csak egy kicsit, egy milligrammnyit jobb ember legyél a szememben, de ennél lehetetlenebb küldetést nem is vállalhattam volna. Úgyhogy ezentúl azt csinálsz, amit akarsz, kínozd Dorinát, ha ez mindkettőtöknek annyira betegesen fontos, lődd be magad minden hétvégén, idd el a májad, éld le a fél életedet a sitten, felőlem megfulladhatsz a saját hányásodban is, tökéletesen nem érdekel. De egyetlen feltételem van. Ha megpróbálsz ezután bármilyen módon kapcsolatba kerülni velem, vagy beleavatkozol, belefolysz az életembe, fogom magam és szépen elsétálok a rendőrségre, hogy kiadjak mindent, amit tudok rólad. Nem tudom, hogy mi az, ami ebből büntethető, de a szánalmas életedet ismerve biztosan találnak benne

Én: Remélem, megértettél

Ugyan reakcióként rárakott a mondandómra egy röhögős fejet, semmit nem írt vissza, hiába várakoztam, ebből pedig tudtam, hogy felfogta. Legszívesebben azonnal elköpném, hogy miket művel ez az ember csupán hobbiból, de ha nem ad rá okot, még az ő rohadt életet sem akarom tönkretenni, ezenkívül így van a kezemben valami, amivel távol tudom őt tartani az életemtől. Mert végre tudom, hogy ez az, ami a legjobb nekem.

Furcsa érzések munkáltak bennem egész nap, talán egy kicsit rosszul kellett volna éreznem magam, amiért megzsaroltam egy embert, de sokkal inkább voltam tőle nyugodt. Ugyanis tudtam, hogy most jött el az a pont, amikor tényleg lezárul a Blue Bird-ös fejezet az életemben, és nem csak úgy nagyjából, mint januárban, amikor utoljára találkoztam velük. Az egy zavaros este volt, amit azóta sem tudok hova tenni, és folytatást ígért, de most tudom, hogy nem lesz tovább. Lezártam, és bár a szerencsén is múlott, hogy a végén pont így érzek, de erősen lépek ki belőle.

•○•○•

Sziasztok!

Szeretnék ajánlani nektek egy profilt, mivel úgy gondolom ideillik, hiszen ez a könyv eléggé bővelkedik a lelki traumákban. Nemrég alakult meg a nefeljmeselj oldal wattpadon, ahogy a bemutatkozásukban írják is, nekik bármilyen problémával lehet írni, megpróbálnak segíteni. Szerintem ez egy nagyon szép, törődő kezdeményezés és megérdemli a figyelmet, mint ahogy ti is, ha nem mertek a személyes ismerőseitekhez fordulni. Én is beleolvasgattam a dolgaikba, és amellett hogy szerintem határozottan értenek ahhoz, amiről beszélnek, tényleg mindenkinek válaszolnak és segítenek.

Úgyhogy ha segítségre van szükséged, fordulj feléjük bizalommal, vagy ha úgy érzed, akár hozzám is. Sosem vagytok egyedül♡