Fyodor kimerült. Szüksége lett volna egy kis alvásra, de gondolni sem bírt rá, amíg Polina és Nina ügyét meg nem oldotta. A lelke mélyén tudta, hogy így csak megnehezíti mindkettejük dolgát: egyre elcsigázottabb, dühösebb és beszámíthatatlanabb volt. Fogalma sem volt, hogy fordíttatja vissza a Matryoshka átkot azzal a bolonddal, csak kínzás és erőszak töltötte ki a lelkét. Látta maga előtt Polinát átvágott torokkal, a saját vérébe fúltan; a kép sötét örömöt keltett benne és az ajkát torz, riasztó mosolyra húzta.

Fyodor a hajába túrt, rövid időre kezébe temette az arcát, hogy a fáradt szeme megpihenjen. Összegezte a teendőit, és rájött, hogy muszáj gondoskodnia magukról. Ételt és ruhát kellett adnia Ninának, mert a kicsi lánynak túl nagy volt egy fiatal nő hálóinge, és Fyodor maga is érezte, hogy fogy az ereje, alvás helyett legalább az elvesztegetett kalóriákat muszáj volt pótolnia.

Sűrűn káromkodott, amíg fél órára elszaladt otthonról, hogy ételt és néhány megfelelő ruhát vegyen Ninának. Minden percet, amit a szobáján kívül töltött, elvesztegetett időnek érzett, de tudta, hogy feleslegesen ül ott, Polinát egyelőre nem tudta bemérni. Nina is édesen, mélyen aludt, még akkor sem ébredt fel, amikor Fyodor hidegtől és sietségtől kipirultan, a kabátját le sem vetve visszatért hozzá.

Kicsi Nina nem kapott meg mindent, amire a hűvös novemberben szüksége lett volna, de amit Fyodor nem tudott neki vinni, rögtönözéssel pótolta. Felhajtotta és megtűzte Nina egyik pólóját és ruhaként adta a harisnyás kislányra, majd egy felhajtott ujjú pulóvere követte, hogy a fűtetlen helyiségben ne fázzon, és újra az ölébe vette, hogy magát nyugtassa.

A fürtös, kerek arcú kislány már alig emlékeztetett az ő Ninájára. Fyodor megdöbbent, amikor először beszélni próbált hozzá, de csak értetlen pillantás, és a német nem értem fogadta.

Fyodor gyorsan kapcsolt és angol helyett franciára váltott, ahogy a kislány egészen kiskora óta tudott beszélni, így sikerült szót érteniük, de Nina nem igazán emlékezett rá, és többé már nem volt a segítségétere.

Fyodor terhelt volt. Halkan szidta Polinát, az embereit, a saját óvatlanságát, Ninát azonban a szitkok közt nem bírta a szájára venni. Naiv kislány volt, részben épp ezért szerette. Nem hibáztathatta őt, csak magára haragudott, hogy féltett kincsét nem tudta még negyed évig sem megvédeni, és épp egy Polina-féle okozott neki fájdalmat.

A maga kifacsart logikája szerint Polina valószínűleg jót tett vele: megmentette egy borzasztó házasságtól, de Fyodor elképzelni sem tudta, hogy merte ezt a fejébe venni.

Polina féregnél is kevesebb volt számára. Nem szerette azt a vak hitet és rajongást, amivel körülvette, mert beszámíthatatlan volt, és még képessége miatt sem érte meg vele bajlódni.

Fyodor egyre megszállottabb lett: ha Polina elárulta, kevésbé hű embereiben még annyira sem tudott megbízni. Senkije sem volt, akit a nyomába küldhetett, mert nem tudhatta, kik fordultak ellene és álltak Polina oldalára. Szó sem lehetett róla, hogy Ninát bárkire is rábízza, amíg utána ment, de úgy, hogy gondoskodnia kellett róla, minden lassabbá és nehezebbé vált.

Fyodor végre este megtalálta Polinát Moszkvában, de fájdalmasan messze volt tőle, és úgy tűnt, állandóan a mozgásban van, bár legalább nem ment el a hatalmas városból. Fyodor újra, már önmagából kifordulva káromkodott. Éjjel fél tizenkettő volt, és az út Szentpétervárról Moszkvába autóval több mint hét óra, vonattal is közel négy volt, azonban az eső vonat hajnal négykor indult, és Fyodor egyetlen percet sem tudott tovább vesztegetni. Vezetnie kellett Moszkváig, akármilyen fáradt volt a rövid pihenők mellett átdolgozott napok után.

Felöltözött, összeszedte néhány holmiját és a laptopját, majd, amint mindennel végzett, a mellette alvó Ninát kezdte keltegetni. Az álmos kislányra adott még egy pulóvert és a cipőt, amit találomra vásárolt neki a boltban, majd felvette, és fél kezében őt, másikban a laptopját fogva kiment az előszobába.

Nem sokat magyarázott a félálomban lévő Ninának. Köré tekert egy sálat, amivel a fejét is bebugyolálta, megcsókolta a sápadt kis arcát, és azt suttogta, hogy kocsikázni fognak, miközben még mindig a karjában fogva kivitte a lakásból a sötét lépcsőházba.

Fyodor egy három sarokkal lejjebb lévő elhagyatott garázssorra ment vele. Fulladozott, mire megtette a közel háromszáz lépést Ninával a megfelelő garázsig, és a didergő kislányt letette a földre, amíg bajlódott a kulcsokkal. Fyodor sietett, de nem vett kesztyűt, és a keze elgémberedett. Ügyetlenül forgatta a kulcsot és alig tudta kinyitni az ajtót: nem érezte a kezét, mire végre kinyitotta az autó hátsó ajtaját is, és a reszkető kislányt beültette a hátsó ülésre.

- Maradj itt, kincsem - simogatta meg a fejét, miközben párálló lélegzetével és saját vacogásával nem törődve levette a kabátját és azzal is betakarta Ninát. - Aludj, itt vagyok. Nem lesz semmi baj.

- Jó - mormolta Nina -, ígéred?

- Esküszöm - mondta Fyodor, miközben beszállt és beindította a motort. Nem gondolta át, hogy hazudott maguknak.

Két rövid pihenővel vezetett végig az éjszakai üres autópályán Moszkva felé, és Fyodornak már golyózott a szeme a ledöntött erős kávéktól és az energiát adó csokoládétól. Vezetés közben néha a műszerfalra erősített, a laptopjáról jövő koordinátákat mutató telefonjára, néha a visszapillantó tükörben látszó, alvó Ninára pillantott. Félt, hogy a kislány mikor tűnik el a felhajtott ruhák alatt és veszik el a kabátjában.

Türelmetlenül nézte az órát és az utat szegélyező táblákat. Reggelre ért csak Moszkvába, és tudta, muszáj legalább egy órát aludnia, de az idő sürgette, így Fyodort húsz-harminc perc pihenő után ismét ellenőrizte a Polina helyét jelző koordinátákat.

Nem tudta, tényleg olyan ostoba-e, hogy nem szabadult meg a telefonjától, vagy félre akarja vezetni, és kivárni, amíg a képessége elvégzi a dolgát, de Fyodornak muszáj volt kockáztatni, a hátsó ülésen heverő gyerek nem engedte, hogy hezitáljon.

Fyodor a karjába vette Ninát, homlokon csókolta, és vele együtt kerülte meg a bérházat, ami mellett lerakta a kocsiját, hogy a két sarokra lévő házhoz menjen. Ninán kívül csak a telefonja és egy kés volt nála, de úgy érezte, még arra sincs szüksége. Elég volt fél keze, hogy Polinára kényszerítse az akaratát, és Nina is olyan könnyű lett, hogy csípőjéhez szorítva, az adrenalintól megerősödve már elbírta őt egy karjában.

Fyodor rettegett ettől, mert Nina túlságosan kicsi lett: a házba már egy óvodással lépett be, akit kénytelen volt csendre inteni a sötét előszobában.

Nina riadtan nézte őt. A ruhájába kapaszkodott, apró keze eltűnt a feltűrt pulóver alatt.

Fyodor remegett, hevesen lélegzett, félig a megerőltetés, félig a düh miatt. Ritkán jött ki a sodrából, de akkor nem tudott uralkodni magán: a mellkasához szorította a kislányt és besurrant a szobába, ahonnan a másfél méterre pontos jeladást kapta.

Polinát odabent találta, a fésülködőasztal előtt. A tükörben nézett a belépő Fyodorra, még a hajkefét sem engedte le, és nem sietett, hogy szembeforduljon vele, a tükörből mosolygott rá.

- Azt képzelted, nem öllek meg, ha lejár a Matryoshka átok? - Fyodor belökte az ajtót maga mögött és közelebb lépett az asztalnál ülő Polinához. - Töröld el a képességed, Polla - mondta halkan, fenyegetően -, az ajándékod nem tett boldoggá.

- De elhozott ide, és ez is elég - mosolygott a nő -, csak hamarabb, mint ahogy akartam. Nem kész egy teát, Fyodor? Várjuk egy kicsit, amíg megszabadulhatsz attól a szeméttől, utána beszéljünk bizonyos megtorlásról.... Vagy háláról, Fyodor, jobban szeretem így nevezni.

- Meg fogok szabadulni a szeméttől - felelt fojtott torokhangon. - Töröld el a képességet.

- Miért? - Polina letette a kefét és szembefordult Fyodorral. - Először úgy élvezted a látványát.

- Mást akarok élvezni - mondta Fyodor, szemét végig Polina arcán tartva -, csináld. Tudom, hogy a parancsaimnak nem tudsz ellenállni.

Fyodor a kezében fogta a kést a ruhaujjban, és közel volt ahhoz, hogy további időhúzás esetén elvágja Polina torkát, de azzal minden addigi fáradalmát semmissé tette volna. Nem akarta, hogy Nina meghaljon, és nem akart üzletelni a bolond nőszeméllyel. Kénytelen volt féken tartani a dühét még egy kicsit, és belemenni Polina játékába, de öt percet adott maguknak: magának, hogy megmentse Ninát, Polinának pedig, hogy életben maradjon.

- Bókolsz nekem - mosolygott -, de ennél több kell már, hogy engedelmeskedjek. Tedd le - mondta váratlanul élesen.

- Még a cipőtalpam sem szívesen teszem le a padlóra ebben a szobában.

- Kár - sóhajtott Polina -, de nem baj, ez a patkányluk amúgy sem szolgál ki sokáig, ha visszaviszel Pétervárra.

- Volt okod eljönni - sziszegte Fyodor. Még erősebben fogta Ninát, igyekezve, hogy a fejét a vállára hajtva tartsa -, de a jutalmadat itt is megkaphatod. Töröld el, Polla. - Fyodor két nagy lépéssel az asztalnál termett, erősen megragadta az áldott csuklóját, és felhúzta magával szemben. - Töröld el - sziszegte egészen közelről az arcába -, utána olyat teszek veled, hogy remegni fogsz a gyönyörtől.

- Ígéred?

- Egész idáig erre vártam. - Fyodor olyan szorosan fogta Polina csuklóját, hogy megroppantak benne az inak, mielőtt eleresztette és hátralökte; a nő egyensúlyát veszítve a széknek tántorodott. Fyodor rávicsorgott, amikor Polina kiegyenesedett és egy furcsa mosollyal a kezét nyújtotta Nina felé.

- Ne félj, nem bántom - nevetett, amikor tenyerét a fejére simította. - Ha csak ennyi lenne ölnöm, nem vesződnék a kurva babákkal!

- Nekem ennyi - penderítette magához Fyodor Polinát, akinek a tüdejében akadt a lélegzet -, de nem érdemled meg azt a kegyelmet. Remegni fogsz - súgta, miközben a markába fogta a kést és fültől fülig átvágta a hatalmasra nyílt szemű nő torkát.

Vér spriccelt a tükörre és áztatta el Fyodor ruhaujját, mielőtt elengedte a testet és a kést eltartotta magától. A kárpitozott szék támlájába törölte a pengét és visszadugta a ruhájába, mielőtt Ninát magához szorítva kiment a reggeli fényben fürdő szobából.

Ninát csak a lépcsőházban tette le és kézen fogva húzta ki a hátsó ajtón, meg sem állt vele az autóig. Fyodor először ott nézett körül, és fordult a vele szemben álló Ninához.

A lány nem viselt cipőt, a ruhák rosszul álltak rajta, reszketett, és toporgott a fagyos földön. Zavar és rémület ült az arcán, ahogy Fyodor izzó szemét, remegő ajkát látta. Amint a tekintetük találkozott, Fyodor azonnal kinyitotta neki az első ajtót, letette a laptopját az ülésről és besegítette, majd beszállt mellé.

- Meine Liebe..? - suttogta Nina. Fyodor lehajtott fejjel, a haja alól nézett rá, a szeme izzott, de már nem volt benne olyan riasztó a fény.

- Ninushkám - súgta -, menjünk haza.

Fyodor csak egy órával később, Moszkván kívül állt meg és kezdett beszélni. Nina semmire sem emlékezett az elmúlt napokból: Fyodornak a hazafelé tartó úton elég ideje volt mindent elmesélni, de félre kellett húzódnia a pihenősávba, amikor Nina a történet felénél sírva fakadt.

Fyodor indulás óta először érhetett hozzá. Szorosan átölelte, a karjába zárta őt, és csókokat adott nedves arcára. Visszakapta őt, de soha többé nem akarta szenvedni, sírni, félni, vagy veszélyben látni. Fyodor nem adta őt senkinek, és amíg küzdött érte, rájött, hogy bármikor kész ölni miatta, de őt megölni, ahogy először akarta, már régóta nem hajlandó.

Eszeveszett terv volt, Fyodor túlságosan szerette őt. Tudta már, hogy hiába venné feleségül akár aznap este, az is késő volna, az érzéseit semmi sem tudja felülírni; már ha Nina még mindig szívesen feleségül ment volna hozzá.

A gyilkosságot nem látta, Fyodor próbálta elhallgatni, de Nina meglepően hűvösen közölte, hogy fordított helyzetben, Fyodorért ő is megtette volna.

- Nem értem - mondta már sokadszor -, az áldottak tényleg ennyire bolondok, drágám? Körülöttem sosem voltak, és az én képességem sem őrjített meg!

- Te áldott vagy? - Fyodor eleresztette Ninát és rábámult a duzzadt szemű kis hercegnőre. Ő lassan bólintott. - Ezt miért nem mondtad soha?

- Nem tűnt fontosnak - nézett félre -, nem is nagyon szoktam használni.

- Nem tűnt fontosnak - ismételte Fyodor üres tekintettel. A perifériáján látta Nina táncoló fürtjeit, ahogy a fejét rázta. Fyodor a kezébe temette az arcát. Rettentően kimerült, de még több órára voltak a biztonságot jelentő pétervári lakástól. - Később beszéljünk róla... Otthon... Ninushkám, ugye még haza akarsz velem jönni?

- Nincs más otthonom - suttogta -, már ha még velem akarsz lenni.

- Ha nem akarnék, nem tettem volna meg ezt érted.

- Szerelmem - suttogta Nina, könnyek fojtották el a hangját. Fyodor még mindig lehajtott fejjel, vaktában felé nyúlt és megszorította a térdét.

- Csitt, kicsim - szólt csendesen -, otthon lesz időnk mindent megbeszélni.

- & -