A kiégett utcalámpák gyér fényében ismét megjelent egy alak, két kutyát vezetve. A világító nyakörvek élénk színei a lány szemeiben is megcsillantak, amit most a szél miatt fekete tincsek takartak el időként.

Ahogy tekintetét a közeledő alakra emelte, oda kellett nyúlnia, hogy eltűrje a füle mögé a zavaró hajtömeget. Pontosan tudta, hogy az az alak jön vele szembe, akivel múltkor ilyenkor találkozott, mert az aránytalanul széles csípőjéről egyből felismerte. Viszont nem tervezett vele leállni beszélgetni, mint legutóbb, hanem csak egy bólintással elintézte és ment is tovább.

– Láttalak táncolni! – Szólt utána a szőke hajú lány, aki a két kutyát sétáltatta. Olivia megfordult és kedvesen bólintott. – Nagyon ügyes vagy te is, meg a párod is.

– Köszönöm. – Mosolygott tovább a fekete hajú.

Nem volt túl sok kedve beszélgetni, de a szőke lány érdeklődése nem engedte a lelkiismeretének, hogy egy szó nélkül otthagyja. Pedig amilyen rossz kedve volt, simán megtette volna, ha a szőke nem azzal a bájos mosollyal és elképesztően gyönyörű, nagy szemekkel néz rá.

– Csak halkan mondom, hogy szerintem te sokkal jobban táncolsz a párodnál. – Mosolygott telt ajkaival.

– Haha! Ezen nem lepődöm meg! Elvégre még arra is megkért, hogy táncoljak mással, mert ő annyira nem tud. Ezt most el fogom neki mondani, hogy szerinted is jól csinálja.

– Oké. – Nevetett a szőke, lehunyva sárgás rókaszemeit.

Az egész lány Olivia szöges ellentéte volt. A testfelépítése, az ékszerei, a frizurája, a sminkje, a ruhái mind arról árulkodtak, hogy lány a javából, nem úgy mint Olivia.

– Kíváncsi vagyok, hogy mit fog reagálni. – Abbahagyta a nevetést és mondhatni, már túl komolyan nézett a fekete hajúra.

– Na, arra én is. – Nevetett Olivia. – Majd elmondom, amikor legközelebb találkozunk.

– Oké. – Bólintott lelkesen a szőke, majd intett és elsétált, pont, mint múltkor. Olivia is hasonlóan tett. A gondolataiba temetkezve sétált a sötétben, a térkő csatlakozásainál kinőtt növényeket figyelve.

Olyanok jártak a fejében, mint „miért ilyen kedves már az első találkozásnál?" vagy „valahonnan nagyon ismerős" vagy „furcsa, hogy ennyire személyeskedő". Végül mindent összerakva, egy földreszállt angyalként könyvelte el a szőke lányt, aki minden este két dobermannt sétáltat.

---

– Egy-két-há! Egy-két-há! És fordul! Egy-két-há! Egy-két-há! – A zene leállt és ezzel együtt a párok is elengedték egymást. Mindenki kíváncsian nézett a tánctanárra, hogy mit szól a teljesítményhez. – Nem rossz. De lehetne jobb is! – A végzősök egy nagyot sóhajtottak. – Elölről! – Sétált a hangfalhoz és újra elindította a zenét. Mindenki koncentrált, hogy semmit se rontson el, mert akkor megint elölről kell kezdeni, és nem mehetnek haza.

Oliviának azonban mindig is könnyen ment a különböző mozgások megtanulása, így ő már stresszelt annyit. Elengedte magát és kuncogott a többiek darabos lépésein. Mindennek ellenére nem volt valami kifinomult mozgása, nem tudott könnyedén lépkedni, mint ahogy azt elvárnánk. Leginkább ezért nem tartotta magát jó táncosnak sem.

A zene ismét leállt, a fekete hajú lány pedig felpillantott a lelátóra, és szembe találta magát azokkal a sárgás rókaszemekkel. A szőke lány boldogan tapsolt és szélesen mosolygott. Olivia nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát.

– Mi ilyen vicces? – Lépett oda hozzá Michael.

– Oh, Michael! Mondani akartam neked valamit. – Fordult a fiú felé Olivia. – Az a szőke lány ott a lelátón azt mondta, hogy jól táncolsz. – Michael kérdőn nézett az előtte állóra, aztán felemelte tekintetét a szőkére, aki továbbra is csak mosolyogva ült.

– Meglátjuk. – Morogta és a kezével jelzett a lelátón ülőnek, hogy jöjjön le. A szőke egyből felpattant és leugrált a lépcsőkön, vigyázva, nehogy elessen.

– Szia! – Intett a fiúnak, amikor odaért hozzájuk.

– Szia. – Olivia kíváncsian nézte, hogy most mi fog történni. – Olivia azt mondta, hogy szerinted jól táncolok.

– Igen, ezt mondtam. – Bólogatott a szőke.

– Tudsz keringőzni?

– Csak annyira, amennyire egy végzősnek kell.

– Akkor gyere. – Nyújtotta ki a kezét Michael az összezavarodott lánynak. – Most kiderül, hogy tényleg olyan jól táncolok-e, mint ahogy hiszed. – Magyarázta meg a fiú. A szőke elfogadta a felkérést és kezét a magasságkülönbség miatt nehézkesen, de a fiú vállára helyezte. Olivia felajánlotta volna, hogy hangosan számol, vagy bekapcsol egy zenét, de nem volt rá szükség. Michael fejében ott volt a dallam, és arra tökéletesen lépett, a szőke meg csak követte.

– Még jobb is vagy, mint képzeltem! – Nevetett fel a lány, élvezve Michael vezetését. A különleges szemekben tükröződött, ahogy a párocska egyre jobban élvezi a táncot és már el is feledkeznek a külvilágról. Pedig ott állt Olivia is nem messze tőlük, bár nem sokáig.

Megunta a mézédes pillanatot és lelépett. Nem akarta zavarni őket, és volt jobb dolga is. Így elindult az öltözők felé, ahol a táskája volt. Már az ajtó előtt volt, amikor meghallotta, hogy valakik odabent kiabálnak.

– Ki fogom csinálni azt a parasztot! Megszégyenített az egész iskola előtt! Megrontotta a megjelenésemet! Soha nem fogok neki megbocsátani! – Hallatszott Sarah hisztérikus hangja, és pár pillanat múlva kiviharzott az ajtón. Egyből megtorpant, amikor meglátta Oliviát és fintorogva nézett végig rajta. – Igen, rólad volt szó. – Köpte a szavakat sértő hangnemben, majd eltrappolt.

– Sarah, várj! – Lépett ki az öltözőből egy kék hajú fiú. – Sajnálom, nagyon felhúzta magát és bosszút akar állni. – Mosolygott fájdalmasan, aztán intett és Sarah után ment. Olivia lefagyva nézett a két személy után és próbálta felfogni, mit látott.

– Nem az volt, hogy Sarah valami negyvenes palit nézett ki magának? – Gondolkozott hangosan a fekete hajú.

– Testvérek. – Szólalt meg a lány mögött valaki, mire Olivia ijedten hátrakapta a fejét. Kicsi kellett ahhoz, hogy meghúzza a nyakát. – Sőt, ikrek. – Folytatta a fiatal nő, elegáns ruhában.

Ahogy előlépett az árnyéból, haja vége úgy szikrázott, mint a frissen hullott hó és sötét pillái alatt megcsillantak türkiz szemei. A fekete hajú zavarodottan nézte a nőt, akiről egyből a „megtestesült szépség" kifejezés jutott eszébe. Az egész nő úgy nézett ki, mint egy jóságos görög istennő, aki Olivia megsegítésére sietett.

– Ezt honnan tudja? – Kérdezte a lány, amikor kicsodálta magát.

– Ismerem a szüleiket. És nekem is ikreim lesznek. – Simított végig gömbölyű pocakján, amit Olivia addig nem is vett észre. A fekete ruha és a nagyméretű katonai kabát teljesen eltakarta. A lány arcára önkénytelenül is mosoly húzódott, ahogy belegondolt, milyen boldog lehet ez a nő. – Mindenki így reagál. – Mosolygott a nő kedvesen, amikor meglátta Olivia széles mosolyát. A lány zavartan próbálta leplezni örömét, mire a nő felnevetett. – Ne légy ilyen félénk. Meg akarod fogni? – Olivia először meglepődött, de aztán hevesen bólogatni kezdett. A nő ezt egy kuncogással díjazta és elindult, hogy keressen egy helyet, ahová leülhet.

Végül a lelátó másik sarkára telepedtek, ahol nem zavarták a még mindig keringőző párocskát. Olivia néha vetett rájuk pár irigykedő pillantást, de aztán elfoglalta a kíváncsiság, miszerint milyen lehet egy pocak, amiben két baba is lakik.

Óvatosan vezette kezeit a felületre, úgy, ahogy a nő mutatta neki. Ahogy hozzáért, valami megmozdult, Olivia pedig teljesen elvarázsolódott. Már nem próbálta meg visszafogni a mosolygást és egyre csak élvezte, hogy kézzel tapinthatja a biológiaórán tanultakat. Mondhatni, kis virágok jelentek meg körülötte és minden rózsaszín buborékokkal volt tele.

– Elise! – Jött egy mély férfihang. Mind a ketten odakapták a fejüket. Az az ezüsthajú, magas férfi állt ott kérdő tekintettel, aki elvileg Michael edzője és egyben a tábornagy. Oliviának kellett egy kis idő, mire felfogta, hogy kivel is áll szemben, de aztán egyből felpattant és vigyázba vágta magát.

– Tábornagy úr! – Kiáltotta fennhangon, miközben tisztelgett. A kigyúrt férfi bólintott, majd a fehér hajú nőre nézett, aki a lány mögött ült. – Mennünk kéne. A gyerekek várnak. – Mondta kedvesen és Elise-hez lépett, hogy segítsen neki felállni.

– Hogy hívnak? – Kérdezte a nő, a fekete hajútól, mielőtt még lábra állt volna.

– Olivia Must. – Válaszolt a lány.

– Én Elise vagyok, ő pedig Alan, a férjem. – Olivia csak pár másodperc elteltével kapott a szája elé és bámulta csillogó szemekkel a kedvesen mosolygó nőt.

– E-ez azt jelenti, hogy... Ön a tábornok felesége... – Elise bólintott, Olivia pedig fangörcsben tört ki.

Mindig is meg akarta ismerni a tábornok feleségét. Mondhatni példaképének tartotta annak ellenére, hogy nem is látta még. Mindig azon gondolkozott, hogy milyen erős lehet és, hogy mennyi mindent tanulhatna tőle.

– A rajongója vagyok! – Bámult a lány csillogó szemekkel a fehér hajúra.

– Látom. – Kuncogott Elise. – Majd legközelebb megbeszéljük a többit. Most, megyek, mert várnak a gyerekek. – Köszönt el a nő, és Alannal az oldalán kisétált a csarnokból. Olivia hitetlenkedve nézett utánuk és egyre csak azon járt az esze, hogy vajon mikor lesz még esélyük találkozni.

– És képzeld! Találkoztam a példaképemmel! El sem hiszem! – Ujjongott a lány még mindig.

– Mi? Hogyan? – Kerekedett el Oliver szeme.

– Egyszer csak megjelent a hátam mögött. Először nem tudtam, hogy ő az, de aztán amikor megjelent a tábornok, kiderült. El sem hiszem! Most nagyon boldog vagyok! – Olivia jelenleg inkább egy 12 éves kislányra hasonlított, mintsem a felnőtt, felelősségteljes nagytesóra. Most ezt a szerepet Oliver vette át.

– Örülök neki. – Mosolygott a fiatal fiú pár köhécselés közben.

– Megfáztál? – Komorodott el Olivia.

– Nem hiszem. – Rázta meg a fejét Oliver. – Nem mentem ki már egy jó ideje, itt meg elég meleg van. – A fekete hajú lassan bólintott és inkább elterelte a témát valami vidámabbra.

Körülbelül egy óra múlva lépett ki a kórházi szobából és egyből tárcsázta is a bátyját, aki jelenleg felelős Oliverért.

– Szia Noah, lenne egy kérdésem. – Kezdte a lány.

– Szia! Mi az? – Szólt bele a telefonba a fiú. – Gyorsan mondd, mert még dolgozom.

– Oké. Tudsz valamit Oliver jelenlegi állapotáról?

– Ezt, hogy érted? – Noah keze megállt a munkában és zavartan nézett maga elé.

– Amikor megkérdezem Olivert, mindig azt mondja, hogy az orvosok szerint nem változott az állapota, vagy egy kicsit javult, de ma egész végig, amíg nála voltam köhögött és szerintem soványabb is lett.

– Oh, igen. Még nem találtam rá alkalmat, hogy elmondjam, de az orvosok nem az igazat mondják neki. Én kértem meg őket rá, mert nem akartam, hogy Oliver ezen stresszeljen, mert így is elég rossz az állapota.

– Az mit takar?

– Rákos. – Olivia lefagyott. A telefon is majdnem kiesett a kezéből, ahogy többen is nekimentek, mert megállt a járda közepén. – De, ha minden jól megy, akkor jövőhéten megműtik, és az után kijöhet a kórházból.

– Noah, te is tudod, hogy ennél van jobb megoldás.

– Igen tudom, de arra nincs pénzem. Így is éjt nappallá téve dolgozom, hogy meglegyen az alap összeg. Jelenleg ez az egyetlen megoldás, hacsak be nem szállsz te is.

– Mégis kinek gondoltál engem, hogy nem szállok be? Elvégre a testvéremről van szó. Ha kell, még a szerveimet is eladnám, csak hogy biztosan túlélje! Szeretném a lehető legjobbat Olivernek, szóval várj egy kicsit és összegyűjtök annyit, amennyi kell!

– Ha egy héten belül nem lesz meg, jön a műtét.

– Megbeszéltük. – Bólintott a lány és megszakította a vonalat. Futólépésben sietett a villamoshoz, kezében a telefonjával, amin kezelési módok után kutakodott.

Majdnem fentmaradt a villamoson, annyira koncentrált, hogy megtalálja a lejobbat. Az utolsó pillanatban ugrott le a szerelvényről és ugyancsak sietve indult el a lakása felé. Most nem nézelődött a sötétben, még csak a fűcsomókat sem vette észre a járda szélén, hanem a telefonját bújta.

Még azt sem vette észre, hogy majdnem fellöki azt a szőke lányt, a két kutyájával. Csak a kutyák ugatására figyelt fel, a neve hallatán.

– Olivia! Hahó! – Kopogtatta meg a vállát az alacsony szőke, mielőtt még elzúgott volna. A fekete hajú olyan „mivan?" arccal fordult az alacsonyabb felé, de amikor felismerte, megváltozott egy „te voltál az, aki ellopta tőlem a táncpartnerem" arcra. – Jaj! Ne nézz így rám! – Ugrott kicsit hátra a szőke. – Csak annyit akartam, hogy nem kell aggódnod, Michael nem illik bele az ideálomba. Úgyhogy ne akarj felnyársalni a tekinteteddel, nem akarom elcsábítani. Főleg úgy, hogy fiatalabb nálam. Neked nagyobb esélyed van nála.

– Mi?

– Úgy néztél ránk, mintha a szíved szakadna meg. – Olivia a szemöldökét ráncolva lépett egy kicsit hátra, és tovább kérdezősködött volna, de most nem ért rá.

– Ezt majd valamikor máskor megtárgyaljuk, most sietek.

– Oh... Oké. Majd még találkozunk! – Integetett a szőke lány Oliviának, aki már ott sem volt.

Ahogy hazaért, berontott az ajtón és előkereste a laptopját a rumliban. Vadul járt a szeme a képernyőn és kutatott a különböző gyógymódok között a legjobb után, de nem úgy tűnt, mintha bármi számára elfogadhatót talált volna.