Kopogás hallatszott és pár pillanat múlva belépett az ajtón egy fiatal, halványkék hajú fiú.

– Jó napot. – Köszönt kedves mosollyal az arcán a védőnőnek és Sarah ágya felé vette az irányt. – A szüleink most nem érnek rá, szóval én jöttem el, hogy hazavigyem. – A fiú a testvérét bámulva beszélt a védőnőnek.

– Rendben van, kedveském. – Bólogatott az idős néni. – A nevedet elárulnád?

– Lewis Poubel. Sarah ikertestvére. – Mosolygott a fiú a nőre. A védőnő, ahogy jobban megfigyelte a két fiatalt, felfedezte a hasonlóságokat, bár nem volt túl sok.

– Köszönöm. Akkor rád bízom Sarah-t. – Lewis bólintott majd karjaiba vette nővérét és kivitte, egészen az autójáig. Ott berakta az anyósülésre, ő maga pedig beült a volán mögé.

Pár perc alatt kiértek a negyedből és egy hatalmas családi ház előtt álltak meg. Egy olyasmi ház volt, mint amilyen a híres színészeknek vagy focistáknak van.

Lewis beállt a fehér McLaren-jével a méretes garázsba, a másik 5 sportkocsi és 3 terepjáró mellé. Kiszállt, ismét a karjaiba vette Sarah-t, és úgy vitte be a nappaliba. Ott letette a kanapéra, hideg borogatást tett a homlokára és elindult a konyhába, hogy összerakjon valamit, mire a vörös felébred.

Nem kellett sokat várnia. Úgy tíz perc múlva Sarah szemei felpattantak és agresszíven ült fel, de egyből megszédült.

– Óvatosan. – Szólt oda neki Lewis a konyhából.

– Hol van az a nyomorék? – A lány dühösen nézett testvérére, aki egy pillanatra összezavarodott.

– Oliviára gondolsz? – Sarah bólintott. – Ő már hazament. Te is itthon vagy már, nem tudom mennyire tűnt fel. – A vörös erre zavartan körülnézett és egy hatalmas sóhajtással kiengedte a gőzt.

– Többiek?

– Dolgozószobában, gondolom. Ma még nem találkoztam velük.

– Hm. – Sarah csak bólintott, majd felállt és az ikertestvéréhez ment. – Mi készül? A kedvencem?

– Nem.

– Akkor nem kell. – Fordult el a lány és otthagyta a fiút. Lewis elkeseredetten nézett ikertestvére után, és a már majdnem kész spagettire. Végül csak egy nagyot sóhajtott, ráborította a tésztára a mártást és a fazékból, állva kezdte el enni.

Már megszokta, hogy a nővére ilyen szeszélyes, és nem tudott ellene mit tenni. Mindig felnézett rá, mert ő nem volt olyan félénk, mint Lewis, de azért néha jól esett volna a fiúnak, ha emberszámba veszik.

De a kisebb tesó lévén nem volt esélye fellépni az idősebb ellen, így folyamatosan az alárendelt szerepet kapta és Sarah konkrétan uralkodott rajta. Lehet, azt gondoltuk, hogy legalább a testvére kordában tudja tartani a dívát, de nem. Sarah-t senki sem állította meg, és lehet ezért lett az, aki most is.

Lewis épp az edényeket mosta, amikor kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és kilépett rajta a testvérpár anyja és apja.

– Lewis, mit csinálsz ott? – Kérdezte a barna hajú nő, aki kinézetre a húszas éveiben járt, de valójában már negyvenes volt.

– Főztem. – Pillantott fel halványkék tincsei alól a fiú.

– És hol van? – Nézett körbe az anyja.

– Megettem.

– Nekünk nem is hagytál? Milyen gyerek vagy te?! – Fintorgott a barna hajú nő, majd egy hitetlen fejrázás kíséretében elhagyta a helyiséget. Az apa egy szót sem szólt, csak egy hasonló pillantással a felesége után ment.

Lewis torka elszorult és kövér könnycseppek folytak le az arcán. Mindig ez történik. Ha nem hagy nekik, az a baj, ha meg főz nekik, akkor az. Úgy érezte magát abban a családban, mint egy cseléd, akit csak felfogadtak és nem csordogál benne ugyan az a vér, mint mindenki másban.

A könnyektől homályos látással ült be az autójába és elhagyta a házat. A hangszigetelt autónak köszönhetően már nem hallotta, ahogy a szülei utána kiabálnak, hogy mégis mit képzel, hová megy. Énidőre volt szüksége. Ilyenkor bement a városközpontba és körbejárta a parkokat, maximum hangerőn hallgatva a kedvenc zenéit.

Most is ezt tette. A fülesben harsogó ütemre lépett és csak bámult maga elé. A zene segített neki kikapcsolódni, elszakadni a gondolataitól. Ezért is lett idol.

Eredetileg csak táncos akart lenni, de a szülei nem engedték, hogy fiuk csak a háttérben szerepeljen, ezért beküldték egy híres céghez, felkészítésre. Már csak pár év volt hátra, míg debütálhatott az ötfős csoport, aminek Lewis kiemelkedő tagja volt.

Azok, akik figyelemmel követték, a cég tevékenységeit, már többször találkozhattak a kék hajú fiú arcával, de hivatalosan még nem jelent meg a közönség előtt. Ezért mászkálhatott még nyugodtan a belvárosban, úgy, hogy csak néhányan bámulták meg, vagy kértek vele egy fényképet.

Ahogy a park fái alatt haladt, a szeme sarkából vakut látott villanni. Egyből odakapta a fejét, és szembe találta magát egy megszeppent lánnyal, akinek a kezében fényképezőgép volt.

– Bocsánat. – Mosolygott, a lány és továbbállt. Lewis egy ideig csak nézte, ahogy elmegy, de aztán utána ment.

– Megnézhetem a képet? – Állt meg a lány mellett, aki majd szívrohamot kapott tőle.

– P-persze! – A barna hajú lány a meglepettségtől kapkodva lépett be a menübe és nyitotta meg a képet. Lewis alaposan megvizsgálta a fotót.

– A háttér tök sötét lett. – Nyögte ki pár másodperc vacillálás után, hogy mégis mit mondjon. – Olyan, mintha éjszaka lenne.

– Igen, tudom. Csak véletlen vakuztam. – Mosolygott a lány mélyen a fiú szemeibe bámulva. Lewis válaszul csak bólintott.

– Amúgy egész jó kép lenne. – Motyogott a fiú.

– Köszi. – A lány idegesen eltűrte egyik hullámos tincsét és egy újabb széles, vidám mosollyal ostromolta Lewist. – Lehet, tévedek, de nem te vagy Lewis abból a bandából? – Kérdezte félénken.

– De. – Mosolygott halványan Lewis, mire a lány szemei felcsillantak. – És te ki vagy? – Ez a kérdés viszont meglepte a barna hajút. A fiú kicsit tétován tette fel a kérdést.

– Emma Moru vagyok. Egy átlagos lány, aki imádja a jóképű fiúkat fotózni. – Válaszolt végül. – Szóval nem bánnád, ha lőnék pár képet rólad?

– Hát... – Lewis nem akarta visszautasítani a lány lelkes kérését, de a cégnek nem tetszene, ha amatőr képek készülnének.

– Úgyis hozzá kell szoknod a rivaldafényhez, nem? Nekem nem mindig tűnsz valami határozottnak, szóval lehet segíteni fog. – Emma próbálta meggyőzni a fiút, de Lewis nem igazán hajlott rá.

– Én szívesen megtenném, de a cég nem fog neki örülni...

– És ha profi minőségűek lesznek? Akkor nem lehet kifogásuk!

– É-én nem tudom. Nem akarok hülyeséget csinálni, mert akkor kiraknak!

– De csak egyet! – Lewis teljesen kétségbeesett, mert nem akarta visszautasítani a lányt, de azt sem akarta, hogy a cégnek ebből problémája legyen. Ezt végül Emma is észrevette. – Akkor csak egy aláírást kérnék. – Kezdett el kutakodni a táskájában egy filc és valamilyen felület után. Lewis végül Emma telefontokjára firkantotta fel a nevét egy alkoholosfilccel. – Egy szívecskét még kaphatok? – Nézett a lány kiskutyaszemekkel Lewisre. A fiú végül a szívecske mellé egy csillagot is odarajzolt, hogy még egyedibb legyen.

– A csillag azért, mert olyan alakú a pupillám. – Mutatott a saját szemére a fiú, miután Emma kérdően bámult rá. A lány, mintha megvilágosodott volna, kivirult és Lewis szemét kezdte el bámulni.

– Tényleg! De menő! – Lelkendezett. A pillanatot Lewis telefonjának csörgése szakította meg.

– Bocsi, ezt fel kell vennem. – Fordult el a kék hajú, de Emma utána szólt.

– A cég?

– Nem. Család. – Még maga Lewis sem értette, hogy ezt miért kellett a lány orrára kötni, de abban a pillanatban nem foglalkozott vele. Felvette a telefont, és Sarah ideges hangja fogadta.

– Hol van a kajám? – Kérdezte a vörös a vonalon keresztül.

– Milyen kaja?

– Hát amit nekem főztél.

– Azt mondtad, nem kell.

– Én ilyet egy szóval sem említettem.

– Dehogynem! Pontosan ezt mondtad!

– Fogd be! Hol van a kaja?

– Megettem.

– Hogy mi? Büdös disznó!

– Azt mondtad, nem kell, ezért megettem. Most mit vagy úgy fel?

– Mekkora egy bunkó vagy! Felfalod az összes kaját, aztán meg kifogásokat keresel! Gyere vissza és csinálj nekem valamit!

– Most nem érek rá.

– Mi az, hogy nem érsz rá? Hát ennyire becsülöd az egyetlen testvéredet? Tuti megint valami fruskával randizol!

– Nem!

– Akkor meg told ide a képed, és főzzél nekem valamit, mert már meguntam a rendelt kaját.

– Sarah, nem.

– Te nekem nem mondhatsz nemet! Mégis kinek képzeled magad?

– Elég volt.

– Ne merészeld letenni! Gyere haza! – Rikácsolta Sarah a telefonba, de Lewis földhöz vágta az egész készüléket, így az elhallgatott.

– Lewis? – Szólalt meg mögötte Emma félénken. – Jól vagy? – A fiú nem reagált ezért a lány többször is megkérdezte, de nem kapott semmi választ. – Hé, Lewis! – Ahogy Emma a fiú elé akart állni, az leguggolt és a térdeire hajtotta a fejét.

– Nem hiszem el! – Motyogta elhaló hangon, mire Emma is leguggolt hozzá. – Miért mindig nekem kell csinálnom mindent?

– Lewis, te sírsz? – Kérdezte a lány, a fiú szipogását hallva. Lewis hiába rázta meg a fejét, a lány nem hitt neki. Közelebb ment hozzá, és átölelte, amennyire csak tudta.

Ez a mozdulat meglepte a fiút, de nem húzódott el, inkább csak élvezte. Rég nem ölelték már meg ilyen őszintén, és most olyan jól esett neki, hogy patakokban kezdtek folyni a könnyei.

Emma a kék tincseket simogatta, és élvezte, hogy ilyen közel kerülhet egy idolhoz. A lány mindig is együttérző volt, így neki nem volt annyira furcsa, hogy egy mondhatni idegent ölelget, de Lewisnek annál inkább. Ő nem tudta hova tenni ezt a gesztust, de ettől eltekintve nagyon örült neki.

Egészen addig úgy maradtak, amíg el nem gémberedtek a lábaik, és akkor is csak nehezen engedték el egymást. Lewis továbbra sem nézett rá a lányra és próbálta elrejteni a könnyeit feje lehajtásával. Azt viszont egy pillanatra elfelejtette, hogy jóval magasabb, mint Emma, így a lány tökéletesen látta a könnyes, kék szemeit.

– Mindig ez van? – Kérdezte Emma egy kis idő után, mire a fiú kérdőn nézett rá. – Mindig így kiabálnak veled? – Lewis végül bólintott és elfordította a fejét. Ekkor akadt meg a szeme a térkövön elterülő darabkákon, amik egykor még a telefonjához tartoztak. Az egész ripityára tört és szinte felismerhetetlen volt.

– Ó, Istenem! Mit tettem? – A fiú szeméből egyből eltűnt a bánat és inkább a kétségbeesés vette át a helyét. A darabokhoz sietett és felszedett, amit csak tudott. – Most mit csináljak? Ezért nagyon ki fogok kapni! – Egyik kezében a darabokat tartotta, a másikkal meg a fejét fogta. – Most mi legyen? Így nem mehetek haza! Nekem végem! Mégis mit csináljak? – Kétségbeesetten nézett a lányra, aki csak döbbenten állt. Nem volt hozzászokva az ilyen gyors hangulat váltásokhoz. – Ne nézz így rám! Inkább azt mondd meg, hogy mit csináljak! – Folytatta Lewis, a lány és a darabok között cikázva tekintetével.

– Vegyél egy másikat.

– Most?

– Mikor máskor?

– Igen, ez logikus. – Hajtotta le a fejét és elment a legközelebbi kukához, hogy kidobja a haszontalan törmeléket a szelektívbe. – Tudod, hol van a legközelebbi bolt, ahol lehet telefont venni? – Kérdezte, amikor visszaért Emmához.

– Nem igazán. De megnézhetem a térképen.

– Megtisztelnél. – Bólintott Lewis és türelmesen figyelte a lányt, ahogy megkeresi a telefonján a legközelebbi elektronikai cikkeket árusító boltot. – Az a helyzet, hogy elég könnyen eltévedek... – Vakargatta a tarkóját Lewis, mire a lány felsóhajtott.

– Menjünk. – Meghúzta a táskája szíját, és elindult arra, amerre a navigáció mutatta.

Lewis amúgy nem tájékozódott olyan rosszul, hogy nagyon eltévedjen, de nem akart még búcsút mondani a lánynak. Azok után, hogy Emma mit tett, megkedvelte és minél több időt akart vele tölteni, mert nem tudta, hogy találkoznak-e még egyáltalán.

– Elvileg ez az. – Állt meg Emma egy épület előtt. Lewis bólintott, de nem ment be a boltba. A lánnyal szemben állt és igyekezett minden vonását megjegyezni, hogy legközelebb felismerje. – Mi az? – Pillantott Emma a fiúra, mire az lefagyott.

– S-semmi. – Hebegte végül. – Köszi.

– Nincs mit. – Mosolygott a lány majd intett egyet és boldogan elsétált. Lewis hosszasan nézett utána. Annyira hosszasan, hogy elbambult és csak az rántotta vissza a valóságba, hogy majdnem elütötte egy biciklis.

A fehér McLaren ismét beállt a garázsba és kiszállt belőle a kék hajú fiú, kezében az új telefonjával. Próbált minél halkabban elsunnyogni a szobájába, de az egész család a nappaliban várta, így esélytelen volt az elmenekülés.

– Hol jártál? – Kérdezte az apja.

– Hol a kajám? – Szólalt meg hisztérikusan Sarah is.

– Vagy százszor hívtunk! Miért nem vetted fel? – Mondta aggódóan az anyja.

– Tönkrement a telefonom, és vettem egy másikat. – Mutatta fel szerzeményét a fú.

– Az nem tart ennyi ideig. – Állapította meg Sarah összehúzott szemekkel gyanakodva. Lewis csak lehajtotta a fejét és elindult a konyhába.

– Mit kértek?

– Pizza! – Nyújtotta fel lelkesen a kezét a vörös, mintha a gyanakvó nem is ő lett volna.

– Most hagyd azt, fiam. – Szólalt meg az apa. Ez szokatlan volt tőle, és ezt Sarah szóvá is tette.

– Kuss. – Mordult az apjára, mire egy szigorú tekintetet kapott viszonzásul és sértődötten elfordult.

– Gyere, Lewis. Ülj le és beszéljük meg, hogy mi a probléma.

Kár, hogy az ikrek apja csak néha vette a kezébe az irányítást, mert rá mindenki hallgatott és az ő szava szent volt a családban.

– Miért mentél el? – Kérdezte az anya.

– Mert elegem van.

– Mégis miből? – Értetlenkedett Sarah, mire mindenkitől egy halálos pillantást kapott.

– Abból, hogy... Hogy nem vesztek emberszámba és úgy kezeltek, mint egy szolgát.

– Ki teszi ezt? Megverem! – Lelkesedett fel Sarah.

– Te. Például. – A vörös hajú lány teljesen elképedt, és nem hitt a saját fülének.

„Hogy én így kezeljem? De hát az képtelenség! Hiszen én szeretem a legjobban! Én sosem ártanék neki!" – gondolta Sarah.