Épp akkor lépett ki egy fiatal lány Oliver szobájából, amikor Olivia odaért. A különleges szemű megpróbálta feltűnésmentesen végigmérni a pironkodó arcú lányt majd az öccséhez érve rá is kérdezett.

– Kihez jött az a kislány? – Kérdezte, miközben a cuccait pakolta le és csak egy gyors pillantást vetett a szürke hajú fiúra, de egyből megkapta a választ.

– Hozzám. – Motyogta Oliver ugyancsak pironkodva, mire a lány arcára elégedett mosoly húzódott.

– Majd nekem is mutasd be. – Kuncogott és helyet foglalt a betegágy melletti széken. – Van valami fejlemény a betegséggel kapcsolatban?

– Azt mondták javulok.

– Na, az tök jó. Időpontot mondtak, hogy mikor mehetsz haza?

– Még ugyan az áll, mint eddig.

– Értem.

– Sarah miért hívott múltkor? – Kérdezte a fiú lelkesen.

– Mert elintézte nekem, hogy azzal a fiúval keringőzzek majd a szalagavatón, aki tegnap jött. Azt mondta nagyon helyes, de szerintem nem annyira. Ma még meg is kért, hogy ne vele táncoljak.

– Bunkó.

– Az. Azt hajtogatta, hogy ő nem tud táncolni, de nem mintha én tudnék. Meg amúgy is! Jobb, ha a rosszabb táncosok jobbakkal táncolnak, mert akkor többet tanulnak. Ezért sem értem, mit van úgy oda. Ha utál akkor legalább ne tenné ilyen feltűnően.

– Nagyon felhúztad magad rajta. – Mosolygott Oliver szórakozottan.

– Lehet. – Olivia durcásan karba tette a kezeit és az ablakon túli utcát kezdte el vizsgálni. – Én nem értem ezeket a fiúkat. – Oliver továbbra is csak mosolygott, majd egy kis idő után átkarolta nővérét.

– Ne rágódj ezen. A fiúk hülyék.

– Akkor te is az vagy.

– Igen, tudom. – Vigyorgott kócos tincsei alól Oliver.

– Nem is. – Nevetett a lány és összeborzolta öccse grafitszürke haját.

Csak pár perc kellett és Oliver már nagyban aludt, fejét a nővére ölébe hajtva. A fekete hajú folyamatosan simogatta a fiú fejét és közben az ablakon bámult ki.

Olivia nem nagyon gondolt semmire, hanem csak figyelte a járókelőket, ahogy a kirakatokat bámulják, a felső utcán várnak a villamosra, vagy éppen csak azt nézik, hogy mi van alattuk az üveges járdán.

Pár óra múlva a lány gyengéden áthelyezte a testvérét a párnára és elindult hazafelé. Az egyre hidegebb idő miatt egye többet kellett a villamost használnia. Nem a villamossal volt a baj, mert az elég modern volt, hanem azzal, hogy ezeket a távokat szívesebben tette volna meg futva vagy biciklivel. Viszont beteg sem akart lenni, így 5 C° alatt már nem nagyon sportolt a szabad levegőn.

Ahogy leszállt a villamosról, a kiégett lámpákkal teli utcán elindult a lakása felé. Az egyszobás kis lakás elég messze volt a villamosmegállótól. Sokan fel is szálltak a buszra, hogy ne kelljen annyit sétálni a sötétben, de Olivia nem így tett. Ő nem félt sem a sötéttől, sem attól, ami benne volt. Szeretett mozogni, így ő mindig gyalog tette meg azt a bizonyos távot.

Nem nézelődött, hiszen már annyiszor látta ezeket a házakat, hogy már megunta. Azonban mégis feltűnt neki, a sötétben egyre közeledő alak, aki két kutyát vezetett. Ahogy közelebb ért, meg tudta állapítani, hogy az alak egy igencsak csinos szőke lány, két dobermann-nal. Alaposan végignézte a tőle nem messze haladót, mert valahonnan ismerősnek tűnt neki, de nem tudta honnan.

– Van valami rajtam? – Fordult hirtelen felé a szőke hajú lány, mire Olivia szíve megállt egy pillanatra. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak már egy ideje érzem, hogy bámulsz.

– Se-semmi baj. – Kapkodta a levegőt a fekete hajú, a szívét fogva, mintha azzal le tudná csillapítani. – Az én hibám. – Erre a szőke csak mosolygott. – Találkoztunk már valahol? – Szólalt meg ismét Olivia.

– Meglehet. – Mosolygott a szőke lány kedvesen, lehunyva hosszú pilláit. – Én is a Sofos Krieg-be jártam, mint ahogy feltételezem te is. Tavaly ballagtam, szóval lehet láttál.

– Igazad van. – Viszonozta a mosolyt Olivia. – Biztos azért tűntél olyan ismerősnek. – A szőke lány válasza ismét egy kedves mosoly volt.

– Akkor most megyek. Remélem találkozunk még. Szia! – Intett a szőke és elindult.

– Szia! – Köszönt el Olivia is és lefordult az utcába, ahol a ház volt, amiben lakott. Kinyitotta az ajtót, felment a lépcsőn és kinyitotta a lakása ajtaját is. Egy nagy sóhajtással lépett be otthonába.

Első útja a fürdőbe vezetett, ahol kezet mosott, az után evett valamit és ledőlt az ágyára, hogy leírja a naplójába az aznap történteket. Szegény lány olyan fáradt volt, hogy végül a füzeten aludt el, ruhástól.

Másnap reggel csak a szokásos futás után fürdött le és pikk-pakk felöltözött, hogy ne késsen el a nulladik órában tartott edzéséről.

Egy fél óra múlva már a bemelegítést kezdte a tornacsarnokban és egészen addig csinálta, amíg Georgina, a személyi edzője meg nem érkezett.

– Jó reggelt, Olivia. – Szürcsölte szokásos reggeli kávéját a barna hajú nő.

– Jó reggelt. – Válaszolt a lány tisztelegve és lelkesen várta, hogy mit kell csinálnia. Georginának beletelt pár percbe, míg felfogta, hogy mi történik, de aztán kiadta a parancsot és hangosan számolta az ütemet.

– Jól van Olivia, ennyi elég lesz.

– De hát... Ez fele sem volt az átlagos edzésnek.

– Nyújts le aztán mosakodj meg. Nekem még van egy kis dolgom. – A lány nem kérdezősködött tovább, azt csinálta, amit mondtak neki. Az öltözőben ismét lezuhanyozott, majd frissen és üdén lépett be az osztálytermébe.

Az osztálytársai azonban nem élveztek ilyen reggeli frisseséget. Egytől egyig csak bambultak maguk elé, kezükben a reggeli kávéval vagy energiaitallal. Amint meglátták az energikus Oliviát mindannyian elgondolkoztak, hogy mégis, hogy van mindig ilyen jó passzban.

A másik koránkelő Sarah volt. Annyi különbséggel, hogy ő nem az edzés miatt kelt fel olyan korán, hanem azért, hogy elkészüljön mire indulnia kell. Úgy, hogy fél ötkor kelt, épphogy csak beért a becsengő előtt pár perccel.

A vörös ahogy belépett, csak intett egyet az állítólagos legjobb barátnőjének, majd amint leült a helyére, elővette a tükrét, hogy ellenőrizze, mennyire kenődött el a sminkje út közben.

A fekete hajú lány ezen már meg sem lepődött, hiszen öt éven keresztül mindig, mielőtt beléptek volna valahová, vagy kimentek volna valahonnan, meg kellett mondani Sarahnak, hogy minden rendben van a vakolattal, amit ő sminknek nevezett.

Oliviát most inkább az bántotta, hogy szinte tudomást sem vett róla, sőt egész nap fel sem kereste. Csak nap végén jelent meg, amikor szóba került, hogy Michael jobbnak látja, ha Olivia mással táncol.

– Michael! – Undorodva ejtette ki Sarah a nála jóval magasabb fiú nevét. – Azért ilyen bunkónak már születni kell. Nem azért güriztem annyit és vágódtam be a tanároknál, hogy te most romba döntsd a tervem. Szóval fogd meg szépen azt a lányt és ropjad vele, különben leégetem a férfiasságod. – Michael szemöldöke az egekbe szaladt. – Érthető? – Nem várta meg, amíg bárki is választ ad neki. Kettőt tapsolt és a tánctanár felé fordult. – Kezdhetjük! – A helyére sétált és beállt kezdő pozícióba. Ő volt az egyedüli, akinek nem tudott megjelenni a párja, és senki sem tudta pontosan, hogy ki lesz az.

– Sarah, ugye nem azt a Daniel gyereket akarod megfűzni, hogy legyen a párod? – Kérdezte Olivia a lányt, amikor vége lett a próbának.

– Ha azt is akarnám mi közöd lenne hozzá? Amúgy sem gyerek. 39 éves. Már mondtam. – A fekete hajú kérdően nézett a barátnőjére.

– Azt hittem, csak viccelsz...

– Van vele valami problémád? Azt szeretek, akit akarok. Igazán leszállhatnál már rólam. Elegem van, hogy mindig a nyakamon lógsz és követsz, mint egy csivava. Nincs jobb dolgod? Nagyon idegesítő vagy ám!

– Igen? – Oliviánál betelt a pohár. – Akkor meg mit vagy még itt? „Legjobb barátnő", mi? Csak akkor foglalkozol velem, ha valamit kapsz belőle, én meg bezzeg még a gondolataidat is olvassam ki, hogy kérsz-e valamit. Nem áll másból az életed, mint a szépítkezésből! Láttam már egyáltalán az igazi arcodat? Kíváncsi vagyok, mikor fog az a sok vakolat leperegni a képedről te öntelt páva!

– Mit mondtál, kis vakarcs? Mert mintha te jobb lennél nálam, izomagyú féreg! Másból sem áll a napod, csak edzésből és azt hiszed, hogy mindenkinél jobb vagy! Felvilágosítalak, barátocskám, hogy nem! Egyenlő vagy egy pudinggal!

– Igen? Most meglátjuk! – Lépett egy lépést hátra a fekete hajú és végig húzta az ujját a fülbevalója hegyes végén, ami felsértette a bőrét. A vér lassan csordogált ki a sebből és a gyémántkristályok is egyre nőttek a lány ujján.

Sarah is hasonlóképpen cselekedett. Egy tőrt húzott elő a szoknyája alól, és azzal hasította fel az alkarját. A vörös folyadékot a fejére csorgatta, ami egyből lángra kapott.

– Gyere, te kis mitugrász! – Szorította ökölbe véres kezeit a tűz képviselője és támadópózt vett fel.

– Nem kell kétszer mondani! – Vigyorgott Olivia és széttárta az ujjait, amiken már mind egy-egy seb díszelgett.

A fekete először az elméjével irányítva a képviseletét, egy vékony pajzsréteget képzett a kiült kristályokból, majd ő is támadni készült. Sarah ökle a pajzsot találta el, de az meg sem rezzent, akármilyen erősen püfölte.

Olivia kihasználta a másik figyelmetlenségét és behúzott neki egyet, a gyémánttal megerősített öklével. Sarah hátralépett pár lépést, de nem azért, mert fájt volna neki az ütés, hanem mert az alapozója rákenődött ellenfele kezére.

– Ezt megkeserülöd! – Morogta a vörös, majd ismét Oliviára ugrott. Ahol csak érte, ütötte, de pár fájdalmas égésnyomon kívül nem hagyott többet, hála a pajzsnak. Olivia még nem támadott úgy igazán, amin a vörös csak még jobban felhúzta magát.

Újra előkapta a kését és belevágott a combjába, de most nem tette el. Azzal indult a fekete hajú felé, akinek most a tűz színei csillogtak szemében. A tőr hegye belefúródott a pajzsba és ezzel együtt Olivia kezébe is.

A védelmező gyémánt miszlikekre tört, de a lány tudta mit kell csinálni. Kicsavarta Sarah kezéből a tőrt, ügyelve arra, hogy minél kevesebbet találkozzon a tűzzel, és messzire hajította. Behúzott még egyet a dívának, aki most már a földre esett.

Sarah azonban egyből felpattant és néhány rúgással próbált támadni. Olivia ahogy védekezett, próbált minél messzebb kerülni a késtől, hogy Sarah ne tudja olyan gyorsan felvenni.

Amikor a vörös rájött erre a tervre, hátrébb ugrott és a magassarkúban botladozva elrohant az aranydíszes tőrért. Azonban, mikor visszaindult volna Olivia gyémánt oszlopai a földre szegezték. A vörös a késsel próbálta ismét eltörni a masszív anyagot, de nem tudta, mert Oliviának már elég vére kifolyt ahhoz, hogy folyamatosan pótolja a károsodott réteget.

Amikor Sarah belátta, hogy így nem fog szabadulni, kétségbe esett és ficánkolni, kiabálni, sikítozni kezdett segítségért. Minden energiáját elhasználta és végül elájult a vérveszteség miatt. Amikor Olivia meggyőződött arról, hogy Sarah nem fog felkelni még egy ideig, visszabontotta a vérével még kapcsolatban lévő kristályokat és bekötözte a sebeit.

Hiába ájult el a vörös, a lángjai még mindig égtek, így Olivia jobb híján leakasztotta a legközelebbi tűzoltókészüléket és azzal akadályozta meg, hogy az egész tornacsarnok felgyulladjon. Csak akkor rontott be bárki is az ajtón, amikor már mondhatni minden el volt rendezve.

– Mi történt? – Kérdezte a jövevény tanár, majd elsápadt, meglátva az ájult Sarah-t, a saját vérében úszva. – Hívom a mentőket! Te maradj itt!

– Tanárnő! Várjon! Elég lesz a védőnő is! Nem olyan súlyos, mint aminek látszik! – Kiáltott Olivia az új magyartanár után, de az nem hallgatott rá és a mentőket hívta.

– Nyugodjon meg, hölgyem! Az ilyen előfordul ebben az iskolában és ilyenkor nem kell a mentőket hívni, elég a védőnő is.

– É-értem én, de tudja a sokk miatt... – A fiatal tanárnő teljesen el volt varázsolva. Pislogás nélkül bámulta a jóképű mentőst, aki épp hozzá beszélt.

– Én mondtam a tanárnőnek, hogy nem kell a menőket hívni, de nem hallgatott rám. – Szólt közbe Olivia.

– Nem mondtál egy szót sem! Sőt ott is akartad hagyni, szerencsétlent! Nekem kellett visszaparancsolni téged! Hát nem bűncselekmény ez? – Fordult ismét a mentős felé a nő.

– De, de ez már nem a mi hatáskörünkbe tartozik. – A magyartanár lebiggyesztette a száját, de továbbra sem vette le a szemeit a férfiről.

– Védőnő, ezt magára hagyjuk.

– Persze. Köszönjük azért, hogy eljöttek.

– Ez a munkánk. Viszlát! – Köszönt el a férfi a magyartanár legnagyobb szomorúságára, és kilépett az ajtón az egész mentőscsapat.

– El tudnád nekem mondani, hogy mi is történt? – Fordult a védőnő Oliviához.

– Verekedtünk, ő pedig nem tudja okosan használni a képviseletét. – Mondta el röviden a lány és már tovább is indult. Elvégre nem az ő hibája volt, hogy Sarah nem tudja hogyan kell helyesen harcolni képviselettel.

– Rendben. – Bólintott a védőnő, majd a magyartanár segítségével elcipelték a még mindig ájult Sarah-t a gyengélkedőbe. Olivia kicsit szomorkásan nézte, ahogy elcipelik a vöröst, de egy sóhajtással elengedte a dolgot. Eljött ennek a romlott kapcsolatnak a vége. Most már nem kell úgy táncolnia, ahogy Sarah fütyül.

Az ajtón kiérve majdnem megint nekiment Michaelnek.

– Upsz! Bocsánat! – Fogta meg a fiú Olivia karját, nehogy hátraessen.

– Hmpf! – Fordította el az arcát Olivia durcásan, és a kezét is kirántotta a fiú szorításából. El is trappolt volna, ha Michael nem szól utána.

– Nem akartalak megbántani. – A lány hátrafordult és szembe találta magát egy bűnbánó, fekete kiskutyaszempárral. – De, mint láthattad, tényleg nem tudok táncolni.

– Ez engem nem érdekel. Veled táncolok és kész. Nincs kifogás! – Nézett a lány mélyen a fekete szempárba, majd, amikor észrevette, hogy mennyire elkalandozott, gyorsan elnézett. – Ez egy kicsit olyan volt, mint Sarah... . – Motyogta magának.

– Hát hogyha ennyire erősködsz... . – Hajtotta le a fejét Michael, majd lassan felemelte tekintetével együtt a kezét is. – Lennél a párom a szalagavatón? – Tette fel középkori romantikus regénybe illően a kérdést.

Olivia arca elpirult és próbálta visszatartani a mosolygást. Végül csak egy bólintásra futotta, miközben belehelyezte a kezét Michael nagy tenyerébe.

– Megtisztelsz. – Mosolygott a fiú és megcirógatta Olivia kézfejét. – Most viszont megyek. – Szakította meg egy kis idő után az idilli pillanatot a fekete szemű. – A tábornagy már vár. – Intett, majd elsietett. Olivia végre utat engedett a mosolynak és a fejében újra lepörgette az előző pár percet. Azonban egyből elkomorodott, amikor a végéhez ért.

– Tábornagy? – Fordult meglepetten a fiú után, aki már nem volt sehol.