Beletelt pár pillanatba, mire a különleges szemek hozzászoktak a homályhoz. Az üres raktárban csak a vészkijáratot jelző zöld fények világítottak, ami kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a lány egyből felfogja, hol van.

A kopott polcok közötti térben állt, és valamilyen fekete trutyi ölelte körbe. Megpróbált mozogni, de a folyadék sűrűsége és ragacsossága ezt nem tette lehetővé. Jobb ötlet híján az árnyakat kezdte el kutatni, hátha meglátja, honnan ered a kátrány.

Az egyik sarokból léptek hallatszottak, majd nem sokkal később megállt Oliviától nem messze egy magas alak. A lány egyből felismerte az illetőt, mivel múltkor is hasonló körülmények között találkozott vele. A különbség csak az, hogy a különleges szemű most meg volt kötve.

– Michael? – Minden jel ellenére kételkedve ejtette ki a vele szemben álló nevét, mire az alak még közelebb lépett. – Mi ez? – Utalt a lány a helyzetre.

– Be akartál árulni. És én azt nem hagyhatom. – A fiú arcán egy gyengéd mosoly ült, de mögötte ott lappangott a rossz szándék.

– Tehát tényleg te vagy a besúgó.

– Igen, jól tudtad. – Michael most már csak pár lépésnyire volt a lánytól. – Okos vagy, de nem mindig arra használod az eszedet, mint kellene.

– Mindig is ilyen bunkó voltál? – Tette fel Olivia sértődötten a kérdést.

– Fogalmazzunk úgy, hogy van egy ilyen oldalam is. De elég legyen a kérdésekből. A tanácstagnak szüksége van rád, ezért velem jössz. – A kátrány megszorította a lányt, de Olivia nem adta meg magát. Amíg csevegtek, sikerült sebet ejtenie magán, és most végre elérte azt a kristálymennyiséget, amivel már támadni is tudott.

Egy pajzsot hozott létre maga körül, amit folyamatosan tágítani kezdett, hogy eltolja a fekete masszát. Amikor Michael felfogta, hogy mi történik, elégedetten elvigyorodott és visszahívta a testébe a lányt fogva tartó kátrányt.

– Csak nem harcolni akarsz?

– Alan azt mondta, hogy már felvehetem veled a versenyt.

– Akkor hadd lássam! – Michael kétoldalra szárnyszerűen kiterjesztette a fekete trutyit és magabiztosan várta a lány támadásait. Olivia a háta mögött lévő gyémántból kristályokat választott le, amiket hegyesre formázott, majd a fiú mellkasa felé hajigált. Mindegyik betalált, és mélyen fúródott Michael kidolgozott izmaiba. – Nem rossz. – Kuncogott a fiú és a képviselete segítségével elnyelte a gyémántokat. Olivia szörnyülködve nézte végig, ahogy a kristályok eltűnnek és a sebek is begyógyulnak, amiket korábban ejtett.

Annyira lesokkolt, hogy az érkező kátránycsápok elkapták, de ezt a saját hasznára fordította. Így közelebb került Michaelhez, és egy ügyes ugrással a nyakában termett. Lábaival fojtogatni kezdte, miközben lefogta kezeit és teljes testsúlyával azon dolgozott, hogy a földre húzza.

Hangosan koppantak a padlón, de amikor Olivia a következő támadást végezte volna, Michael elkapta a kezét és maga alá gyűrte a lányt. Olivia egy hasbarugással védekezett, amit egy gyémánt szurony erősített meg, azonban a fiú meg sem rezzent. Vággyal telve figyelte a maga alá szorított lány küszködését, és végignyalt a saját ajkain. Az a kép tárult elé, ami annyiszor kísértette, és amitől vélhetően már meg is őrült.

– Mennyit küzdöttem ellene, és most végre itt van. – Olivia arca felé kezdett el hajolni, és a fájdalmasan szorító kezei is most felfedezőútra indultak a lány testén, amit az áldozat ki is használt. Öklét a képviseleteként szolgáló kristályokkal erősítette meg, és egy akkorát behúzott Michaelnek, hogy egészen a falig gurult. – Milyen harcias kedvedben vagy. – Morogta feltápászkodva a földről.

Amint meglátta, hogy vérzik az arca, vészjóslóan elkomorodott.

– Ugye tudod, hogy ezzel csak nekem kedveztél. – Olivia felpattant és gyorsan egy pajzsot húzott maga köré. A homályban nehéz volt észrevenni a földön kúszó fekete kátránycsápokat, így minden érzékszervét be kellett vetnie. Egyszerre tartotta szemmel az árnyékban álló fiút és a veszélyesen közeledő folyadékot. Ez a látvány Michaelt felettébb szórakoztatta, így egy kicsit lankadt is a figyelme.

Nem kapcsolt elég hamar, és már csak azt látta, hogy a lány előtte terem, egy nagy gyémántpengét suhintva a nyaka felé. Azonban Michaelnek is volt esze. Megszilárdította a bőrében folyó kátrányt, így a penge nem tudott áthatolni. Kihasználta a nyert másodpillanatokat, és elmerült a saját magát körbevevő kátrányszárnyakban.

Olivia zavartan landolt, és egyre csak a trutyit figyelte, ami minden oldalról körülzárta. Ide-oda forgolódott, hogy minden mozgolódást észrevegyen, de a félhomály nem neki kedvezett. Michael a kátrányfüggöny mögött is tisztán látta az összezavarodott lányt és felettébb szórakoztatónak találta, ahogy tanácstalanul, össze-vissza forog.

Amikor már percek óta nem történt semmi, nem jött új támadás, Olivia kezdett egyre jobban elkeseredni. Biztos volt abban, hogy Michael csak a megfelelő pillanatra vár, hogy ismét felülkerekedjen rajta. És nem tévedett sokat. A függönyből egy trutyi-kar nyúlt ki, ami a falhoz vágta a lányt és odaszorította. A kátrányfüggöny elfolyt, és visszament gazdája testébe.

– Nem az volt, hogy felveheted velem a versenyt? – Michael a lábait széttárva guggolt a kábult lány elé. Erős kezével gyengéden felemelte Olivia fejét és mélyen a szemébe bámult. – Nézz magadra. Gyenge vagy. – Folytatta lesajnálóan.

– Ez nem igaz. – Rebegte a lány. Ezernyi gyémánttüskével szúrta át Michael testét. A fiú meglepetten nézett magára, majd Oliviára.

– Na, erre nem számítottam. – Nevetett és felállt, a fájdalomnak bármilyen jele nélkül. Úgy húzta ki és hajította el a kristályokat, mintha csak apró tüskék lennének. A különleges szemű minden döbbenet ellenére, sajgó fejjel felpattant és támadó pozícióba állt. Addig, amíg Michael nem figyelt közelebb ment hozzá, és ráugrott. Ütni, rúgni, gáncsolni kezdte gyémánttal megerősített végtagjaival, és úgy tűnt, hatásos.

Michael ügyetlenül védekezett, és nem támadt vissza, aminek eredménye az lett, hogy Olivia elbízta magát. Azt hitte, hogy nyert ügye van, így amikor Michael nem mozdult pár erőteljes ütés és rúgás után felegyenesedett, mint aki befejezte a munkát. Fáradtan letörölte homlokáról az izzadtságot és körbenézett, hogy mekkora kárt tettek az üres raktárban. És ez lett a veszte.

Abban a pillanatban, hogy elfordította tekintetét, Michael felugrott és elkapta a derekánál. Olivia hiába kapálózott, sikoltozott, a fiú erős karjaival már-már összeroppantotta, annyira szorította. Pár bordája meg is reccsent, amire szintén fájdalmas kiáltás volt a válasz.

– Maradj... Csöndbe! – Michael az őt érő csapások miatt csak szaggatottan tudott beszélni. – Hallod? – Minél többet mondta, Olivia annál hangosabban sikított. Torka szakadtából, úgy, hogy még a könnyei is kicsordultak. És erőfeszítései nem voltak hiába.

A környéken lézengő katonák meghallották a kétségbeesett sikoltozást, és az üres raktár felé indultak. Michael is tudta, hogy közelednek, így gyorsan kellett cselekednie. Egyik kezével a mellkasánál fogva leszorította a lányt, a másikkal pedig egy jól irányzott nyakonvágás keretében kiütötte. Amikor látta, hogy lenyomódik a kilincs, a vállára kapta a lányt és a vészkijáratként szolgáló szellőzőnyíláson keresztül elmenekült.

– Biztos vagyok benne, hogy innen hallottam a hangokat.

– Én is úgy emlékszem... . – Az Olivia megmentésére sietők tanácstalanul kutakodtak a raktárban, miután nem találtak senkit, akitől a sikítások származhattak volna.

– Úgy tűnik, hogy volt itt valami csetepaté, de nincs itt senki. – Gondolkozott az egyik a gyémánttörmeléket és a megrongált polcokat vizsgálva.

– Nézzétek! Nyitva van a vészkijárat ajtaja! – Kiáltott egy másik, mire mindenki az említett ajtóhoz csoportosult.

– Menjetek utánuk, én értesítem a többieket! – Adta ki a parancsot a jelenlévők közül a legmagasabb rendfokozatú, majd elrohant az irodák felé, hogy minél hamarabb megtalálja a tábornagyot. Nem kellett sokat keresgélnie, mivel a magas, szürke hajú férfi most is az irodája előtt támaszkodott az ablaknál és bámulta a tájat. – Tábornagyúr! Valami dulakodás lehetett az egyik raktárban!

– Mégis milyen dulakodás?

– Nem tudjuk pontosan. Csak kétségbeesett sikoltozást hallottunk, de amire odaértünk, már nem volt ott senki. Úgy tűnik, hogy a vészkijáraton elszöktek, ezért utánuk küldtem a többieket, akik velem voltak.

– Van valami nyom, a helyszínen?

– Átlátszó kristályokat találtunk a földön. Első látásra gyémántnak tippelném, de nem vagyok benne biztos.

– Gyémánt? – Alan felegyenesedett.

– Lehet. – Bólintott félénken a tiszt.

– Értesítsd a biztonságiakat. Keressenek gyanús embereket a vészkijáratoknál. – A tiszt bólintott és elsietett, míg a tábornagy Olivia szobája felé vette az irányt. Egy másodpercig sem gondolkozott, egyből berontott és nem zavarta, hogy páran éppen öltözködnek. – Hol van Olivia? – Kérdezte, miközben a szoba minden zugát átkutatta a szemével.

– Nincs itt. – Válaszolt megszeppenve Helen.

– Akkor hol van?

– Szabadidő van... Ilyenkor bárhol lehet. – Alan egy fintor kíséretében becsapta maga mögött az ajtót és a biztonsági szobához rohant.

Ott is hasonló hevességgel rontott be, frászt hozva a kamerafelvételeket figyelőkre.

– Kapcsoljátok a 315-ös kamerát. – Parancsolta, mire mindenki megszeppenve az előtte lévő képernyőhöz fordult. Alan a nagyképernyő elé állt és összehúzott szemekkel figyelte a felvételt, amin ő volt látható és a tiszt, akivel nem is olyan rég sétált. Az utolsó képkocka hátterében megjelent egy alak, amit valami fekete követett, aztán minden eltűnt. – Tekerd vissza. – Szólt a tábornagy. Újra és újra végignézte a felvételt. – Nagyíts rá. – A pixelek tisztításával szépen kirajzolódott Olivia aggodalmas arca és mögötte a kátrány, ami aztán elrabolta. – Ezt a lányt keressétek. – Adta ki a parancsot Alan, majd elviharzott.

Egy oxigénmaszkot felvéve a felszín felé sietett, ahol már nagyban folytak a keresési munkálatok. A csapatok ahogy meglátták, odamentek hozzá jelenteni.

– Eddig nem találtunk senki gyanúsat. – A tábornagy bólintott, és egy intéssel jelezte, hogy keressenek tovább. Ő maga is a felszállópályák rengetegét szelte, tekintetével folyamatosan kutatva az elrabolt lány után. A feltételezett besúgó most nem zavarta annyira, mint a tény, hogy eltűnt az a különleges osztagos, aki köré az egész zászlóaljat építeni szerette volna.

---

A mozdulatlan repülőgépek és űrhajók között könnyen el lehetett bújni, de egy súllyal a vállon azért nem volt olyan egyszerű közlekedni. Michaelnek azonban a vállán lógó ájult lány nem jelentett nagy kihívást. Szaporán lépkedett és nem lankadt a figyelme.

Egy helyet keresett, ahol drámaian ott tudja hagyni a lányt, hogy a figyelem oda irányuljon, ne arra, hogy ő elköt egy járművet. Ez a terve akkor hiúsult meg, amikor észrevette, hogy az egyik villanypóznán a kamera pont őt figyel.

– Francba. – Motyogta és rohanni kezdett. Most már nem érdekelte, hogy észreveszik, vagy sem, a menekülés volt a lényeg. Folyamatosan egy nyitott űrhajó után kutatott, és amint kiszúrt egyet, sprintelni kezdett. Szerencsétlenségére az az egy, nyitott ajtójú űrhajó eléggé el volt különítve a többitől, és a keresőcsapatok könnyen észrevették, ahogy odafelé siet.

– Ő az! – Kiáltott fel valaki, mire az összes jelenlévő a rohanó fiú felé fordult. Michael erre még gyorsabban kezdett el futni, hogy az űrhajóhoz érjen még mielőtt el tudnák kapni. Ahogy kétségbeesetten figyelte az őt követőket, megismerte köztük Alan szigorú arcát.

Egy fájdalmas, bűntudattal teli mosoly keretében elfordította a tekintetét a férfiről, aki annyit segített neki. A tábornagy mindezt tisztán látta, és a felismerés megállásra késztette. Felismerte, hogy Michael az, aki elrabolta Oliviát és aki a besúgó lehet. Felismerte, hogy az a fiú, akit ő pátyolgatott és támogatott egy ilyen útra tért.

Elszorult a torka és könnyek gyűltek a szemébe, de nem hagyta őket kicsordulni. Küszködve nézte végig, ahogy Michael behajítja az eszméltlen lányt az űrhajóba és magukra zárja az ajtót. Pár másodperc múlva már emelkedni is kezdett az űrhajó, ami megállította az üldözőket. A lány keresésére kirendelt csapatok egy emberként fordultak Alanhoz, aki lenyelte a szomorúságot és a Másvilág érdekét helyezte előnybe.

– Szedjétek le, még mielőtt kilépnek a légkörből. – Intett, majd visszaindult az irodájába, hogy onnan kövesse figyelemmel a történéseket. A katonák tisztelegve végignézték, ahogy elsétál aztán mint a hangyák felbolydultak és rohangálni kezdtek, hogy minél előbb elindíthassák a vadászrepülőket.

Ezzel szemben a Sal bolygóra tartó kicsi űrhajóban nyugalom volt. Az automata felszállásnak köszönhetően Michaelnek volt ideje az ájult lánnyal foglalkozni. Egy a fedélzeten talált kötéllel megkötözte és ráadta az egyetlen ejtőernyőt, amit talált.

Úgy gondolta, hogy hogyha kidobja valahol, akkor Oliviával fognak foglalkozni és őt talán hagyják elszökni. Ehhez arra volt szükség, hogy elég magasra jusson addig, amíg még nem követik. A láthatáron azonban már feltűntek a vadászrepülők, amik veszélyesen gyorsan közeledtek.

Michael turbó módba kapcsolta az űrhajót, de egyszerű emelkedéssel nem tudott elmenekülni. A repülők tüzet nyitottak, ő pedig próbált manőverezéssel kitérni a lövedékek elől. Az űrhajó nagyjából olyan kisrepülő méretű volt, így egész könnyen lehetett vele manőverezni. Amikor azonban az egyszerű kitérés sem bizonyult elégnek, a függőleges irányt vízszintesre változtatta. Kikapcsolta a felszálló-robotpilótát és beült a kormány mögé.

A sűrű légkör nem tette lehetővé, hogy a fiú fénysebességre kapcsoljon és elillanjon, így jött a B terv. Elkanyarodott a Sal bolygó irányából a mezőgazdasági területek felé. Próbált minél messzebbre eljutni, hogy nagyobb botrányt okozzon, ha ledobja a lányt. A megfordulás azonban időigényes, és így a sokkal mozgékonyabb repülők veszélyesen közel kerültek. Most már sokkal több lövedék talált be, és az űrhajó kezdett szétesni.

Még viszonylag irányítható volt, de már több helyen is befújt a szél és egyik utason sem volt oxigénmaszk. A rossz levegőkoncentráció és a vadászgépek egy halálos játékba kezdtek, Michael ellen.

A fiú próbált racionálisan gondolkodni, de a pánik egyre jobban eluralkodott rajta. A kezei remegtek és kapkodta a levegőt. Mintha visszatért volna az érzőképes énje. Érezte, hogy szédülni kezd, az oxigénhiány miatt, de ki kellett tartania. Folyamatosan érkeztek az új lövedékek, amik most már a motort is eltalálták. Piros fények villogtak a műszerfalon és a vészjelző szirénázás is beindult. Lövések rázták meg az űrhajót, amire már Olivia is felkelt.