A katonák már akkor a tornatermekben edzettek, amikor a nap még csak az égbolt alját súrolta. Az égitest álmos fénye aranyra változtatott mindent, amivel csak találkozott és melegséggel árasztotta el a szemlélőt. Így hát a szemlélő fáradt íriszei pont olyan színben pompáztak, mint az előtte elterülő sárgás táj.

– Olivia! Már megint nem figyelsz? Ötven fekvő! – A lány, aki eddig az ablakon bámult ki, Sophia hangjára egyből lement fekvőtámaszba és már végezte is a karhajlítás-nyújtásokat.

Az alacsony nő is észrevette, hogy Olivia aznap reggel fejben teljesen máshol járt. Már harmadjára bűntette fekvőkkel, pedig még csak pár perce kezdték az edzést. A feje ingatásával vette le szemeit a fekete hajú lányról, és inkább ismertette az osztaggal az aznapi teendőket.

Az aznapi program csak annyiban tért el a gyakornokok napirendjétől, hogy magasabb szinten, keményebben edzettek.

Nap végére sokak szenvedtek izomlázzal, de még pihenni sem volt idejük, hiszen alig hunyták le a szemüket este, máris reggel volt és kezdődött minden elölről. Voltak, akik titokban kávéval vagy energiaitallal próbálták pótolni a hiányzó pihenést, de az sem segített mindig és csak az egészségüket rombolták vele.

Olivia esetében ez a fárasztó napirend meg lett még spékelve a tudattal, hogy Michael ott van. Többször látta már a folyosókon, de a beavatás napja óta nem tudott vele egy szót sem váltani, pedig próbálkozott. Úgy tűnt, hogy a fiú kerüli őt és ez gyanakvásra adott okot.

És minél többet morfondírozott azon, hogy hogyan közelíthetné meg, annál kevesebbet aludt és annál kevésbé tudott figyelni. Tudta, hogy ez nem fog működni hosszútávon, így elhatározta, hogy valamikor a közeljövőben mindenképp beszélni fog Michaellel.

Éppen azt tervelte, hogy hogyan fogja utolérni, amikor kivágódott a tornaterem ajtaja és maga a tábornagy zúgott be rajta. Mindenki vigyázba vágta magát és kíváncsian figyelték, hogy minek köszönhetik a látogatást.

– Olivia itt van? – A neve hallatán a lány előlépett. – Beszélnünk kell. – Intett és kisétált az ajtón. A fekete hajú lány egy gyors pillantást vetett a megszeppent társaira, majd követte a magas férfit egészen egy irodáig.

Alan kinyitotta az ajtót, és intett a lánynak, hogy üljön le a bent lévő székre. Ahogy Olivia helyet foglalt a férfi elé állt és egy adatokkal teli papírt tolt a lány elé.

– Tudsz még róla valamit azon kívül, mint amit a jelentésbe írtál? – Alan szűk szemei szigorúan vizsgálták a zavarodott lány arcát. Olivia előtt a lapon annak a személynek az adatai voltak, aki után még Michaellel nyomozott.

– Mindent leírtam, amit csak tudtam. – A lány értetlenkedve nézett Alan szürke íriszeibe.

– És Michael is?

– Gondolom. A nyomozás után nem beszéltünk róla, de ha ennyire fontos, kérdezze meg őt.

– Nem tudom megkérdezni, ezért kerestelek téged.

– Hogyhogy nem? Hiszen... .

– Michael nem jelent meg a vizsgáin, és nem tudni hol van. A vizsgaidőszak óta mintha megszűnt volna létezni. Senki nem látta sehol, és a rendszerben sincs azóta róla semmilyen adat. – Olivia még jobban összezavarodott. Annyira, hogy egy szó nem jött ki a száján.

„Akkor, hogy lehetséges ez?" – gondolta, miközben próbálta felfogni az előbb hallottakat. „De hiszen én láttam. Az biztosan ő volt, semmi kétség..."

– Mivel Michael elérhetetlen, csak te tudsz segíteni.

– Mégis miben? – Olivia amint felfogta, hogy milyen hisztérikus hangnemben kérdezett vissza, a szája elé kapta a kezét és riadtan figyelte Alan reakcióját. A tábornagy szigorú arca ellágyult.

– Van még mit tanulnod. – Jegyezte meg, a visszakérdezésre utalva. – Ezért most száz guggolás. – A lány egy bólintás kíséretében nekiállt, Alan pedig a nyomozást kezdte el ismertetni. – Az a tag, aki után téged meg Michaelt küldtük, kapcsolatba hozható az egyik tanácstaggal, ahogy a növekedő emberrablásos esetek is. Az a férfi, aki után ti kutattatok többek között embereket rabolt, de a rendőrség sehol nem találta az áldozatokat. És miután hasonló dolog sok másik városban is megtörtént, egy bonyolultabb bűntényre kezdtünk el következtetni. Eddig úgy tűnik, hogy nem tévedtünk, mivel a megyében, ahol az esetek történtek, minden elkövetőnek volt kapcsolata az egyik tanácstag alárendeltjével, aki az Amina és a Flan bolygók közötti magánellátásért felelős. Amikor megkérdeztük a tanácstagot a témával kapcsolatban, gyanúsan reagált, zavart volt és erősködött, hogy a lakosztályán kívül beszéljünk. Ebből arra következtetek, hogy ő is benne van a bizniszben, de ez még nem biztos. – Amire Alan elhallgatott, a lány is befejezte a guggolásokat. – Most házkutatást tervezünk, hogy megtudjuk tényleg kapcsolatban van-e azzal a tanácstaggal a bűncselekménysorozat. – Olivia elgondolkozva hallgatta az igencsak logikus levezetés végét és bólogatással jelezte, hogy érti. – Még mindig semmi egyéb információ? – Kérdezett rá újra Alan.

– Nincs. Egész végig, amíg azzal a férfival voltunk, nem szakadtunk el egymástól, így Michael is pont ugyan azt látta, amit én. Nem tudom, hogy voltak-e megérzései, de annál több információval, mint amit leírtam, nem tudok szolgálni. – A lány sajnálkozó tekintettel nézett a tábornagy szemébe. – Mindent leírtam, amit csak hallottam, láttam vagy éreztem. Meg azóta felejtettem is már... . – Lesütötte a szemeit és várta, hogy a férfi megszólaljon.

– Jól van. Érem. Menj vissza edzeni. – Intett, és kinyitotta a lánynak az ajtót. Olivia pedig egyből a tornaterem felé vette az irányt. Csak pár percig volt távol, így könnyen be tudott csatlakozni a gyakorlatokba és Sophia sem haragudott rá, mivel magánál a tábornagynál volt.

– A tábornagy látogatása óta még jobban szét vagy esve. Ez nem jellemző rád! Szedd össze magad! – Szólt az alacsony edző a lánynak, aki már sokadjára esett ki a menetelés ritmusából. Olivia, mint előtte mindig, most is valami „bocsánat" szerűt mormogott és a többieket figyelve próbált ő is ritmusra lépni.

Ez a zavartság és folytonos elkalandozás azonban sokkal tovább tartott, mint gondolta volna, és a sok büntetés után egy komoly elbeszélgetéshez vezetett.

– Olivia, mi van veled? Folyton csak rosszat hallok rólad. Történt valami? – Alan aggodalmasan figyelte a fotelben ülő fekete hajút, aki most is csak bámult ki a fejéből. – Elég zavartnak tűnsz... . – Hiába próbálkozott a férfi, Olivia csak bambult maga elé. – Ilyen nehéz lett volna feldolgozni a nyomozást?

– Nem a nyomozással van a gond.

– Michaellel? – A lány felkapta a fejét, mire Alan bizalmasan elmosolyodott. – Ezek szerint jól tudtam, hogy több van köztetek, mint barátság.

– Nem, ez nem igaz. – Olivia meglepődött. – Szó sincs ilyenről. Csak aggódom, hogy mi van vele, és próbálom megérteni a helyzetet vele kapcsolatban.

– A korodbeli lányok nem szoktak egy szimpla baráton ennyit agyalni... .

– Nem tudom, hogy mit ért az alatt, hogy „több, mint barátság", de én úgy gondolom, hogy még barátoknak is alig hívhatnám magunkat. Csak a szalagavató miatt lettünk jóban, és utána meg többet lógtunk együtt. Felhívtam párszor, meg csináltunk néhány dolgot közösen, de ez még nem barátság! Legalábbis nekem nem. Tény, hogy össze akarok vele barátkozni, de odáig még el kell jutni.

– Úgy látom te túlságosan is komolyan veszed ezt a fogalmat. Egy fiú és egy lány között vonzalom is kialakulhat. Szerelem is. És én az utóbbira gondoltam.

– Szerelem? – Olivia a szemöldökét ráncolva nézte a férfit. „Honnan tudjam, hogy mi ez?" – értetlenkedett a lány a gondolataiban. Pont, amikor szóvá is tette volna, valaki berontott.

– Tábornagyúr! Fejlemények vannak. – Alan felegyenesedett és intett a tisztnek, hogy lépjen beljebb.

– Mi történt?

– Most üzent a nyomozó csapat, amit a tanácstaghoz küldtünk, hogy egyértelmű bizonyítékot találtak az elrabolt emberekkel kapcsolatban! – A férfi egy bólintással jelezte, hogy folytassa. – Egy sötét szobát találtak a tanácstag házában emberi ürülékkel és kötelekkel, szigszalaggal. A DNS minták pedig egyeznek az eltűnt személyekével.

– És az áldozatok?

– A jelekből úgy tűnt, hogy a nyomozók érkezése előtt nem sokkal vihették el őket.

– Vizsgáljanak át minden űrhajót, repülőt és a tanácstaghoz tartozó területet. Még nem vihették őket olyan messzire. Olivia, menj a dolgodra. Majd később megbeszéljük. – A lány felpattant és tisztelgés keretében kisietett. Érdekelte, hogy mi folyik éppen, de mivel parancsot kapott, hogy menjen el, nem kíváncsiskodott. Egyből a szobájába ment, ahol szabadidő lévén az összes lány pihent. Ahogy belépett, mindenki felült és kíváncsian fordult felé.

– Olivia, tudom, hogy sokan megkérdezték már, de most komolyan, mi van veled? – Sarah tűzvörös szemei aggódóan csillogtak.

– Mostanában folyton jár az agyam, és ezért nem tudok figyelni. Semmi komoly, úgyhogy nem kell aggódni. De aranyosak vagytok, hogy megkérdeztétek. – Vonta meg a lány a vállát.

– Ha bármi van, nekünk nyugodtan elmondhatod! – Vigyorgott szélesen Helen.

– Nekem nem! Nekem így is van elég problémám! – Nyújtotta fel Angelina a kezét, miközben egy szelfit próbált csinálni magáról, a vakító napfényben.

– Mekkora egy bunkó vagy! – Szörnyülködött Fiona, miközben felháborodva figyelte, ahogy a vékony lány az ágyakon sétálgat, hogy megtalálja a tökéletes fényt.

– Ez van. Meg kell szokni. Én már úgysem fogok változni. – Vonta meg a vállát Angelina és csücsörített a kamerába.

– Ha én megváltoztam, akkor te is meg tudsz. – Húzta ki magát Sarah, büszkén gondolva arra, hogy már nem egy hisztis díva, mint régen. Legalábbis nem annyira...

– Te is olyan voltál, mint én?

– Még rosszabb. – Jegyezte meg Olivia, mire mindenki elnevette magát.

– Azt nem hiszem! Az én szintemet nem érheti el senki! – Húzta ki magát Angelina az emeleteságy tetején, mire beütötte a fejét.

– Ó, dehogynem! – Helen nekilendült, és egyhelyből felugrott az ágy tetejére, majd lábujjhegyre állt, hogy ő is elérje a plafont a fejével. – Ennyi vagy! – Nevetett a szürkés hajú arcába, aki szintén mosolyogni kezdett.

– Ezzel a kettővel soha nem unalmas az élet. – Kuncogott Fiona a jelenetet nézve.

– Az biztos. – Bólogatott a különleges szemű lány.

– Jut eszembe, meg akartam kérdezni, hogy te miért vagy ilyen jóban a tábornaggyal.

– Na, arra én is kíváncsi lennék. – Jelent meg Carol az ajtóban.

– Nem nagy cucc, csak annyi, hogy segítettem neki egy kicsit egy nyomozásban.

– Miért pont te? Nincs elég nyomozó?

– Megkértem, hogy hadd segítsek valamit, mert az öcsém kórházi ellátására kellett egy kis pénz. – Erre mindenki elhallgatott. – De már minden rendben van. Oliver javul és mindenki boldog. Még én is. Valamilyen szinten. – Villantott Olivia egy mosolyt, mire a többiek is hasonlóan tettek.

– Ja, amúgy azért jöttem, hogy szóljak, hogy lassan kezdődnek a délutáni edzések, szóval kezdjetek el készülődni. – Pattant fel Carol a szokásos vidám természetével és kiugrált az ajtón.

Mivel Carol nem volt újonc, ő egy másik szobában kapott helyet, mint Oliviáék, de gyakran meglátogatta őket, mert ott jobb volt a közösség, mint a saját szobájában.

A lányok nyafogva kezdtek el a szekrényeikben és fiókjaikban kutakodni a gyakorlóruhájuk után, és rendes harc folyt a zuhanyzóért. Szórakoztató volt ennyi lánnyal együtt élni, de néha azért kellett a magány. Kellett a csend és nyugalom, így Olivia amint kész lett, elindult egy sétára. Folyosóról folyosóra kanyarodott, míg el nem ért az északi falhoz, ahol az irodák voltak.

Amikor a hatalmas ablakok mellett haladt, a mélyben elterülő masinákat látva, mindig eszébe jutott, ahogy Alan az első napján megjegyezte, hogy ez a kedvenc helye. A lány tudta miért ilyen elbűvölő az a hely, és ő maga is nagyon kedvelte. Ott nem unatkozott, mert mindig volt mit nézni, és tudott szórakozni az újoncok bénázásán, vagy az ideges mechanikusok csapkodásán. Onnan belátott mindent, és nem félt, hogy valamiről lemarad... Pont, mint Alan.

– Tábornagyúr, kétségtelenül egy besúgó van köztünk, egy áruló! Ha nem lenne, hogy tudták volna, hogy mikor kell elvinni az áldozatokat!

– Ha besúgó lenne, többről is tájékoztatta volna a tanácstagot. – Fordult Alan a tiszt felé.

– És ha csak az utolsó pillanatban értesítették a dolgokról? Úgy logikus nem? A tanácstag vallomása is erre utal!

– De most nem ez a fontos! Most az eltűnteket kell megtalálnunk!

– De ha nem találjuk meg az árulót, akkor ő el fogja mondani a cinkosainak, hogy az eltűnteket keressük! Meg azt is, hogy éppen hol keressük!

– Akkor te megkeresed az árulót, én meg az áldozatokat. Téma lezárva. – A tábornagy és a tábornok ezt a vitát folytatta nem messze Oliviától, aki akaratlanul is tisztán hallott mindent. Próbálta eljátszani, hogy nem hallotta és intenzíven figyelte az alatta elterülő látványt, de nem tudott nem gondolkozni rajta.

És akkor végre összeállt a kép. Végre megértette, hogy mi miért van, és az a gondterheltség, ami egész végig beárnyékolta napjait most végre fellibbent. Abban a pillanatban úgy érezte, megvan pontosan mire volt elhivatott, és ha véghez viszi azt a tettét, akkor már meghalhat.

Fenomenális érzéssel a mellkasában kezdte el követni a tábornagyot a raktárak felé, készen arra, hogy kiadjon magából ismét mindent, amit csak hallott és látott. Hiszen ezen múlik majd a világ sorsa! Ezzel fog megmenteni mindenkit! Legalábbis pillanatnyilag ezt érezte.

Azonban ahogy a raktárok közelébe ért, egy sejtelmes kétség lett úrrá az előző fennségeskedésen. Valami követte. Valami ott lapult az árnyak között és figyelte minden egyes mozdulatát. Valami, vagy valaki.

Olivia úgy döntött, hogy még mielőtt bármi történhetne, elmondja, amit tud. Meggyorsította lépteit és szólásra nyitotta a száját, hogy felhívja magára a tábornagy figyelmét. Azonban egy hang sem jött ki a száján, mert valami elragadta és a sötétbe húzta. Valami ragadós, sűrű massza.