Elérkezett a beavatás napja. Már reggeltől fogva nagy volt a nyüzsgés mindenhol, hiszen egyre több kadét érkezett, akik mind izgatottan várták a délutáni ceremóniát.

Olivia is nyugtalan volt, hiszen ez egy fontos lépés volt az életében. Azóta erre készült, mióta kiderült, hogy a gyémánt képviselője. De valahogy még sosem gondolt bele, hogy milyen lesz majd hivatásos katonának lenni. Még nem tudta elképzelni milyen lesz, ha tényleg veszélyben lesz az élete. Ha majd tényleg fegyvert kell ragadnia és valaki életére törnie... Nem gondolt bele, és nem is akart. Elvégre elég lesz majd akkor dilemmázni rajta, amikor abban a helyzetben lesz.

Viszont az apró bizonytalanságot, ami benne motoszkált, már nem tudta ilyen egyszerűen leküzdeni. A tanács szava szent és sérthetetlen. Mindegy mit mond a lelkiismerete, szót kell fogadni, teljesíteni kell a parancsot. Legyen az jogtalan bebörtönzés, vagy mészárlás. Legyen az egy merénylet vagy öngyilkos küldetés.

Visszataszítónak hangzik, de ez a katonák dolga: teljesíteni a parancsot, legyen az bármilyen agyament vagy lehetetlen. Legfeljebb odavesznek, többet úgysem tehetnek. Életüket áldozzák a hazáért, azért, hogy a leszármazottjaik majd hősként emlékeznek meg róluk. Hogy az utánuk következőknek jobb életük legyen.

Ez hajtotta azokat, akik most ott álltak a tükör vagy a szekrény előtt és nagy sóhajtásokkal próbálták elhessegetni minden félelmüket és izgalmukat.

A fekete hajú lány is így tett. Már sokadjára nézett vissza a tükörbe, hogy biztos legyen megjelenésében. Minden alkalommal kivette és újra visszatűzte azt a kövekkel kirakott csatot, amit még az egyik születésnapjára kapott a bátyjától. Nem hordta gyakran, mert egy kincsként tartotta számon, de a beavatás megfelelő pillanatnak tűnt a kis dísz viseléséhez.

– Nézzenek oda, a természetes szépség. – Jegyezte meg irigykedően Angelina, aki már harmadjára vasalta ki a haját, és próbálkozott meg megint egy új frizurával. Már egy ideje a tükör előtt állt és próbálta a saját stílusához igazítani a katonai egyenruhát, de nem úgy tűnt, hogy sikerül neki.

Bezzeg Sarah! Sarah csak a szokásos rutinját végezte egy kis izgalommal elhintve. Ő nem maga a ceremónia meg a változás miatt izgult, hanem mert kíváncsi volt, testvére, Lewis elhozza-e majd a barátnőjét. Emmának akart jó benyomást tenni, mert tudta, hogy az ő fejében Sarah még mindig az az elkényeztetett díva.

Csak, hogy Helenről is essen szó, ő próbált minél természetesebben viselkedni, bár látványosan remegtek a kezei. Ezt folytonos mozgással próbálta elrejteni: körbe-körbe ugrált, táncolt, futkosott. Zavarta, hogy hülyének nézik, de nem akarta, hogy a lányok megtudják, nem is olyan higgadt minden helyzetben, mint ahogy mutatja.

– Miről beszélsz? – A fekete hajú felnézett a könyvéből, amit jelen pillanatban nyugtatóként használt, annak ellenére, hogy nem fogott fel belőle semmit a folytonos hangzavar miatt.

– Te így is tökéletesen nézel ki, én meg akármennyi alapozót kenek magamra, mindenhogy boszorkány vagyok! – Hisztizett az arcát tapogatva a vékony lány.

– Segítsek? – Dugta ki a fejét a fürdőből Sarah, kezében ecsetekkel.

– Te nekem ne! – Angelina hisztérikus hangnem keretében bemutatott a vörösnek, aki erre majdnem ugrott. Szerencsére visszafogta magát és egy nyelvnyújtással visszazárkózott a fürdőbe, még mielőtt a szürkés hajú lány megdobálta volna.

– Ó! Mindjárt idő van! – Ugrott meg Helen, amikor az órára pillantott, mire a vörös felkiáltott.

– Basszus! Mindjárt leszáll Lewis űrhajója! – Villámsebességgel kezdte a bakancsát húzni.

– Sarah, kimegyek veled! Már nem tudok egyhelyben ülni. – Olivia letette a könyvét és az előszobába ment, ahol a vörös még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe.

– Jól nézek ki? – Fordult a fekete hajú felé.

– Szép vagy. – Vonta meg a vállát Olivia, és folytatta, mielőtt Sarah felháborodik. – De tudod, hogy szakmai tanácsot nem tudok adni. – Kuncogott most lilás szemeit lehunyva, majd az ajtóhoz ment és felvette a katonai bakancsát.

A két lány kilépett a szobából és a folyosón az aula felé vették az irányt, ahová a vörös ikertestvére érkezett és ahol mindenki tolongott.

A tömegben nem volt nehéz kiszúrni azt az élénkkék hajkoronát, ami Lewis fejét díszítette. Sarah amint meglátta a testvérét rohanni kezdett és visítva a nyakába ugrott. Lewis boldogan átölelte a lányt és valami köszönésszerűt motyogott a fülébe.

– Úgy hiányoztál! Egész nyáron nem láttalak! – A vörös lebiggyesztette az ajkait és kiskutya szemekkel nézett hasonmására.

– Nem tudtam, hogy ennyire szoktam hiányozni... . – Nevetett Lewis, és intett Oliviának is egy köszönés keretében.

– Jó, lehet, hogy régen nem hiányoztál ennyire, de azóta jobb testvér lettem! Megváltoztam!

– Örülök neki. – Nevetett Lewis, megvillantva mind a 32 hófehér fogát.

– Hogy reagáltak a cégnél, amikor megtudták, hogy be kell vonulnod? – Utalt Olivia az idol csoport finanszírozójára.

– Nagyon dühösek voltak, de nem tudtak mit tenni. Én csak a tagokat sajnálom, meg Emmát. – Válaszolt szomorkásan a fiú.

– Tényleg! Emmáról még alig meséltél nekem! Vannak fejlemények? – Sarah csillogó szemekkel nézett Lewisre, aki erre halványan elpirult.

– Járunk, és nekem ez pont elég. – A vörös ismét megszorította testvérét, mire Lewis csontjai hangosan megroppantak

– Sarah, nyugi! Megfojtasz! – Csitította testvérét a fiú, de úgy tűnt a vörös nem akarja elengedni. – Olyan boldog vagyok, hogy ilyen rendes fiú vagy! Bárcsak én is ilyen lennék! – Sarah bűnbánó mosollyal nézett a kék szemekbe. – Minden rendbe fog jönni, ne aggódj! – Lewis magához vonta nővérét és lágyan simogatni kezdte. Olivia az ikerpárt látva csak mosolyogni tudott.

– Olivia? – Hallatszott egy hang a tömegben, mire az említett arra kapta a fejét, de kellett egy kis idő, amíg észreveszi az alacsony lányt.

– Carol! – Amint felismerte a szőke lányt, odasietett és átölelte. – De rég találkoztunk már!

– Vége van a felfüggesztésemnek, szóval visszatértem! – Vigyorgott szélesen az alacsonyabbik, egy szuperhős-szerű beállást villantva. – És elhoztam magammal a megmentőmet. Hála neki, valószínűleg már nem leszek soha többet felfüggesztve! – Mondta, maga mögé mutatva. Carol mögött az a magas, barna hajú, zöld szemű fiú állt, akit Olivia azon a napon látott, amikor elfelejtett esernyőt vinni. Ő volt a nevetségesen jóképű fiú.

– Charlie Adene vagyok. – Szólalt meg a fiú mély hangján.

– Olivia Must. – A két fiatal kezet fogott egy kedves mosoly keretében. – És miért is a megmentőd? – Fordult a fekete hajú újra Carolhoz.

– Ő segített megszabadulni a függőségből. Pontosabban fogalmazva, ő is. – Mosolygott a szőke Charlie-ra.

– Mindent értek. Örülök, hogy sikerült megküzdeni vele. – Olivia nem tudta elrejteni a mosolyát. Őszintén boldogsággal töltötte el, hogy Carol egy ilyen függőségből is meg tudott szabadulni.

– Én is. Bár nem ment minden simán, de a cél szentesíti az eszközt. – Nevetett a szőke.

– Ez nem teljesen így van, de jelen esetben egy szavam nem lehet. – Köszörülte meg a torkát Charlie. Carol egy mindent tudó mosollyal nézett a fiúra. – Úgy bizony! Még te sem tudtál ellenállni a szépségemnek. – A bara hajú megadóan felemelte a kezeit. – Te meg nekem nem tudsz ellenállni. – Vigyorgott gonoszan, mire Carol befogta a száját. – Ne Olivia előtt! – Suttogta, de a fiú nem hallgatott rá. Inkább megnyalta a lány kezét, mire a szőke visítva hátraugrott. – Mit csinálsz? – Nem szabad? – Ne itt! Már elszoktam a publikus szeretkezéstől! – Carol próbálta halkan megtárgyalni a dolgokat a barátjával, de Olivia mindent hallott. Az utolsó mondatnál az arca tűzpirosra váltott és halk köhécselés keretében elfordult, hogy ne zavarja a szerelmeseket. A tömeget kezdte el kémlelni és a sok barna és szőke fejtető között hamar kiszúrta azt a halványkék copfot, ami fehérben végződött.

– Elise! – Megszólította a nőt, akit az előbb kisúrt, de csak később vette észre, hogy Elise épp valakivel beszélget. A nő a lány felé kapta tekintetét és intett neki, hogy menjen közelebb.

– Olivia, bemutatom Fionát. – Mutatott Elise az előtte álló rövid hajú, magas lányra. – Fiona, ő itt Olivia. Olivia itt töltötte a vizsgaidőszakot, ezért elég tájékozott. Ha valamit nem tudsz, bátran keresd fel. Ha jól tudom egy szobában is lesztek, szóval nem lesz nehéz dolgod.

– Ó, tényleg. Új szobákat kapunk. – Sóhajtott fel a fekete hajú. – Remélem jól kijövünk majd. – Mosolygott a Fiona nevezetű lányra.

– Én is. Bár azt tudni kell, hogy nem vagyok valami szociális.

– Ne aggódj, majd segítek barátkozni. Hiszen azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymásnak. – A beszélgetést a hangosbemondó szakította meg, ami a sportpályákra rendelte az újoncokat és hozzátartozóikat.

A tömeg egyszerre indult meg az említett helyszín felé.

A kopár füves téren, a kadétok kiváltak a szülők közül és rendezett sorokba álltak, a tábornaggyal szemben. A himnusz eléneklése után Alan elmondta beszédét, majd egyesével, név szerint kihívta az összes újoncot és feltette a jelzésüket. Az után jött az eskü, amivel megfogadták, hogy hűek lesznek hazájukhoz és halálig szolgálni fogják.

Mire vége lett az egésznek, már be is esteledett. A szózat után kigyúltak a főhadiszállás lámpái, és újrakezdődött a nyüzsgés. Minden, immár hivatalosan is, katona a hozzátartozóit kereste, hogy elbüszkélkedhessen a jelzésével.

Olivia is igyekezett kiszúrni Richter rókavörös haját, vagy Lea fehérített frufruját a nagy tömegben. Az emberek között szlalomozva figyelte, hogy hátha megpillant egy ismerő arcot. Meg is talált egyet, de nem az volt, amire számított. Fekete haj, szigorú szempár, ami olyan, mint egy feketelyuk, határozott ívű állkapocs és kiálló arccsont... Semmi kétség, ez ő.

– Oli! Itt vagyunk! – Integetett Richter, hangosan kiáltozva. A fekete hajú mosolyogva kapta a hang irányába a fejét, és intett jelenleg megcsappant létszámú családjának. Még mielőtt feléjük indult volna, visszapillantott, hátha újra felfedezi azt az ismerős arcot, de nem járt sikerrel. Hiába forgolódott körbe-körbe, többé nem látta. „Úgyis találkozni fogok még vele" – gondolta a lány, és a nővére felé indult.

Oliver mozgási korlátozottsága miatt nem tudott eljönni, Noah pedig nem akarta egyedül hagyni, így most csak Richter és Lea, meg persze a kisbaba Lea pocakjában üdvözölte a lányt.

Olivia mégis ugyan olyan boldogan ölelte át a jelenlévőket, mintha mindenki ott lett volna. Vigyorogva mutatta fel a jelvényét és fogadta el a virágcsokrot, amit Richter felé nyújtott. – Jaj, Oli, olyan büszke vagyok rád! – Lea könnyeit törölgetve lépett húgához. – Remélem nem fogod megbánni, hogy ezt a pályát választottad. – Nem fogom. Hiszen itt van rám a legnagyobb szükség. – Olivia bizakodó mosollyal guggolt le nővére elé.

– Igaz, hogy te ezt még nem fogod fel, de a nagynénid most hivatásos katona lett. – Magyarázta Olivia a Lea pocakjában lakó kisbabának, akinek már nem volt sok hátra a születéséig. Lea nevetve figyelte az eseményeket, míg Richter szorgosan készítette a fényképeket.

A különleges szemű lány nem szívesen lépett ki ebből a családból, de elérkezett az idő, hogy tényleg a saját lábára álljon, és értelmet adjon a létezésének: szolgáljon és védjen. Nehéz volt ez a lépés, de meg kellett tennie. Hiszen ezért született annak, aki. Ezért ő a gyémánt képviselője. A létezésének célja van. És ő úgy gondolta, hogy a haza szolgálása az a dolog, amire ő elhívatott.

---

Kiürültek a folyosók, és a lámpák is már csak halványan világítottak. Kissé ijesztő volt ilyen sejtelmes fényben költözködni, de mivel korábban nem volt rá idő, a fekete hajú lány most cipelte át a turista szobából a bőröndjeit az új helyre. Az új szobája egy nyolc személyes szoba volt, a szerviz és raktárak felett, ahonnan mindig rémisztő hangok szűrődtek fel.

Olivia a zaj hallatán visszakívánta a Sofos Kreig-en töltött éveket, de végül úgy fogta ezt fel, mint egy kiképzés, hiszen az is volt. Mindent, amivel csak a főhadiszálláson találkozott, kiképzésként fogott fel, és jól is tette, különben beleőrült volna.

Sokan hagyják ott a katonaságot a bezártság miatt, vagy mert depressziósok lesznek. De a lány nem akarta így végezni. Nem azért jutott el odáig, hogy a logikusan megmagyarázható hangok miatt aztán megőrüljön és ne tudja teljesíteni élete küldetését.

Most mégis, minden neszre felfigyelt és tágra nyílt szemekkel kutatta az árnyakat. Úgy érezte volt valaki rajta kívül a sötét folyosókon, és nem is tévedett. Az egyik lépcsőfordulóban egy sötét árny támaszkodott a korlátnak.

Olivia először észre sem vette, csak akkor ugrott egyet, amikor a szeme sarkából látta megmozdulni. A kezéből kiejtett holmik felkapkodása közben azon járt az esze, hogy tényleg van-e ott valaki, vagy csak beképzeli magának.

Végül úgy döntött, hogy meggyőződik róla, így arra vette az irányt. Ahogy a szeme hozzászokott a homályhoz, kirajzolódtak előtte a pontos vonalak, és azzal személlyel találta szembe magát, akit a ceremónia után látni vélt a tömegben.

– Nem tudtam, hogy te is itt vagy. Köszönhettél volna. – Kezdte a lány egy kedves mosollyal, miközben egyre közeledett az alakhoz.

– Nem vettelek észre. – Szólalt meg a másik azon a megnyugtató és lágy, mély, férfias hangján.

– Kár. De legalább most találkoztunk. – A lány továbbra is mosolygott. – Azt hittem a vizsgaidőszakban is itt leszel, de nem láttalak sehol. Amikor szóba került, azt mondtad jössz.

– Eléggé elfoglalt voltam. Még most is sok a dolgom, szóval megyek.

– Oké. Remélem, még összefutunk.

– Szia, Olivia! – Intett az alak.

– Szia, Michael! – Köszönt egy bólintás kíséretében a lány és továbbindult a dolgára. Örült a fiú látványának, viszont valami gyanús volt. Megváltozott.

Mintha eltűntek volna belőle az érzelmek, és csak a kötelességtudat szólt volna. Az a kedves, jókedvű fiú, akit Olivia utoljára látott, mintha köddé vált volna. Ez a gondolat megijesztette.

Nem tudta elképzelni, hogy mi tehette ilyen üressé Michaelt. Maga sem akarta beismerni, de legbelül úgy érezte ehhez neki köze van. Nyugtalanította egy gondolat, hogy esetleg valami rosszat tett... Rosszat mondott. Csak nem tudta, hogy mit.

Mindenesetre jóvá akarta tenni, bármi is legyen az, de nem tudta hogyan legyen a fiú segítségére. Nem tudta pontosan, mi történt, és a korábbi megnyilvánulásából nem úgy tűnt, mintha szívesen beszélne róla. Vagy egyáltalán szívesen látná még egyszer. Megfordult Olivia fejében, hogy az egész létezésével probléma lehet, de ezt a gondolatot hamar elhessegette. Nem akarta leértékelni önmagát, mert tudta, hogy súlyos következményei lehetnek. A testre nézve is.

Amikor Olivernek keresett orvost, többször találkozott az érzelmek testre gyakorolt hatásával. Megrettent, amikor megtudta, hogy mi minden történhet, amikor az ember sokáig tartogat valamit magában, vagy leértékeli önmagát...

„Vajon Michaelnek is hasonló problémája van? Vagy az teljesen más? Vajon ő tisztában van ezekkel? Mit érezhet? Mit gondolhat? Mit gondolhat rólam? Milyennek lát? Milyennek látja a világot?" – elmélkedett most zöld szemeit lehunyva.

A lány eljátszott a gondolattal, hogy Michael vajon olyan érzelemmentes volt-e a börtönben is, mint most. Hogy vajon ott hogy érezhette magát...? Min mehetett keresztül...? Mi történhetett vele, hogy minden ellenére olyan vidám volt és kedves? És most mi lelte? Miért ilyen üres?

„Ezt is meg kell tőle kérdezni" – fogalmazta meg a lány magában. Kedve lett volna még ilyen kérdéseken elmélkedni, de mivel a szobájához ért, inkább kitisztította a fejét, hogy a hangtalan közlekedésre tudjon koncentrálni.