„Csak egy nap a többi közül." - Ezzel a gondolattal lépett ki Olivia az ajtón és indult el az iskolába. Igaz, hogy voltak tervei, hogy miket kell megcsinálni aznap, de nem volt semmi kedve hozzá.

A szokásos laptoptáska most kivételesen húzta a vállát, és a szemei is le akartak csukódni, hiába futott reggel egy kört és vett utána egy hideg zuhanyt. Maga sem értette, hogy miért ilyen fáradt, de hát nem tudott mit tenni, be kellett mennie.

Egész nap rendesen küzdött, hogy ne aludjon el és több kávét is megivott, de nem használt szinte semmit. Még akkor sem ment haza, amikor a védőnő is elküldte, hogy pihenje ki magát.

Fontos dolga volt aznap: oda kellett adnia a bizonyítékokat a tábornagynak. És ezért még a saját edzése után is ott maradt, hogy beszélhessen Alannal.

- Szia! - Szólította meg valaki, amint belépett a tornacsarnokba. Olivia megpördült és azzal a mélyfekete szempárral találta szembe magát.

- Szia. - Fáradtan köszönt vissza és ment is volna a saját dolgára, de Michael szóval tartotta.

- Nem tűnsz valami frissnek. Ezek szerint nem vagy hozzászokva az éjfélig fentmaradáshoz.

- Nem azzal van a baj. - Válaszolt a lány, miután helyet foglalt a lelátón. - Másnap programom volt és ezért nem tudtam kialudni magam.

- Akkor remélem ma nincs több programod, mert jobban hasonlítasz egy zombira, mint egy fejlett világ lakójára. - Nevetett Michael, majd intett és elment átöltözni. Pár perccel később lépett be a helyiségbe a tábornagy és mint mindig, most is egy szigorú kifejezés ült az arcán.

- Erőt egészséget! - Köszönt fennhangon Olivia, mire Alan odakapta a fejét.

- Erőt egészséget. - Bólintott, majd a lányhoz ment. - Hogy ment a megbízás?

- Volt egy-két bökkenő és csak a szerencsén múlt, de megcsináltuk. Ezt találtuk, valószínűleg az egyik elrabolt lányé lehet. - Nyújtotta át a fekete hajú a törött riasztó szerkentyűt. - A beszélgetést meg a telefonomon rögzítettem. - Nyújtotta át a repedezett készüléket a lány. - Az óta már vettem egy másikat, szóval elviheti, ha gondolja. - Magyarázott egy ásítás keretében. A tábornagy bólogatva vette át az eszközöket.

- Köszönöm. A pénzt az iskola számlájáról fogom átutalni.

- Köszönöm szépen! - Olivia ismét tisztelgett, majd összeszedte a cuccait és elindult hazafelé.

Arra azonban nem számított, hogy pont akkor szakad le az ég, amikor ő épp ki akarna lépni az iskola területéről.

Az egész napos fáradsága miatt még esernyőt is elfelejtett magával vinni, így teljesen tanácstalanul toporgott az aulában. Gondolta, megvárja, amíg eláll az eső, de egy óra elteltével is úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék.

Mellette szállingóztak kifelé az emberek, a színes esernyőjükkel, de mindenki csak egy sajnálkozó pillantás vetett rá, aztán továbbállt. Ez normál esetben felzaklatta volna a lányt, de most úgy gondolta igazuk volt. Bárcsak jönne valaki, aki kisegíti ebből a helyzetből.

Pont, mikor ez utóbbi átsuhant a fején, belépett az ajtón egy barna hajú, zöld szemű, nevetségesen jóképű fiatalember. Ránézésre idősebb volt, mint Olivia így a lány a már elballagott kategóriába sorolta. Nem is foglalkozott volna vele többet, de a szigorú fűzöld szemek vonzották a tekintetét.

Nem akarta megbámulni, de egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Úgy tűnt, ezt a fiú is észrevette, mert keskeny vágású szemeit a lányra emelte. Nem szólt semmit, hanem pár pillantás után elfordult és továbbment a saját dolgára. Olivia nem teljesen értette sem a saját, sem a fiú reakcióját, ezért gyorsan el is hessegette a gondolatot, miszerint az a fiú mekkora nőcsábász lehet. Ebben segített Michael is, aki épp akkor tűnt fel a folyosó végén és amint meglátta a lányt, odasietett hozzá.

- Olivia? Azt hittem már rég otthon vagy!

- Én is. - Fordult egy nagy sóhajtás kíséretében a fiú felé. - De az anyatermészet vicces kedvében van. - Mutatott a nagy üveges ajtón túlra, ahol még mindig locsogott az eső. - Miért pont akkor, amikor nincs esernyőm? Menjen a francba az egész! - Puffogott halkan Olivia, utálattal figyelve, ahogy a kövér cseppek pocsolyákat hoznak létre a hepehupás talajon.

- Pedig nagy szükség volt már erre az esőre. Már lassan egy fél éve nem esett semmi, szóval igazán hálásak lehetnénk. - Jegyezte meg Michael a táskájában kutatva egy esernyőért.

- Jó, de miért pont most? Miért nem lehetett volna éjszaka? Már teljesen kivagyok. Nem elég, hogy nem aludtam eleget, még ezzel is birkózzak meg!

- A zsörtölődéssel nem jutsz haza. - A fekete szemű diadalmasan felmutatta a pöttyös esernyőt, amit a táskája mélyéről bányászott elő. - Na, gyere. Ha minden igaz hamarosan jön egy busz. - Olivia egy halovány mosollyal lépett az ajtóhoz, amit a fiú nyitott ki neki.

- Akkor siessünk. - Becsukta maga mögött az ajtót és szorosan Michael mellé állt, az esernyő alá, hogy ne ázzon el a katonai egyenruhája és a laptopja, amit az iskolától kapott.

- Mindig ilyen rossz kedved van esős időben? - Kérdezte Michael, amikor már egy ideje a megállóban álltak.

- Mondhatni. Nem nagyon szeretem az esőt, mert késnek a buszok és mindenem elázik.

- Megértem. De ezzel a hozzáállással csak magadnak ártasz. - Olivia kérdően nézett a fiúra. - Amikor Rachel kisebb volt, mindenféle betegsége volt, és nem tudták, hogy miért. Végül kiderült, hogy minden apró dolgon felhúzza magát, nem tudja elengedni és belebetegszik. Persze én ezekről csak utólag értesültem, mert börtönben voltam. - Az utolsó mondatnál lehajtott fejjel a cipője orrát kezdte el vizsgálni.

- Börtönben? - Olivia a fiúra kapta a fejét és kissé értetlenül, meglepetten vizsgálta Michael bűnbánó arcát.

- Hol máshol lettem volna, miután megöltem a saját édesanyámat? - Nehéz csend telepedett a párosra. Mind a ketten az egyre szaporodó pocsolyákat figyelték az eső elől biztonságot nyújtó ernyő alól. - De nem ez volt a lényeg. - Szólalt meg végül Michael és ezzel együtt a fejét is felemelte. - Arra akartam kilyukadni, hogy néha örülnöd kéne annak, ami van.

- Mondani könnyű. Láttál már olyan embert, aki mindig annak örül, amilye van?

- Itt áll egy melletted. - Jegyezte meg a fiú. Fekete szemeivel szándékosan a szemben álló fákat kezdte el vizsgálni. Olivia először Michaelre nézett, majd hangosan felnevetett.

- Ilyen viccet sem hallottam még!

- Nem vicc volt. - A fiú mélyen Olivia most szürkéskék szemeibe nézett. - Igyekszem mindenben a jót meglátni és hálás lenni azért, amim van. - A lány értetlenkedve nézett a kiszabadult szálak rengetege mögött rejlő mélyfekete szempárba. - Rájöttem, hogy nem tudok semmin változtatni az elégedetlenséggel ezért inkább a hozzáállásomon változatok. Néha neked is ki kéne próbálnod. - Ezzel újra a szemben zöldellő fát kezdte el tanulmányozni. Olivia a szemöldökét ráncolva elfordult és azon gondolkozott, hogy ennek a fiúnak mégis honnan jönnek ezek.

- Mi késztetett téged erre? - Kérdezett rá végül. A fiú kedves mosollyal fordult felé és válaszra nyitotta a száját.

- Megismertem valakit, aki képes volt az egész életemet megváltoztatni. - A lány továbbra is kérdően nézett Michael nyugodt, ellazult arcára, de nem mondott semmit. Nem kérdezett többet, még csak meg sem szólalt addig, amíg el nem köszöntek és el nem indultak a saját dolgukra.

„Mégis mi van ezzel a sráccal ma? Mi ütött belé? Rosszat evett, vagy mi?" - ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal lépett be a kórház aulájába, ahol a testvérei várták.

- Sziasztok! - Egy hamiskás mosollyal köszönt és sorban megölelte mind a három testvérét.

- Szia! Milyen volt a suli? Elég rosszul nézel ki. Ennyire fárasztó lenne? - Kérdezte Lea alaposan végignézve a húgán.

- Csak a mai nap. Nem kell aggódni, máskor nem vagyok ilyen fáradt.

- Ilyen frontban nem csodálom. - Bólogatott Noah, majd Oliver felé fordult. - Vannak híreink, ugye?

- Igen. - Bólintott a fiatal fiú és közelebb gurult a kerekesszékkel Oliviához.

- Ha ilyen szépen mosolyogsz, akkor csak jó hír lehet. - A lány leguggolt öccséhez és kedvesen rámosolygott. - Na, hadd halljuk!

- Az orvos azt mondta, hogy lelassult a folyamat. Nem terjed olyan gyorsan a daganat, mint előtte, szóval úgy tűnik, hogy használ az a módszer. - Olivia mosolya szélesebb lett.

- Ezt örömmel hallom. Ezek szerint nem ment pocsékba az a sok idő, amit kereséssel töltöttem. - Oliver boldogan bólintott.

- De ez még nem azt jelenti, hogy már meggyógyult. - Szólt közbe Noah.

- Ünneprontó. - Morogta Lea de végül elnevette magát.

- Tudom. - Olivia a bátyja felé fordult. - De ez már egy lépés a gyógyulás felé. Szóval Oliver, adj bele mindent mert én is megteszek mindent, ami tőlem telik. - A lány egy lágy puszit nyomott öccse arcára, majd szorosan átölelte.

- Hogyha már jó hír, akkor nekem is van egy. - Köszörülte meg a torkát Lea. Mindegyik testvére kérően fordult felé, mire ő kihúzta magát. - Richterrel gyereket várunk. - Jelentette be vigyorogva, mire mindenkinek leesett az álla.

- Miii? - Oliver kikerekedett szemekkel visított fel, míg Olivia a nővére nyakába ugrott. Noah csak egy széles mosollyal és hátba veregetéssel díjazta a hírt.

- Gratulálok! - Visított Olivia és rendesen le kellett hámozni a nővéréről.

- Oli, engedd el, mert meg fog fulladni! - Magyarázott Noah. Lea csak boldogan vigyorogva átölelte mindannyiójukat és többé nem tartotta vissza a könnyeit. Ott zokogott, eláztatva mindenki ruháját.

- Olyan boldog vagyok! Köszönöm, hogy itt vagytok nekem!

- Ez természetes. - Bólintott Noah, majd kibontakozott a családi ölelésből. - Viszont Olivernek pihennie kell, meg hamarosan jön a konzulens. Szóval legközelebb találkozunk.

- Remélem akkorra Oliver már a gyógyulás útján jár! - Kacsintott Olivia, majd kilépett az ajtón, nővére társaságában. - Hogy reagált Richter, amikor megtudta? - Kérdezett rá egyből, amint kiértek a szabad levegőre.

- Nagyon örült neki. - Vigyorgott Lea. A válasz Olivia arcára is mosolyt csalt.

- Akkor jó. - Még egyszer szorosan megölelte nővérét, majd elindult a villamoshoz. Mielőtt még eltűnt volna a láthatáron, intett egyet, azán befordult az utcába, ahol a felső járdához volt a lépcső.

Még akkor sem olvadt le a mosoly az arcáról, amikor már leszállt a villamosról és a már jól ismert sötét utcán útnak indult.

Mondjuk akkor már nem is zavarta, hogy mások mit gondolnak, mert a sötétben úgysem látszott, hogy milyen arcot vág. Annyira belefeledkezett az örömbe, hogy majdnem észre sem vette a szembe jövőt. Pedig az a szőke Carol volt az, aki mindig a kutyáit sétáltatja.

- Oh, Olivia! - Szólította meg a lány a fekete hajút, mire az a hang irányába kapta a fejét.

- Carol! - Olivia egy széles mosolyt villantott a szőke felé, de amikor alaposabban megvizsgálta a lányt, lekonyult a vigyor. - Nem kutyát szoktál ilyenkor sétáltatni?

- De. - Bólintott Carol ártatlanul.

- És hol vannak? - Olivia még körbe is nézett, hátha meglátja a két világító nyakörves dobermannt.

- Otthon. Most más programom van. - „Más program? Ilyen kivágott ruhákban" - nézett végig Olivia az alacsonyabb szőke lányon, aki eléggé kitette azt, amilye van.

Egy falatnyi, fekete szoknyában és csillogó ujjatlanban nézett fel a fekete hajúra. A szokásosnál több smink volt rajta és a szandál-magassarkú is erősítette a gyanút, hogy nem hétköznapi helyre megy. Persze mindezt egy nagyméretű pulcsival próbálta eltakarni.

- Randi? - Olivia egy sunyi pillantás keretében hajolt közelebb a szőkéhez, aki egy angyali mosoly keretében válaszolt.

- Lehet.

- Hohó! Akkor nem is tartalak fel! - Intett a lány és elsétált. Akkor nem gondolt bele, de később rájött, hogy az a „lehet" nem csak játék lehetett.

Az is megfordult a fejében, hogy tényleg csak lehet, hogy randira megy, de az is lehet, hogy nem. Ez a gondolat teljesen összezavarta a fekete hajút. Kezdtek gyűlni a gyanús vagy kétértelmű dolgok, amik arra utaltak, hogy Carol valamiben mesterkedik, de Olivia nem merte megkérdőjelezni a szőke tisztaságát. Pedig minden jel arra mert következtetni, hogy a lány nem az, akinek kiadja magát. Ez az érzés Oliviában is erősödött és minél hamarabb ki akarta deríteni az igazat.

Éppen ezért a legkézenfekvőbb módszerhez fordult: a közösségi média. Minden általa ismert oldalon felkereste és alaposan megvizsgálta a posztokat, képeket. De az eredmény sem mutatott mást: Carol az az angyali, segítőkész, kedves lány, akinek Olivia megismerte. Ez olyan békességgel töltötte el, hogy teljesen megbánta, hogy kételkedett benne.

„Mégis, hogy lehettem ilyen bizalmatlan? Ha ezt Carol megtudná, lehet sírva fakadna." - gondolta Olivia a plafont vizsgálva. Ahogy összegezte a napot, végül is nem volt olyan értelmetlen ez a nap és nem is volt átlagos, mint aminek reggel gondolta. Sok jó élménnyel gazdagodott, az meg már más kérdés, hogy Michael mit értett amikor azokat mondta. De ezzel nem aznap este tervezett megbirkózni.

Gyorsan evett valami vacsorát, megfürdött és leheveredett tanulnivaló hiányában sorozatot nézni. Nem nézett az órára, de az álom elég hamar elnyomta, hiszen a teste egész nap erre a pillanatra várt: nyugalom, béke.

Azonban mások számára koránt sem volt ilyen nyugalommal és békével teli az aznap este.