A fekete eget egy erős fénysugár szelte át hirtelen, ami akár csak egy pillanatra is, de kioltotta a csillagok halvány fényét. A fény egy űrhajótól származott, ami a fénysebességnél is gyorsabban zúgott el az égen, a nekünk szokatlanul közeli bolygóktól nem messze. Amint eltűnt az űr sötétjében visszaállt az a nyugalmas látkép, és az égitestek ismét átvették az uralmat.

„Vajon hányan nézik most úgy, az eget, mint én? Vajon hányan gondolkoznak ugyan azon, amin most én? Van egyáltalán még egy olyan szerencsétlen, mint én?" – Ezek jártak annak a fejében, aki most a kicsit sem üres égboltot figyelte, és a hatalmas bolygókat vizsgálta.

Ott, ha valaki felnézett az égre, nem érezte magát egyedül. Az égbolt tele volt kisebb-nagyobb égitesttel és mellettük csak így körítésként ott ragyogott sokmillió csillag.

Ha az ember felnézett, mintha egy barokk templomban találta volna magát: elárasztotta a fény és a pompa és nem tudott mást tenni, mint elámulni. A hatalmas, csicsás égbolt azonban elgondolkoztatta az embert: hogy alakult ki mindez? Hogy marad egybe? Kell, hogy legyen itt valami turpisság.

Az eget kémlelő fiú is a gondolataiba mélyedt. Ahogy a szemében egyre fényesebben ragyogtak a csillagok, ő egyre inkább egyedül érezte magát, és azt kívánta bárcsak ne élne.

Amikor fekete szemeit a környezetére vezette és a magas betonkerítés tetejét védő szögesdrótot figyelte teljesen elment a kedve az élettől. Úgy érezte, sosem szabadulhat már, és ez még jobban elkeserítette. Úgy érezte, nincs értelme ennek a szenvedésnek.

Ha még egy hetet ott kellett volna töltenie, megőrült volna. Senki nem szólt hozzá a szükségesnél többet, és senkivel nem tudta megosztani a problémáját. Néha még a falnak is beszélt, de nem látta értelmét. Úgy érezte, egy hatalmas lyuk van benne, amit nem tud betölteni. Nem tud betölteni semmivel, akármit tesz, akármire gondol. És ezt megunta.

Megunt próbálkozni, hogy mi jó, és mi nem. Megunt gondolkozni, hogy mégis mi legyen. Az a sok év semmittevés kiürítette. Már nem érzett semmit és nem is akart. Feleslegesnek és értelmetlennek tartotta a létezést.

Nem is tétlenkedett sokat, a kopott udvar közepén álló ironikusan zöldellő fához ment és felmászott rá. A kezén lévő bilincsek ezt nem könnyítették meg, de a fekete hajú fiú egyszerűen megoldotta a problémát.

A kezét megkötő fémdarabok alatt már egy ideje vérzett a keze és a vérből folyamatosan egy fekete folyadék vált ki. A fiú ezt a folyadékot az elméjével a fához irányította és lépcsőfokokat alakított belőle. Amint az anyag megszilárdult, könnyedén fel tudott mászni. Ugyan ezzel a technikával egy kötelet készített és a szeme lehunyásával eldöntötte, hogy most végez azzal a szenvedéssel, amit életnek neveznek.

– Michael, mit művelsz? – A fiú szemei kipattantak és zavaros, sötét tekintetét a tőle nem messze álló férfire vezette. A férfinek acélszürke haja és szemei voltak és általában szigorú arca most ellazult.

Maga a kérdés nem volt számonkérő, sem szidalmazó, inkább kedves és kíváncsi hangvételű volt.

– Megölöm magam. – Válaszolt a fiú egy kis idő után, olyan hangnemben, mintha azt kérdezné: nem egyértelmű? – Nem bírom tovább. – Lehajtotta a fejét és újra lehunyta a szemeit. Már el is rugaszkodott volna, de a férfi ismét megszólalt.

– Pont most? – Továbbra is kíváncsian kérdezett. A fiú ismét felnyitotta keserűséggel telt szemét és értetlenül nézett az acélszürke szempárba.

– Mikor máskor? – Nem értette a kérdést.

– Nem érdekel, mit hoz a holnap? – A férfi tett egy lépést a fiatal felé.

– Nekem nincs holnapom. – Michael lehajtotta a fejét, hogy a szürke hajú ne lássa kicsordulni vágyó könnyeit.

– Pedig holnap kiengedlek. – Michael hitetlenkedve, kapta fel a fejét. – Holnaptól iskolába fogsz járni. Egy új esélyt kapsz az életre. – A fiú nem akarta elhinni, amit hallott.

– De... Miért? – Ennyi szenvedés után... Csak így „zutty"? Ez biztos nem igaz.

– Én döntöttem így. – A férfi arcán ott csücsült egy kedves mosoly és egyre közelebb ment.

– De hát megöltem egy embert. Egész életemben itt kéne poshadnom! – Mutatott körbe a fiú a börtön udvarán: a magas fal, tetején a szögesdróttal, a kopott fű... Börtön. Ez az a hely, ahol minden elveszti az értelmét.

– Én viszont úgy döntöttem, hogy holnaptól elmész innen és mindent újrakezdhetsz. – Michael elhallgatott egy pillanatra.

– Nem értem. – A fiú szépen lassan lemászott a fáról, és a képviseleteként szolgáló kátrányt is visszaszívta a szervezetébe.

– Adok neked egy esélyt. Az már csak rajtad múlik, hogy élsz-e vele, vagy sem.

– Ugye most csak szórakozol velem?

– Nem. Teljesen komoly vagyok. – A férfi odaért Michelhez és mélyen a zavaros, fekete szemeibe nézett.

– Alan, ez nem vicces.

– Tényleg nem viccelek. Hatalmamban áll felszabadítani vagy elítélni téged. És én azt választottam, hogy felszabadítalak. Szóval higgy nekem. – Az acélos férfi, aki olyan kedvesen beszélt a fiúhoz és elég szoros kapcsolatban volt vele, maga a tábornagy volt, a hadsereg és minden fegyveres erő főparancsnoka.

– Nem, ez nem lehet igaz! Mégis mi értelme lenne ilyenkor? Még csak le sem töltöttem a büntetésemet!

– Az nem befolyásol semmit, Michael. Fogd a cókmókodat és holnap találkozunk a kijáratnál.

– Remélem nem bánom meg. – Az előbb még összetört fiú arcán továbbra is gyanakvó kifejezés foglalt helyet, majd elfordult és elindult a cellája felé. Az Alan nevezetű tábornagy hosszasan nézett Michael után, majd acélszürke szemeit az égre vezette.

Őt nem rémítette meg a bolygók közeli látványa. Ő inkább úgy nézett az égre, mintha látna ott valamit, amit más nem.

– Igazad volt. Mint mindig, mindenben. – Mondta halkan, majd az ifjú rab után indult. A feltámadó éjszakai szél meglebegtette a férfi haját, és előlibbentette a szigorúan a katonai egyenruha alá szorított keresztmedálos nyakláncot. Alan a jelenséget látva, halvány mosollyal kapta el a nyakláncot, amit a most már felesége adott neki, még régebben.

---

A redőny kis lyukacskái kirajzolódtak a szoba szürke falán, ahogy a fény átsütött a sötétítőn. Olivia szerette ezt a jelenséget nézni, de most nem volt ideje.

A bátyja alig egy perce hívta, hogy az öccse megint rosszul lett és be kell vinni a kórházba.

Oliver, a legfiatalabb testvér Olivia vér szerinti testvére volt, úgy, mint Noah és Lea is. Lea, miután megházasodott, elköltözött és így szétesett az az összetartó csupán testvérekből álló család, ami Oliviának olyan sokat jelentett.

Igaz, hogy ebben a világban nem volt megszokott az összetartó család, főleg nem a vérszerinti testvérek, de a Must gyerekek kivételek voltak. Olivia szerető környezetben nőtt fel, ahol nem kellett aggódnia semmi miatt, ezért nagy változást jelentett neki, amikor el kellett költöznie, hogy könnyebben be tudjon járni az iskolájába, a Sofos Krieg Katonai Akadémiába.

A lány sietve készült el és hangosan csapta be maga mögött a lakás ajtaját, ami a szomszédoknak nem mindig tetszett. A magassarkú fekete bőrcsizmájában próbálta egyre gyorsabban szedni a lábait, hogy elérje azt a buszt, aminek egy perc múlva kellett megérkeznie a katonanegyed megállójába.

Szerencsére minden rendben ment és 10 percen belül már a körzeti kórházhoz közeledett. Már csak egy zebra volt hátra, ami a fejlett elektromos járművekkel teli úton vezetett át.

Amíg a gyalogoslámpa zöldre nem váltott a lány a nyüzsgő várost figyelte, ami az általunk elképzelt jövőbeli hightech városokra hasonlított a legjobban.

Mindenhol felhőkarcolók, parkok, az utakon csak elektromos autók, a magasban járdák, sétányok és kijelölt út a repülő járműveknek. Olyan volt, mintha az általunk megszokott városi utca fölött lett volna egy másik is. Annyi különbséggel, hogy a felső utcán a járdák üvegből voltak, hogy átjöjjön rajtuk a fény és korláttal, lefolyóval voltak ellátva.

Azok, akik először jártak az ilyen nagyvárosokban mindig a felső utcán közlekedtek, mert sokkal izgalmasabb volt onnan nézni a kirakatokat, és az alattuk sétáló embereket.

A fekete hajú lánynak azonban nem volt szokatlan. Ő már évek óta itt élt, egészen az óta, amióta behívták a katonai iskolába 15 évesen. Akkor költözött el a családi fészekből egy egyszobás lakásba, ami a katonák által használt negyedben helyezkedett el.

Az a negyed már nem volt olyan modern, mint a városközpont, mert nem volt felső utca és nem is volt olyan gondozott és tiszta. A házak nem voltak felhőkarcolók, csak modern társasházak tetőkerttel. Ezen a helyen már nem magaspályás villamosok vagy elektromos buszok jártak, hanem trolik és az utcák is csak sima térkővel voltak kirakva, nem vízáteresztő okosbetonnal.

A katonanegyedet csak azért hívták úgy, ahogy mert a Sofos Krieg akadémia diákjai ebben a városrészben kaptak szállást és gyakran itt is maradtak, amikor már beléptek a hadseregbe. Amúgy meg civilek is laktak ott, rendesen.

A lámpa végre zöldre váltott és a fekete hajú lány át tudott menni a zebrán. A tömegben az embereket kerülgetve még arra is figyelnie kellett, hogy a két autósáv közepén húzódó díszes oszlopsornak se menjen neki, ami a villamossíneket tartotta.

– Szia. – Köszönt Olivia a bátyjának, amikor végre odaért hozzá.

– Szia. – Köszönt vissza Noah és elindult a kórház bejárata felé.

– Mi baja van Olivernek?

– Reggel nem érezte jól magát és el volt gyengülve, aztán össze is esett.

– Megint elkapott valamit az osztálytársaitól?

– Már egy ideje nem is volt iskolában. Megbeszéltem az igazgatóval, hogy magántanuló lesz.

– Így aztán tényleg nem lesznek barátai.

– Mi a fontosabb? Az, hogy egészséges legyen, vagy, hogy barátai legyenek?

– Szerintem mind a kettő egyenlően fontos. – Forgatta meg a szemét Olivia, majd benyitott a kórterembe, ahol elméletileg az öccse is feküdt. A fiatal grafitszürke hajú fiú az utolsó ágyban ült és az ablakon át nézte a forgalmas utcát. Amikor meghallotta, hogy kinyitódik az ajtó odakapta a fejét és addig közömbös arcára egy boldog mosoly húzódott.

– Olivia! – Már fel is állt volna, ha Noah nem parancsol rá, hogy ne merészeljen.

– Szia. – Mosolygott a különleges szemű lány is. Olivia szivárványhártyája kicsit más volt, mint az átlagos embereké.

Kicsi, alapjáraton színtelen hatszögekből állt össze, amik úgy törték meg a fényt, mint egy szépen csiszolt gyémánt, ezért a lány szeme egyszerre több színben is pompázott.

– Hogy érzed magad? – Lépett Olivia testvére mellé és kisimította a fiú arcába lógó tincseket.

– Most már jobban, mert itt vagy. – A lány ezt a kommentet csak megmosolyogta, de legbelül azt kívánta bárcsak ne ezt mondta volna. Nem akarta, hogy Noah rosszul érezze magát.

– Mit mondtak az orvosok? Van valami konkrét?

– Azt mondták, hogy nincs nagy baj, de még bent kell maradnom pár napot.

– És kiderült, hogy mitől van?

– Oli, te is tudod, hogy nincs rá szükség. A képviseletemből kifolyólag könnyen elkapok mindenféle nyavalyát. Te is tudod, hogy milyen gyenge a grafit.

– Igen, tudom, de ennek nem kéne így lennie. Szerintem van valami más oka is.

– Lehet. – Vonta meg a vállát a fiatal fiú. Látszott rajta, hogy őt nem érdekli annyira a téma. Ő hitt az orvosok szavának és neki ez pont elég volt. Nem gondolt bele jobban. – Hogy megy a suli? Történt valami mostanában? – Váltott témát Oliver.

– Nem igazán. Minden rendben van. Megy az élet. – Ahogy befejezte a mondatot, megcsörrent a telefonja. – Ezt fel kell vennem. – Ment ki Olivia meglátva a hívó fél nevét. – Oliver csak bólintott és a bátyját kezdte el kérlelni, hogy meséljen neki valamiről. – Igen? – Vette fel a telefont a lány, amikor kiért a folyosóra.

– Mi tartott ennyi ideig? – Szólt bele türelmetlenül egy mély, kicsit nyávogó hang. – Mindegy, nem érdekel. De nem tudod miről maradtál le. Egy új srác jött a suliba, akivel összeillenétek, szóval siess, mert lerohanják. Addig megpróbálom lefoglalni neked. Majd még talizunk! Szióka! – Azzal megszakította a vonalat.

Az olvasóknak elsőnek furcsa lehet ez a telefonbeszélgetés, ami tulajdonképpen nem is beszélgetés, de a fekete hajú lány már megszokta. Sarah, a legjobb barátnője már csak ilyen volt.

Nem lehetett rajta változtatni, és Olivia nem is próbált. Inkább ő alkalmazkodott hozzá, észre sem vette milyen mértékben.

– Oliver. – Kukucskált be Olivia az ajtón. – Sarah hívott, mennem kell. Gyógyulj meg gyorsan! Én most megyek. Sziasztok! – Azzal becsukta az ajtót és elindult a kijárat felé.

– Persze, mert Sarah szava szent és sérthetetlen. – Kezdett el duzzogni Oliver. – A beteg öccsére meg egy percet sem tud szakítani.

– Ezen nem lehet változtatni, te is tudod. – Dőlt az ablakpárkánynak Noah.

– Bárcsak lehetne. – Sóhajtott a fiú és hátradobta magát, Noah szíve pedig kihagyott egy ütemet.

– Ilyet ne csinálj többet! Majdnem lefejelted az ágytámlát! Az életeddel játszol itt a szemem előtt!

– Hihi. – Nevetett zavartan Oliver. – Nem direkt volt.

– Tudom, de akkor is. A szívbajt hozod rám.

Olivia egész hamar beért az iskolába. Csak az első óráról késett el, de az öccse betegsége elég jó kifogásnak bizonyult. A második óra erőnléti gyakorlat volt, így egyből az egyes számú tornacsarnokba ment, ahol épp a párhuzamos osztálynak is órája volt. Miután átöltözött leült a lelátóra, hogy ott várja meg, amíg megérkezik a tanár.

Ahogy a másik végzős osztály diákjait nézte feltűnt neki egy új arc, akit eddig még nem látott. Megfordult a fejében, hogy ő lehet az, akit Sarah említett, de első ránézésre a fiú nem tűnt olyan vonzónak, hogy minden lány beleszeressen. Saraht ismerve azonban, akire ő azt mondja, hogy jól néz ki, arra más is azt mondja. És ebből kifolyólag az olyan népszerűtlen lányoknak, mint Olivia az esélyük egyenlő volt a nullával.

Ahogy a fekete hajú lány ezen morfondírozott, észrevette, hogy az a fiú, akiről egész eddig szó volt most őt bámulja. Amint feleszmélt, hogy mi is történik elkapta a tekintetét és különleges szemeit inkább a csarnok falára vezette és azt kezdte el tanulmányozni. Olivia még soha nem tapasztalt olyat, hogy egy Sarah által is elismert fiú akár csak észrevenné a tömegben.

Ezzel nem azt akartam mondani, hogy Olivia átlagosan néz ki, mert nem, csak nem egy olyan személy, akinek a létezéséről mindenki tud, Sarah-val ellentétben. A két lány sok mindenben különbözött, mégis barátok voltak.

Míg a vörös hajú Sarah odavolt a divatért és a szépítkezésért, addig Olivia inkább a sportokat részesítette előnyben. Ez a testalkatán is meglátszott.

A fekete hajú lány vállai szélesebbek voltak a megszokottnál és ehhez magas és izmos testalkat társult. A fiús testen pedig nem állnak olyan jól a nőies ruhák, így Olivia amikor csak tehette melegítőben járt és sportcipőben. Normál esetben a 92 karátos gyémántfülbevalója és közepesen hosszú haja árulkodik csak arról, hogy szorult belé azért egy kis nőiesség is.

Azonban a mindig divatos ruhákat és temérdeknyi ékszert hordó Sarah ezt nem nézte jó szemmel. Nem engedhette meg, hogy a másik lány az egész évfolyamon ennyire elvegyüljön a fiúkkal. Éppen ezért szépen lassan átszoktatta Oliviát, hogy az iskolába mindig csinos legyen és viselkedjen nőiesen.

De Olivia akármit csinált, Sarah szépségével soha nem vehette fel a versenyt, bár nem mintha bánta volna. Inkább kiélvezte, hogy őt nem rohanják le és örült is neki, hogy nem foglalkoznak vele. Nem zavarta, hogy mások mit gondolnak róla és szeretett volna nem függeni tőlük, de szüksége volt egy biztos pontra, aki jelenleg Sarah lett volna, ha ő foglalkozik vele annyit.

Azonban a vörös hajú lányt pont nem érdekelte, hogy a csatlósa mit akar. Ő csak magát akarta jó fényben feltüntetni, és el is feledkezett arról, hogy ez másoknak nem tesz jót. Viszont Olivia sem volt sokkal jobb.

Ő otthon megszokta, hogy a testvérei mindig tudják, hogy mire gondol, mit szeretne, még úgy is, hogy meg sem szólal, így ezt várta el Sarah-tól is. Sarah azonban nem volt elég empatikus hozzá, Olivia, meg a világ minden kincséért cserébe sem mondta volna el neki, hogy rosszul esik neki, hogy nem foglalkozik vele.

Pedig nagyon is bántotta, hogy teljesen el van nyomva és szóhoz sem tud jutni a vörös mellett. Zavarta, hogy neki meg kell felelnie Sarah elvárásainak, de a lány sosem hallgatja végig, és mindig az van, amit a díva akar.

– Olivia! – Hallatszott ugyan az a hang, mint a telefonba és hozzá most már egy személy is társult. A magas, modell alkatú, vörös hajú és sárgás szemű lány hosszú műkörömmel díszített kezeit lengetve mosolygott tűzpirosra mázolt ajkakkal a lelátó felé, ahol Olivia ült. A fekete hajú vette a célzást és egyből lement a lányhoz, akit most is fiúk vettek körül. – Láttad már az új fiút? Beszéltél már vele?

– Nem. De...

– Akkor nyomás. Holnap már az első randitokról halljak!

– Sarah, ez nem így működik.

– Ó, dehogynem. – Kuncogott a vörös, aztán a fenekét rázva elsétált az öltözőbe, otthagyva a zavarodott Oliviát.

– Sorakozó! Kezdjük az órát! – Hallatszott a tanár hangja a küzdőtér közepéről, így a lány odasietett. Út közben azzal bíbelődött, hogy a cuki masnis csatjával rögzítse az amúgy folyton szemébe lógó tincseket.