Mint hírtelen zápor lett vége mindennek,
Egy végső szó mellyel elterelhetnek.
Bánat ez, ám haraggal telve tellenek
A lassú napok, köszönhetem ezt neked.
S a szív, mely egykor mélységesen szeretett
Árnya maradt csupán, örökre elveszett.

Bár ne lennél ily önfejű, s akaratos,
Mert megbeszélhetnénk mind azt, mi fontos.
Ám így történt, elváltozott, félresiklott
Idővonal, hol nem kérik az igazságot.
Nem becsülik a múltnak húzó erejét
S mind azt, mi összekötött minket még.

Elfogadtam, s felfogtam a veszteséget,
Úgy látom Te féled a teljességet.
Mit számit már, elmúlt, meghalt, szétrohadt,
Nincs már semmi, mely akár vígaszt nyújthat.
Ismerős a helyzet, ám a kimenet másabb,
Gyerekességből el nem készült jövőt lássak.

Egy apró félre tájolt érzelem hullám
S már is edzett vasajtókat zársz reám.
Sajnálom, s ha nem izgat, ámen legyen szavam,
Útjaink már külön járnak, plusz egy gond a bajban.
Én küzdöttem s üres fülek vártak egyből,
Jó volt, ám köszönöm. Elég volt már ebből.