Árva... Ez vagyok én. Egyáltalán nem ismerem a szüleimet. Azt mondták, anyám belehalt a szülésbe. Az  apám pedig nem is tudott a létezésemről. Mára ő is halott. Szóval, 16 éves  koromra tényleg senkim nincsen. Már a remény sem. Mindig bántottak, a betegségem miatt. OCD-s vagyok. Szóval durván rend- és tisztaságmniás. Egy darabig jártam orvoshoz, de egy ideje az árvaháznak ne telik rá. Úgyhogy csak elvagyok, az általam folyamatosan fertőtlenített szobámban, ahol a takarításon kívül csak tanulok és zenét hallgatok. Meg pánikolok.

Éppen tanultam, mikor Zara lépett be a szobába.

 -Gyere drágám! Látogató!

 -Úgysem visznek el. Kamasz vagyok és krónikus beteg.

 -Evie! Sosem tudhatod. Gyere. Fertőtlenítő nélkül!

 -De Zara! Tudod hogy...

 -Tudom - szakított fékbe. -  De most nem kell.

Sóhajtva követtem, és próbáltam kizárni a  gondolataimat arról, hogy mennyire nem tiszta a hely, ahol tartózkodom. Kiértünk az előtérbe, ahol érkezésemre egy pillatra az összes gyerek megfagyott. A történetem mára rémtörténetté nőtte ki magát. Egyetlen barátom volt eddigi életem során, de örökbe fogadták, és... az Európába tartó gépük lezuhant. Azóta vagyok teljesen egyedül. Én vagyok a legidősebb a felvigyázókon kívül természetesen. Ritkán jövök ki a szobámból, ha igen, akkor is olyan időben, amikor senki nincs kint.

Szerencsére alig pár másodperc alatt túlléptek a dolgon, és tovább ment az izgulás, hogy kik jönnek, és természetesen mindednki azt akarta, hogy elvigyék. Én már nem. Tudtam, hogy nem fognak. Kinek kell egy beteg tinédzser? Senkinek. Naugye. 

A következő pillanatban megjelent Ms. Elour, az árvaház tulajdonosa egy férfivel az oldalán. Tudtam ki ő. Persz hogy tudtam, mindenki tisztában volt azzal, hogy egy bosszúálló jött körülnézni. Sam Wilson, a Sólyom. Nem értettem miért akar örökbefogadni valakit. Egy gyereknek figyelemre és törődésre van szüksége, amit szuperhősként nem tudom hogyan lenne képes biztosítani. Tudtam magamról, hogy nem vagyok már gyerek, mégsem éreztem úgy, hogy törekednem kell arra, hogy hazavigyen magával. Évek óta nem imádkoztam csuriba tett kézzel, mert tudtam, úgysem történik meg. 

Míg én gondolkoztam, a férfi elkezdett a többiekkel beszélgetni. Én pedig pánikoltam. Kosz volt körülöttem, rendetlenség, és baktériumok. Kitéptem a kezem Zaráéból, és hátrálni kezdtem a szobám felé, miközben Mr. Wilsont figyeltem. Abban a pillanatban, mintha megérezte volna hogy nézem, felkapta a fejét és egyenesen rémült szemeimbe nézett. Ekkor fordultam meg és kezdtem rohanni a szobám felé. Beestem az ajtón, rögtön a szekrényhez léptem, ahonnan kivettem egy gondosan összehajtogatott pólót, nadrágot és alsóneműt is. Beléptem a fürdőbe, ledobtam a ruháimat, és azonnal beléptem a zuhany alá. Koszsosnak éreztem magam. Éreztem, ahogy a baktériumok bekerülnek a bőröm alá, beépülve a szervezetembe. Negyed órán át sikáltam magam. Mikor kilétem, felöltöztem, és zacskóba pakoltam a ruháimat. 

És kopogást hallottam. Kimentem azzal a szándékkal, hogy elhajtom Zarát. Tudom, hogy megint visszaestem. Pszihológus hiányában ő próbál kúrálgatni. Többé-kevésbé sikerül is neki, de megint mélyponton voltam. Ha a mait nem számítjuk, utoljára három hete léptem ki az ajtómon. Segíteni próbált, de megértette a helyzetemet, és hozott nekem enni. Minden nap. Imádom azt a nőt. Ő foglalkozik velem születésem óta, olyan mintha az  anyám lenne. Néha azzal viccelődünk, hogy lassan örökbefogad. Az ajtó elé érve vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam nem az ajtó mellé készített műtősmaszkra, fertőtlenítőre és gumikesztyűre nézni. Kinyitottam az ajtót, és ott állt az, akir számítottam. De nem egyedül. Ott állt mellette egy aggódó tekintetű Sam Wilson.

 -Evie! Jól vagy? Ugye nem...

 -Csak fürödtem - szakítottam félbe "anyut".

 -Biztos? - kérdezte gyanakvóan.

 -Igen Zara, köszönöm a bizalmat! - forgattam a szemem. - Annyira nem estem vissza - mosolyodtam el fájdalmasan, visszagondolva a három évvel ezelőtti állapotra. Akkor kórházba kerültem, és csak fél év után engedtek ki. 

 -Akkor jólvan. Mr. Wilson szeretne megismerni - jelentette ki vigyorogva.

 -Mr. Wilson lázas? - néztem a férfira kérdően. Nem tagadom, meglepett hogy érdeklem. Miután a lehetséges szülők megbizonyosodtak arról, hogy nem vagyok hétköznapi értelemben véve normális, látni sem akartak. Márpedig biztos voltam abban, hogy Zara beavatta az agybajomba.

 -Nem, nem vagyok. Csak érdeklsz - válaszolt moslyogva. 

 -Én? Egy elcseszett tizenhatéves? -  kérdeztem arra számítva, hogy ha beismerem a betegségemet megriad, és szabadkozva megy majd el a közelemből. 

 -Igen, te. Bevallom, először nem értettem hogy miért szaladtál el. De Zara beavatott - mosolyodott el, ezúttal szomorúan. - Téged szeretnélek elvinni.

Megdermedtem. Elvinni? Engem? Az OCD-mel? Úgy tudtam, senkinek nem kell beteg gyerek.

 -Tessék? - kérdeztem hitetlenkedve. Nem hittem el amit mondott.

 -Azt mondtad elcseszett vagy. Ha tényleg így van, akkor köztünk a helyed. Egy százéves szuperkatona, orosz bérgyilkos, leszerelt katona vasszárnyakkal, mutánsok, zsenik és fel sem tudom sorolni még micsodák. Nem ismerlek, de érzem, hogy közénk tartozol - végig vigyorgott, de tekintetében félelmet is láttam. Attól félne, hogy nem megyek vele? Annyiszor utasítottak már vissza. Most pedig valaki attól tartott, hogy én utasítotom vissza őt. Én is éreztem, ha nem is akartam beismerni magamnak. Tudtam, hogy vele kell mennem. De nem ezért tettem meg. Vele akartam menni. Mert elképesztően sokat jelentett, hogy ismeretlenül ennyire aggódott miattam. 

A következő pillanatban teljesen elfeledkeztem a betegségemről. Szerintem az sem érdekelt volna, ha egy kukából szállt volna ki. Nem tudtam honnan jött, hogy mennyire koszos, vagy van e valami betegsége. Ezt mind elfelejtettem, és könnyezve ugrottam a nyakába. Tudtam, hogy nem fogja zavarni, akkor nem állna itt. A nyakába ugrottam, és egy kósza könycsepp utat tört magának, és lassan lefolyt az arcomon a pólójára. Ugyanis a vállába fúrtam a fefjemet. Ilyet még Zarával sem csináltam, és rájöttem, hogy igenis nagyon jó érzés. Olyan, mintha a világ összes gondja elszállna, és semmi nem árthatna neked. És nekem ott, Sam Wilson karjaiban jött el először ez az érzés. 

Először meglepődött, de másodpercekkel később már szorosan tartott a karjai között. Nem tudom mióta állhattunk így, de egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán nyomott egy puszit a fejemre, és elengedett. 

 -Pakolj össze! Holnap érted jövök. Addigra te is Wilson leszel - mosolygott rám a szemembe nézve. 

 -Büszke leszek a nevemre. Jobban, mint bármi másra - néztem vissza rá szintén mosolyogva.

A kijelentésemre mosolya még szélesebb lett, és nyomott egy utolsó puszit a homlokomra, majd Zorától is elköszönve elindult ki az épületből.

 -Ilyet még velem sem csináltál - tettetett sértődést kedvenc felvigyázóm.

 -Szeretnéd? - vigyorogtam rá.

 -Mindennél jobban - erre ugyanúgy rávetettem magamat, mint pár perccel azelőtt Samre. Vagy apára. Részletkérdés, azt hiszem.

 -Mindent köszönök! - suttogtam a fülébe, miközben szorosan kapaszkodtam belé. Abba a személybe, akire születésem óta mindig, mindenben számíthattam. Ő rángatott ki gyászból és gyakorlatilag a kórházból is. 

 -Semmiség Evie, semmiség - válaszolt elcsukló hangon. 

 -Meglátogatlak majd! - vigyorogtam rá, miután elengedtük egymást. 

 -Reméltem is - vigyorgott vissza. - Bámulatos, hogy pár perc alatt mekkora fejlődést ért el nálad. Most is a folyosón állunk - derült azon, hogy ugrottam egyet a nagyjábóli egészség felé.

 -És tudod mit? Nem zavar. De messzebb ne menjünk! - nevettem fel.

 -Majd Sammel igaz?

 -Csakis.

Szervusztok gyerekeim!

Egy időre megutált az ihlet, de visszatértem, ismét egy onshottal. Remélem tetszik, és lehet hogy írok neki folytatást. Vélemény?

Csoki,

Andi