Mosolyogva hallgattam a zenét. Hiába volt ez egy árvaház, amiről mindenki azt gondolja, hogy rémes, nem volt az. Most is, kaptam születésnapomra egy zenelejátszót és egy fülhallgatót. A nővérek kedvesek voltak, a gyerekek sem voltak kiállhatatlanok. Hiszen itt mindenki szinte ugyanazt élte át. Ez volt a családjuk, nem lett volna értelme, hogy bunkók legyünk a másikkal. Most töltöttem be a 7.-et. A valódi szüleim nem tudtak felnevelni, azt mondták nekem a nevelők, hogy apukám elment még születésem előtt, anyukám pedig egyedül nem tudta megteremteni azt, ami szükségem volt. Kicsit haragudtam anyára, hogy így itt hagyott, de részben meg is értettem. Nem mindenkinek volt annyi pénze, hogy felnevelhessen egy gyereket. Amúgy meg boldog voltam itt. Már amennyire lehetett. Igazából anya azért nem tudott volna felnevelni, mert vakon születtem. Nem lett volna elég ideje annyit dolgozni, hogy el tudjunk élni, úgy hogy még rám is figyeljen. Persze többször is meglátogatott, de nem is olyan régen elköltözött Európába, mert ott olyan munkalehetőséget ajánlottak neki, amire nem mondhatott nemet. Tehát körülbelül fél éve tényleg elszakadtam anyától. Apának a hangját egyszer hallottam életemben, mikor is az árvaház valami jogok miatt felkereste, és én is mentem velük. Akkor is elutasított engem, és becsapta a küldöttség előtt az ajtót. Tehát árvaházba kerültem. És mint mondtam, jó helyem volt itt. Természetesen, mint minden gyerek, arról álmodoztam, hogy egyszer örökbefogadnak, de nem volt valószínű, hiszen a fogyatékosságommal nem nagyon akartak. Mindenki úgy gondolta, hogy nem tudna elég jól vigyázni rám. Mivel úgy gondoltam, hogy ma is ilyesmi érvekkel otthagynak majd (amit egyébként már nem vettem magamra, annyiszor megtörtént már, hogy már nem érdekelt), ezért inkább hátrébb álltam az árvák között. Régebben itt állt velem a barátnőm, Lexie is, de őt végül is örökbefogadták öt éves korunkban. Kicsit sírtam utána, de aztán küldött leveleket, és azok megvigasztaltak valamennyire. Felolvasták nekem esténként, és azzal megnyugodtam, hogy jó helyre került. Ma is kiálltunk az udvarra fogadni a lehetséges örökbefogadó szüleinket, majd mindenki bement a szobájába, és szabad foglalkozás volt. Valahogyan ma mindenki izgatottabbnak tűnt, bár én nem tudtam, miért, mert nem láttam az arcát az érkezőknek. Visszafele is lassabban mentem, mert ezen gondolkoztam. Általában mindig napszemüveget és simlissapkát hordtam, hogy elrejtsem a szemeimet. Állítólag azok zöldek voltak, de nem néztek sehova: állandóan egy helyben voltak, nem mozogtak. Volt botom is, amivel ki tudtam tapogatni az utat magam előtt. Ha nagyon sok ember közé mentünk, akkor pedig kaptam alkalmi vezető kutyát, aki vigyázott rám. A szobámba visszaérve lefeküdtem az ágyra, és elindítottam a kedvenc hangoskönyvemet, a Babót. Éppen annál a résznél, amikor Bilbó találkozott Szméagollal, meghallottam, hogy lépések közelednek az ajtóm felé. Lekapcsoltam a könyvet, és illedelmesen, ahogy tanították, kiültem az ágy szélére. Hallottam az ajtó nyitódását, de nem tudtam megmondani, hányan jöttek be.
- Szép szobád van! - hallottam valakit a jobb oldalamon beszélni, mire elmosolyodtam, és odafordultam. Hallottam a férfi hangján, hogy várt valami reakciót arra, hogy látom őt. Csakhogy én láttam.
- Nem tudom ki vagy. A hangod ismerős, de nem látlak – magyaráztam arra nézve, ahol elvileg a férfi volt, majd levettem a napszemüveget, hogy látni lehessen a semmibe néző szemeim.
- Oh, sajnálom. Akkor bemutatkozom. Tony Stark. - mondta, és hallottam ahogy egy szemüveget összecsuknak. Gondolom levette a napszemüvegét. Meglepődtem. Tony Stark egy árvaházban? Ez érdekes.
- Az én nevem Belle – mutatkoztam be. Igazából bár nagyon szerettem Vasembert, de mindig is nyugodtabban kezeltem a helyzeteket a többieknél. Talán azért, mert nem láttam. Talán csak ilyen vagyok. Mindegy. A lényeg az, hogy nyugodtabb voltam a többi gyereknél. Valaki leült mellém az ágyra.
- Tehát Belle. Mesélsz nekem magadról? Én is mesélnék, de mindenki azt mondja egoista vagyok eléggé már így is. Nem is mértem miért mondják ezt... - viccelődött. Igazából örültem, hogy vele beszélhetek. Mindketten nyugodtan reagáltuk le a másikat. Ő sem kezdett el egyből sajnálkozni a szemem miatt, én sem fangirl-ködtem. Igazából sokat beszégettünk. Engem is érdekelt a technika, és jó is volt a logikám, de mivel nem tudtam, hogy milyenek a dolgok, ezért nem nagyon tudtam barkácsolni, vagy hozzászólni ilyen dolgokhoz. Ő mesélt a páncéljáról, arról, hogy milyen volt a gyerekkora, meg úgy az életéről. Azt mondta, azért szeretne örökbefogadni egy gyereket, hogy valakinek megadhassa azt a gyerekkort, ami neki nem volt meg. Elárulta, hogy van egy fiú, egy szuperhős, Pókember nagyon közel áll hozzá, mintha a fia lenne, de ő már kicsit nagyobb. Örültem neki, hogyha esetleg én megyek Tony Starkkal, akkor lesz egy potenciális bátyám. Persze aztán lehűtöttem magam, hogy valószínű, hogy nem én fogok Tonyval menni, de örültem ennek a jó beszélgetésnek. Mikor Tony kiment, kicsit szomorkásan fordultam utána, majd visszakapcsoltam a hangoskönyvet. Ahogy hallgattam a történetet, elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Én lennék Tony Stark fogadott lánya, és ezzel a gondolattal aludtam el.

Másnap reggel teljesen normális napunk volt. Mégis, szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Mindenki izgatott volt, hogy vajon kit visz el magával a híres-neves Tony Stark. Délután szieszta volt, és a szobáinkba vonultunk el. A pihenő közepén valaki kopogtatott az ajtómon. Kikiáltottam egy szabadot, és lekapcsoltam a hangoskönyvet. Más szórakozásom nagyon nem volt, csak a hangoskönyvek meg a zene. Hallottam, hogy valaki belép a szobámba, de ez az egyik nevelő volt, lehetett hallani a halkabb, óvatosabb lépteiről. Felemelkedtem az ágyamból, ő pedig mellém ült. Kicsit szipogott.
- Jöttem, segítek csomagolni. Mit szeretnél mindenképpen vinni? - kérdezte, mire bennem megállt az ütő. Befogadnak. Elvisznek, lesz egy családom! Legszívesebben ugráltam volna örömömben, de nem tehettem, hiszen még a végén felborultam volna. Ehelyett csak megszorítottam a nő kezét, és sírva fakadtam.
- Lesz... Lesz egy otthonom? -kérdeztem a könnyeimen át. A nevelő elmormolt egy igent, és megölelt. Visszaöleltem, és egy darabig csak egymás vállán sírtunk. Aztán szétváltunk, és a nevelő elkezdett pakolni nekem. Én pedig ültem az ágyon, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez történt. Végre haza megyek!

Egy olyan fél óra múlva elkészültünk, és már csak a leendő családomra vártunk. Mikor beléptek valakik az ajtón, felkaptam a fejem.
- Na, megjöttünk! - mondta azon a jellegzetes hangján Tony, mire én felkaptam a botom, és valahogy eljutottam a férfihez, majd megöleltem. Ő visszaölelt, és így maradtunk pár másodpercig. Felvett a karjába, én pedig ráhajtottam a fejem a vállára. Nem sírtam, bár nagyon úgy éreztem mindjárt sírok, egyszerűen alig akartam elhinni, hogy ez nem csak egy álom. Aztán megszólalt egy hang melletünk.
- Mr. Stark... Kiviszem a csomagokat a kocsiba! - mondta zavartan, majd hallottam, hogy a csomagok kicsit egymáshoz ütődnek, és valaki kicipeli őket.
- Ki volt ez? - kérdeztem zavartan, hiszen nem tudtam, hogy egyrészt ki volt ez a fiú, másrészt azt sem tudtam, hogy szólítsam az újdonsült befogadómat. A fiú Mr. Starknak szólította, de nem akartam így szólitani, hiszen ő lesz az apukám... Azt meg nem tudom, hogy engedi-e majd, hogy Apának szólítsam.
- Az a fiú Peter Parker volt, a gyakornokom. Nagyon lelkes. Jól ki fogtok jönni. - válaszolt a maga jellegzetes hanghordozásával. Hozzábújtam még jobban, és a vállába temettem az arcom. Sokadjára zavart, hogy nem látok bizonyos embereket. Olyan jó lett volna látni, hogy milyen... De nem lehetett. Születésem óta vak vagyok, és ezen már nem lehet segíteni. Viszont lett egy családom. Lett egy apám. Lett egy apám, és ez volt a legcsodásabb dolog, ami valaha történhetett volna velem. Hogy Tony Stark lett az apám. Megsimogatta a hátamat, majd kivitt a karjában a kocsiig, és óvatosan beültetett. Teljes lényéből a gondoskodás áradt. Később, ha megkérdeztem arról, hogy miért engem választott, akkor azt mondta, hogy azért, mert együtt tudtam élni azzal, ami vagyok. Úgy, ahogy ő azelőtt nem tudott.

Na, kis helyzetjelentés: Az Oneshotokban (ha majd kér valaki, ha nem, akkor elszórakozok ezzel a könyvvel egymagamban... Na mindegy) vagy saját magaddal (T/N) találkozol, vagy Belle kalandjai lesznek benne. Belle még fiatal, tehát a többi Oneshotban nem lesz majd útban, viszont állandó karakter lesz, mindegyik oneshotba beleírom, mint a Bosszúálklók kis kedvenc gyerekét. Persze ha nagyon nem szeretné valaki, akkor megoldom, hogy ne legyen benne, viszont mindig ott lesz a köztudatban, létezik majd. Sziasztok! (mind a 16-an, köszike!)